Amíg a halál el nem választ

[ x | original source? ]

[ + Inspiráló képek ]

Fandom: Marvel - Amerika Kapitány (egyelőre csak az első rész, de jár a keksz, ha láttad a másodikat is)

Páros: Stucky Mi más, most komolyan?

Műfaj: Hurt/comfort, értsd: az első háromnegyede értelmetlen pre-szérum!Steve-es fluff, aztán bekeményítek a végén. Húha. Korhatáros yaoi?

Tartalom: [ Folytatás ], [ folytatás kiegészítése ]. Kialakítottam Bucky és kicsi Steve boldog életét, hogy aztán az egészet leromboljam. Avagy: mindenhonnan összelopkodott headcanonok, más ficekből csórt klisék. /Kicsi Steve szerintem igenis káromkodott Buckyval, shh./ Ja, mondtam már, hogy ha fluffról van szó, csak párbeszédeket írok? És hogy utálom a happy endeket? És azt mondtam, hogy szörnyű a humorom? Meg hogy nem tudok átkötéseket írni jelenetek közt, ezért ugrálok? Nem? Akkor most mondtam. Lehet, hogy ezzel úgy zuhant a népszerűségem, mint Steve repülője, de már nem érdekel. Szex is van benne, de ha azért jöttél, csalódni fogsz. Össze van csapva az egész.

Hossz: 19.4k (Két hétig szenvedtem vele, ennél hosszabbat az életben nem fogok írni. Ha van rá egy /pár/ órácskád, fusd át, kérlek, de nem muszáj.)

Megjegyzés: *Mély levegő.* [ Titinek ], [ D.L.L.-nek ], [ Koalának ], bátyámnak, anyámkínja. Whatever. Olvasd. Kritikát odalentre, kövezést nem kérek, rózsákat az ablakom alá.
Amúgy higgyétek el, hogy ez a kép illik az első feléhez a legjobban. És úgy mellesleg: én ma már nem olvastam át mind a 37 Word oldalt, szóval ha hiba van benne, úgy maradt. Jó olvasást?

Kelt: 2015. 07. 13.
Fic-ajánló: rég volt már Szóval itt van [ Titi ] magasra értékelhető [ Thorki angstje ], ami mindenesetre jobban szívbemarkoló, mint ennek a ficnek a vége. Ja, azt hiszed, megúszhatod anélkül, hogy elolvasnád? Na takarodj fáradj kérlek a blogjára.

Hétvége volt, ami egyenlő a szabadidővel. Persze nyár is volt, ami pedig egyenlő a teljesen felelősségmentes napokkal, a csínyekkel, pattogatott kukoricával - Buckyval. És Steve már izgatottan várta, mikor szabadulhat el otthonról - az anyja tudniillik nem engedte el őt sehova egyedül, nehogy megint történjen valami, mint a múltkor abban a sikátorban. Vagy abban a parkolóban. Vagy egy másik alkalommal a büfé mögött. Tulajdonképpen Steve tökéletesen elérte, hogy a baj egy-két nagyobb srác személyében mindig megtalálja, amikor egyedül volt. Erre volt jó Bucky; betöltve a „testőr” szerepét védte meg Steve-et, ezzel Mrs. Rogers állandó aggódását is megszűntetve. És nem mellesleg ő volt a legjobb barátja is. És a titkos tini-szerelme. Mindössze annyiban volt más, hogy mindketten húsz fölött voltak, Steve pedig már évek óta érezte ezt a vonzalmat. De hát 1939-ben mit csinálhatott az ember? Nem beszélt az érzéseiről.

Csöngettek.

- Majd én kinyitom! - szólt ki Steve a fürdőből, amint kiköpte a mentolos öblögető vizet. Megint nem volt jól, ismét hányt. De sohasem volt olyan felvillanyozott és élő, mint amikor Bucky ott volt vele, biztatta, vagy egyszerűen csak rááldozta a délutánját, hogy ápolja, amikor az anyja nem volt ott - így Sarah kénytelen volt elengedni őket, hadd menjenek és éljék ki a fiatal éveiket. Mert ilyenkor legalább Steve is nevetett.

Steve odatrappolt a bejárathoz, és szélesre tárta az ajtót Bucky előtt.

- Késtél - jelentette ki komolyan.

- Oh, nem tudtam, hogy megbeszéltünk időpontot - kuncogott Bucky. - Üdv, Mrs. Rogers - szólt be a házba.

- Örülök, hogy jöttél - válaszolt a nő szívélyesen, ahogy kezét törölgetve kijött a konyhából. Mézszőke fürtjeit egy hajpánt fogta hátra, hogy ne lógjanak vékony arcába. - Meglesztek?

- Hogyne - biccentett Bucky derűsen. Megvárta, amíg Steve kilépett az ajtón, aztán fojtott hangon fordult Sarah-hoz. - Hogy volt ma?

- Csak egyszer volt rohama, de az ebéd nem maradt meg benne... Mostanában megint rosszabbul van. Vigyázz rá, jó? Nem tudom, mit csinálnék, ha-

- Nyugodjon meg, semmi baja sem lesz. Felügyelem minden lépését. - Biztatón a nő vállára simított, aki erre szaggatottan sóhajtott.

- Néha úgy érzem, túlzásba viszem az aggódást...

Bucky megrázta a fejét.

- Dehogyis, ez csak természetes, hogy egy anya félti a fiát.

- De legalább itt vagy te - mondta hálás hangon. - Egy áldás vagy neki.

- Ezt már csak vele kéne megértetni - viccelődött a férfi. Sarah még átnyújtott neki egy hátizsákot, ekkor viszont Steve feje bukkant fel az ajtóban.

- Jössz már? - kérdezte türelmetlenül.

- Egy pillanat - nyugtatta meg Bucky. Visszafordult a nőhöz. - Akkor majd hozom. És vigyázok rá, asszonyom.

- Csak Sarah, kérlek - mosolyodott el.

- Rendben, Sarah. Viszlát - intett neki, majd Steve vállát paskolva elindult mellette.

- Na és... miért akartál ennyire találkozni velem? - kérdezte Steve, amint kiléptek a kapun is.

- Azt hittem, te akarsz - válaszolt Bucky vigyorogva.

- Hé, te kérdezted meg, hogy ráérek-e - visszakozott.

- De nem én rohantam lelkesen az ajtóhoz, vagy sürgettem a másikat - cukkolta, de átkarolta a vállát. - Csak nem hiányoztam?

- Ne tartsd annyira nagyra magad.

- Oh, bocs - kuncogott. - Különben azért jöttem, mert kész.

Steve szemei elnyíltak, kicsit izgatottan elmosolyodott.

- Ne már, tényleg?

- Nem, amúgy hazudtam, és csak randira akartalak hívni - válaszolt Bucky holt komolyan.

Steve egy kicsit elpirult, de egy fintorral leplezte.

- Igazán romantikus vagy.

- Ugye? - csücsörített Bucky. - De nem, tényleg kész.

- De megmutatod?

- Aha.

- Mikor? - feszegette.

- Most.

- Akkor menjünk.

- Ehem - köszörülte meg a torkát Bucky.

Steve pislogott.

- Mi van?

Bucky a fejével maguk elé bökött, ahol egy frissen-olajosan összeeszkábált motor állt.

- Ez egy roncs - állapította meg Steve.

- Ne bántsd meg az érzéseit! Ő egy teljes értékű közlekedési jármű.

- Ezzel nem megyünk kirándulni - jelentette ki.

- Pedig oldalkocsija is van.

- ... Nekem?

- Kinek másnak?

Steve nyelvet öltött, ahogy a motor mellé lépett, hogy ne csak a szemét futtassa végig rajta, hanem az ujjait is.

- Mikor indulunk?

- Úgy gondoltam, hogy... ma? - vetette fel Bucky. Persze már előre megtervezett mindent.

- De nem hoztam semmit. Visszamenjek a-

- Nem kell, elhoztam.

- Mikor?

- Az előbb. - Azzal felmutatta a táskát, amit Sarah adott. - Az elsősegély csomagod.

- De édes vagy. Pelust nem hoztál? - grimaszolt Steve, de igazából jól esett neki, hogy Bucky törődik vele.

- Nem annyi időre megyünk, hogy kelljen - vigyorgott Bucky. - Na, pattanj be.

Steve szemét forgatva beszállt az oldalkocsiba, amibe kényelmesen bele is fért. Amikor Bucky felült, akkor szúrt ki még egy táskát, ami a kormányra volt akasztva.

- Ebben mi van? - kérdezte kíváncsian, miközben Bucky a motor beindításával vesződött.

- Abban van a pelusod - válaszolt egykedvűen két sikertelen próbálkozás után; a motor csak felmorrant, de rögtön konok csöndbe fulladt.

- Haha - mosolygott gunyorosan. - De tényleg, mi van benne?

- Sör - közölte egyszerűen Bucky.

- A mai nap első jó híre - sóhajtott fel Steve.

- Oh, csak nem iszákosok lettünk, Rogers? - vihogott.

- Indítsd már be ezt a szart - morrant fel válasz helyett, amikor Bucky megint eredménytelenül próbálta berúgni a motort.

- Imádom, amikor káromkodsz - duruzsolta, és ezzel egy időben fel is brummogott alattuk a jármű. - És jótékony hatással van a gépekre is.

- Fogd be.

- Te meg vedd fel ezt - nyújtott oda Steve-nek egy motoros szemüveget. Felvette. Bucky kacagásban tört ki.

- Ennyire hülyén áll? - húzta el a száját.

- Dehogyis... igazán impozáns vagy - harapta be az ajkát vigyorogva Bucky, majd inkább felvette a bukósisakját.

- Kétszer nagyobb lett ebben a fejed - közölte Steve.

- Csodás páros vagyunk - állapította meg, ahogy végre elindultak az aszfalton.

Az út nem tartott tovább fél óránál, de Steve térdkalácsa már kellemetlenül sipítozott, hogy ki kéne nyújtani. Bucky ugyan lepattant a motorról, de mielőtt Steve is kiszállhatott volna, rászólt.

- Maradj ott.

- Nem megérkeztünk? - kérdezte tanácstalanul.

- A-a. Csak brunyálnom kell.

Fél perc múlva, és még negyed óra utazás után viszont már tényleg ott voltak az úti célnál.

- Itt is volnánk - jegyezte meg derűsen Bucky, ahogy lehúzta magáról a sisakot.

- A... hol is? - nézett körbe Steve tanácstalanul.

- Az nem fontos, mert én sem tudom. Csak jónak tűnt itt megállni, meg elültem a seggem.

- Hangulatromboló vagy, azt hittem, előre eltervezted. - Azzal kiszállt ő is, a térde megkönnyebbülten recsegett.

- Tudni kell improvizálni, hogy jó legyen egy randi.

Steve megmerevedett.

- Várj, akkor ez most... egy randi? - kérdezte bizonytalanul. Bucky vállat vont.

- Ez egy pasis kiruccanás, de nevezheted, aminek akarod.

- Mhm - dünnyögött. - De azért a programterv megvan?

- Hogyne. Most eszünk, aztán elsörözgetjük az időt, este pedig egy tábortűz körül kivetkőzünk magunkból, és indiánok módjára körbetáncoljuk a lángokat.

Steve lustán elvigyorodott.

- Improvizáltál?

- Nem, a sörözést azt terveztem.

Mindketten felkacagtak.

- Különben hogy vagy? - kérdezte végül Bucky az esti órákban, ahogy beledobta a szendvicse szalvétáját a lángokba. A tűz barátságosan pattogott a gyorsan összedobott tűzrakóhelyen, közel s távol ez volt az egyetlen fényforrás a szürkületben.

- Ennyire rosszul festek, hogy kérdezni kell? - csuklott halkan Steve. Be kell vallani, benne volt már pár üveg - több is lett volna, de Bucky éppen csak félkartonnyit tudott elcsempészni.

- Nem, nagyon jól nézel ki - ingatta fejét, ahogy a fiú pirospozsgás arcát nézte. Szerencsére valószínűleg csak az alkohol festette meg, nem a láz. - De tényleg. Hogy vagy mostanában?

- Szokásosan - jegyezte meg szórakozottan Steve. - Tudod, gyógyszerekkel kelek és fekszem. Émelygések törnek rám napi rendszerességgel, különben meg - hikk - amióta nem láttalak, az ágyat nyomtam. - Végig a kiürült üvegét szorongatta a kezében, miközben beszélt.

- De hát... az két hete volt. Ne mondd, hogy azóta beteg voltál - mondta aggódva Bucky.

- Buck, egész életemben beteg voltam, ha nem tűnt volna fel - válaszolt Steve fintorogva, ahogy letette az üveget.

- Hé, ne most kezdd az önsajnáltatást. És tudod, hogy nem úgy értettem. - Előre hajolva a vállára tette kezét. - Mi történt?

- Kiújult a gyomorfekélyem. És állandóan visszaköszön, amit ettem, szóval fogytam nagyjából négy kilót.

- Miért nem mondtad? - kérdezte kétségbeesetten Bucky. - A francba is, ezzel nem lesz jobb, ha elhallgatod!

- „Ne sajnáltassam magam”, rémlik? - Halkan csuklott.

- Stevie, nem úgy gondoltam... - mentegetőzött.

A fiú felhorkant.

- Megmondtam, hogy ne-

- Hívjalak így? Bocsi - kuncogott halkan.

Mindketten elhallgattak; Steve némán meredt a lángokba, amik fénye lobbot vetett a kék szemeiben és még pirosabbra festette arcát. Kicsit oldalra is döntötte fejét, és Bucky majdnem elrántotta a kezét, amikor hozzáért a bőréhez.

- Baszd ki, lángol az arcod! - Gyorsan a homlokára simított, ami szinte lüktetett a hőtől. - Neked lázad van. Most azonnal visszame-

Igazából finom csók volt, félénk, forró és részeg - de igazi, és ez elég volt ahhoz, hogy Bucky elhallgasson. Steve szemei zárva voltak, míg Buckyéi meglepetten elkerekedtek. Pár pillanat múlva a szőke el is hajolt tőle.

- Mi a- - pislogott értetlenül Bucky.

- Most már igazi a randi - jelentette ki kicsit konokul. Bucky elmosolyodott ezekre a szavakra, de Steve arca a pír alatt enyhén elzöldült, ahogy a szája kellemetlen fintorba rándult.

- Hé, minden rend-

Az öklendezés és hányás végül elég válasznak bizonyult. Visszafelé elég volt alig húsz perc, hogy hazaérjenek, mivel Bucky tövig nyomta a gázt. Steve-et magához ölelve tartotta az ölében. Az oldalkocsiban a táskák zörögtek.

- Annyira sajnálnom, jobban kellett volna vigyáznom...

- Bucky...

- Soha többet nem fordul elő! - bizonygatta kétségbeesetten.

- Shh - csitította Sarah -, nem a te hibád. Semmi baj. - Finoman hátba veregette, miután kitöltött egy bögre teát. - A mai nap kivételes volt, hogy nem lázzal ébredt, és én is bizakodtam, hogy jobban van. Nem tettél semmi rosszat.

Odatartotta neki a tálcát, amin a tea mellett gyógyszerek és egy kis száraz keksz volt.

- Bevinnéd neki, kérlek?

- Persze - bólintott, ahogy elvette tőle, majd halkan bement Steve szobájába. Ő már mélyen aludt a paplan alatt, a mellkasa egy kicsit gyorsan hullámzott. Bucky lepakolt az asztalára, és vigyázva, nehogy felkeltse, leült mellé. Steve arca úgy nézett ki, mintha leégett volna, legalábbis pont olyan kipirult volt. Felsóhajtva a homlokára simított, ahol a hideg vizes borogatás máris átmelegedett a bőrén. Miután azt is kicserélte, egy utolsó pillantás erejéig még visszanézett rá s halkan jó éjszakát kívánt, aztán viszont már tényleg kiment a szobájából. Óvatosan ment vissza a nappalihoz a nyikorgó padlódeszkákon.

- Már alszik, nem akartam felébreszteni... - mondta halk hangon a nőnek, aki megfáradtan mosolygott rá a vasaló túloldaláról. A felhevült fém épp egy fehér, kisméretű férfiinget simított ki. - Maradjak estére is?

Sarah a fejét rázta.

- Nem szükséges, boldogulok egyedül is, de kedves vagy. - Félretette a vasalót, hogy odamenjen Buckyhoz. - Hálás vagyok neked, nagyon sokat segítesz. És Steve-nek is könnyebb... tudod, előtted nem barátkozott vele senki, és hát...

- Értem - szakította félbe gyorsan, mielőtt az egész egy könnyes hálálkodásba ment volna át. Volt már rá példa. - És szívesen teszem. Majd hívjon, ha esetleg kellenék, rendben?

- A helyzet az... szörnyű, hogy most szólok, de holnap reggel el kell mennem. Ráérnél itt maradni?

- Persze - bólintott Bucky. - Biztos ne maradjak éjszakára is?

- Nem kell. Reméljük, nem lesz rá szükség - mosolyodott el az asszony.

- Steve erős - válaszolt ennyivel Bucky, majd elköszönt és kilépett az ajtón.

Reggel Bucky kurjantása ébresztette, ami a bejárattól is odavisszhangzott.

- Jó reggelt, Stevie! - Előbb hangzottak fel a léptei, s csak aztán jelent meg a feje az ajtajában. - Sarah szólt, hogy nem ér rá felügyelni téged, szóval ma én foglak pesztrálni - közölte lelkesen, s nem törődve Steve álmos fejével és halvány tiltakozásával szétrántotta az ódivatú függönyöket. - A mai napra vonatkozólag: hoztam társast, kiváltottam a gyógyszereidet, és ágyban maradsz, kivéve, ha klotyóra mész. Oké? - Meg sem várva válaszát lehuppant mellé. - Éhes vagy?

Steve megköszörülte a torkát és elmorgott egy szitkozódást, mielőtt megszólalt volna.

- ’Reggelt, Buck. Nem oké. És farkaséhes vagyok, köszi.

- Pedig akkor is így lesz, akár oké, akár nem - szögezte le Bucky. - Na, pont jó, mert Sarah hagyott itthon kaját. - Azzal felpattant, de kifelé menet még sarkon fordulva visszanézett rá. - Ja, egyszer kirabollak az ágyból, mert anyád szerint te tudod kezelni a mosógépet.

Steve feltartott hüvelykujjal jelezte az elismerését, hogy Bucky még azt sem képes használni, de egy motort sikeresen összetákolt. A férfi pár perc múlva egy tálcával tért vissza, amit lerakott Steve ölébe.

- Mivel csak ez van, ezt hoztam - bökött a lecsóra, aminek Steve máris nekiesett. - Úgyis ebédidő.

- Mé’, hány óra? - kérdezte két falat közt.

- Tizenegy. Ilyenkor már esznek az emberek.

Steve igazat adva neki bólintott. Bucky gondolataiba meredve hallgatta, ahogy Steve rág.

- Csámcsogsz - jegyezte meg szórakozottan.

- Te meg mindjárt megfulladsz, ha lenyomom a villát a nyelőcsöveden - torkollta le Steve.

Újabb hallgatag percek után Steve végre eltolta a tányért magától.

- Ez finom vo-

- Neked ez volt az első? - szakította félbe hirtelen Bucky.

Steve igazán szánakozva nézett rá.

- Nem, Buck, ettem már lecsót életemben.

- Nem a kajára gondoltam - horkantott. - A tegnapi csókra. Csak mert pocsékul csókolsz.

- Az, ja, az... - kereste a szavakat Steve, de hirtelen megakadt. - Mi az, hogy rosszul csókolok?

- Áhá! - kurjantott fel Bucky. - Emlékszel.

- Persze, hogy emlékszem. Nem seggrészeg voltam, csak részeg.

- Szupi. De indokold meg, miért tetted.

- Poénból - válaszolt Steve pókerarccal. - Ne keress okokat.

- Azt mondtad, idézem, „most már igazi a randi”.

Kösz, hogy emlékeztetsz, morogta egy hang Steve fejében.

- Na, ugye. Mert te is annyit viccelődtél ezzel a randi-dologgal. - Mikor Bucky továbbra is lustán vigyorogva nézte, halkan hozzátette: - Szóval ezért. Tudod.

- Steven Grant Rogers, te elpirultál - szélesedett el a vigyora.

- James Buchanan Barnes, utállak - grimaszolt vissza.

- Üdv a klubban - biccentett. - De most komolyan. Csak a pia miatt volt?

- Buck - mondta kelletlenül Steve -, csak most az egyszer fogd be, és társasozzunk.

- A-a - rázta a fejét hevesen -, ez fontos. Steve, én egy éve epekedek utánad.

- Ne. merd. elviccelni - szűrte tagoltan a fogai közt, de a szája sarja megrándult felfelé.

- De komolyan! Hé, ezt nem lehet máshogy kifejezni. Tudod, mikor epekednek egymás után a szerelmes regények nyálas szereplői - hogy legelteti rajta a szemét, meg róla álmodik, és titokban rá veri ki. Na, pont ilyen vagyok én is. - Látva Steve arcát óvatosan megkérdezte: - Nagyon szar volt?

- Szerintem ne improvizálj többet, nem megy neked - ingatta fejét Steve, de két kiugró járomcsontján piros foltok jelentek meg.

- Ezzel most nagyon megsértettél - hördült fel Bucky. - Én ezt előre elterveztem!

Itt már Steve kacagott fel, hogy a könnye is kicsordult.

- Annál rosszabb - röhögte, ahogy megállíthatatlanul vigyorgott rá. Bucky viszonozta.

- Ásó, kapa, nagyharang? - vetette fel, ahogy Steve nevetése lassan köhögésbe ment át.

- Annyira még ne szaladjunk előre - köhécselte halkan. - De valami olyasmi, azt hiszem.

- Nem is legális... - morfondírozott Bucky.

- Mindig is azt utáltam a szerelmi történetekben, hogy mind túl idilli, de a valóság egy rakás-

- Ganaj - fejezte be helyette. - De a mi szerelmünk tragikus lesz.

- És drámai - fűzte tovább Steve.

- Mondjuk elveszítesz évtizedekre.

- De azt meg sem érem, mert addig meghalok - tiltakozott.

- De igen, meg fogod - vágott közbe Bucky. - De utána sem lehetünk teljesen egymáséi.

- És akkor miért is nem? - kuncogott Steve.

- Tudom is én. Elvarázsolnak engem békává - vetette fel.

Steve a szemét forgatta.

- Mi ez, tündérmese? Legyen komolyabb a történet.

- Hmm. Mondjuk? - kíváncsiskodott Bucky, miközben tenyerére támaszkodva előredőlt. Steve igyekezett normálisan válaszolni, úgy, hogy közben az arcuk húsz centire volt egymástól. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy meg tudjon egyáltalán szólalni.

- Majdnem meghalsz. És tök szomorú lesz, mert halottnak foglak hinni. De aztán ismét megtaláljuk egymást. És élünk a kétezres évekig, és vén tataként egymás hátát mossuk majd - fejezte be végül.

- Ez nem is volt tragikus - húzta el a száját Bucky.

- Pedig majdnem meghaltál - tiltakozott Steve.

- Mh-m - biccentett szórakozottan. - A békás még mindig jobban tetszik. Mert ott meg kell csókolnod, hogy királyfi legyek.

- Szerinted csak akkor csókolnálak meg, ha csúnya lennél? - cukkolta Steve.

- Na, bizonyítsd be, hogy nem - vigyorgott Bucky, majd szórakozottan csücsörített.

Azonban Steve hirtelen elkomorodott.

- De hát Buck, nem tudod?

- Mit kéne? - kérdezte összezavarodva.

- Ronda vagy.

- Uhh, egyenesen az egómba - grimaszolt rá. - Köszi. Kapok vigasz-puszit?

- Nesze.

Megint Steve hajolt előre, hogy összeérjen ajkuk, de Bucky simított a tarkójára. Maximum fél percig csókolták egymást, aztán Bucky elhajolt.

- Tényleg finom a lecsó - vigyorgott rá.

Steve felnyögött halkan.

- Beakadt a fogamba?

- Uh-uh.

Kínos csend volt, aztán Steve megtörte.

- Milyen társasod van? - tette fel az első kérdést, ami eszébe jutott. Legalább foglalják el magukat, addig sem rá gondol. Vagyis azzal semmi gond sem lett volna, de Bucky benne volt az arcában, a lehelete forró volt és a vigyora pimasz. És Steve-nek kezdett melege lenni. Mindenesetre amint megszólalt, Bucky elhajolt tőle, szóval Steve halkan fellélegezhetett.

- Igazából barkochbára gondoltam - vallotta be.

- De hát az nem is társasjáték - tiltakozott Steve.

Bucky egy felvont szemöldökkel méregette.

- Miért, játszottad már egyedül?

Steve ráfintorgott.

- De azt nem lehet elhozni, mert fejben játsszák.

- Én eljöttem, nem? Tehát elhoztam - jelentette ki elégedetten.

- Utálom a logikádat.

- Akkor izgalmas lesz a játék - csapta össze tenyereit Bucky. - Na, jól van, gondolj előbb te.

Steve hallgatásba burkolózott, és koncentrálva igyekezett elszakítani gondolatait Buckytól. Nem sikerült. Halványan elvigyorodott.

- Na, gondoltam.

- Élőlény?

- Ahum.

- Ember?

- Ja.

- Akkor én - jelentette ki magabiztosan Bucky.

- Eltaláltad - mondta Steve kelletlenül.

- Mm, rekordidő! - vigyorodott el. - Én is gondoltam.

- Én? - vetette fel.

- A-a.

Steve ciccegett.

- Feladod végre? - vigyorgott Bucky hunyorogva. Dél volt.

- Segítenél egy kicsit? - kérdezte Steve szenvedve.

Fejét rázta.

- Ennek a játéknak az a lényege, hogy nem szólalhatok meg.

- Aha, akkor miért is beszélsz? - nézett rá szemrehányón.

Bucky legyintgetett.

- Csak találgass.

- De nem tudom! - fakadt ki Steve. - Segíts.

- Hunyd be a szemed - vágta rá azonnal.

Steve eleget tett neki, de kicsit izgult, hogy mire készül. Aztán Bucky megcsókolta.

- Ez mennyiben segítség? - mormogta a csókba, ahogy felnyitotta a szemét.

- Egy tárgyra gondoltam - segített.

- Ebben nem is volt tárgy - forgatta Steve a szemeit. Bucky megharapta az alsóajkát.

- A… a szám? - találgatott végül, kicsit akadozva, mivel Bucky nyelve az ajkát simogatta.

- Ügyes fiú - purrogta elégedetten.

Kulcsok zörögtek a bejárat zárában, aztán cipők kopogtak halkan a padlón.

- Srácok? - hangzott Sarah hangja.

Steve ijedten tolta el magától Buckyt.

- Itt vagyunk - szólt ki. A nő is odajött a szobához.

- Kiderült, hogy nem kell estig bent maradnom, mert Mary elvállalta a délutáni műszakot - mosolygott bocsánatkérőn. - Sajnálom, hogy iderángattalak.

- Ugyan, Sarah, ne bánja. Jól szórakoztunk - kacsintott Steve-re, aki erre halványan elmosolyodott.

- Persze maradhatsz, ha akarsz - mondta szelíden.

- Akkor élnék vele - biccentett Bucky.

A legboldogabb nyárnak néztek elébe. Steve jobban volt, ha Bucky ott volt, vagy legalábbis úgy mutatta. Bucky boldog volt, hogy Steve az volt, vagyis mindig, ha együtt voltak. És Bucky elhatározta, hogy ez a nyár még emlékezetesebb lesz. Nem a gyertyafényes-kacsasültes módon - neki más tervei voltak. Vagy csak mindig bemanőverezetett valamit a képbe, hogy egy-egy este mégis randi-jellegű legyen. De néha még ő is előre gondolkozott.

Steve imádott Bucky hangjára kelni, még ha az hangos is volt és reggel hétkor. És ajtócsapódással, és cipődobogással. De hogy ott volt már ilyen korán, hogy lelkesen dübörgött, hogy kurjantott izgalmában - szóval ez érzékeltette Steve-vel, hogy Bucky mennyire foglalkozik vele. Hogy fontos neki. És ha Bucky ott volt, az a nap biztosan fényesebb lett.

- Jó reggelt, Sarah! - Ez volt az a mondat, ami felébresztette. - Elrabolhatom Steve-et mára?

- Neked is, Buck - válaszolt az anyja, a hangján hallatszott, hogy mosolyog. - Persze, hova mentek?

Halk mormogás hallatszott, mire a nő felnevetett.

- Biztosan örülni fog neki. Csak vigyázz rá.

- Alszik még?

- Feltehetőleg, de még nem voltam bent nála.

Bucky kinyitotta Steve ajtaját és bekukkantott.

- Ébresztő, álomszuszék - dalolta, ahogy odalépett az ágyhoz. - Kiruccanunk ma.

Steve nyöszörögve nyújtózott, meztelen lábfeje kikandikált a takaró alól. Megtörölte a csipás szemeit, és csak aztán fókuszálta rá a pillantását.

- Adj nekem... fél órát - krákogta álomittas hangon.

- Hogyne, Stevie, miénk az egész nap - egyezett bele derűsen. Viszont amikor a fiú még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyában, megcsiklandozta a talpát. - Mi az, segítsek felöltözni? - vigyorgott rá. Steve fintorgott.

- Adj már időt, hogy magamhoz térjek... - mormogta, de Bucky egyszerűen csak lerántotta róla a takarót.

- Ki az ágyból, kislegény - utasította, de mivel Steve válaszként az oldalára fordulva húzta fejére a párnáját, ő átkarolta a felsőtestét és felemelte ülő helyzetbe. - Ma különleges helyre megyünk, de ha nem jössz, egyedül megyek - mormogta Bucky hátulról a fülébe, mire a gerincén finom borzongás szaladgált.

- Rendben, na... - Azzal lerázta magáról kezeit és kiült az ágy szélére. A túlméretezett pólója sarkát gyűrögette zavartan, mivel Bucky várakozásteljesen nézett rá. - Kimennél addig, amíg felöltözök?

- Miért, a nászéjszakánkig akarod takargatni magad? - vigyorodott el kajánul.

- Buck, ne most! - sziszegte Steve, attól félve, hogy az anyja meghallhatja. Szerencsére Sarah éppen a mosókonyhában volt.

- Rendben, kimegyek - emelte fel a kezeit védekezőn, ahogy sarkon fordulva elindult, de még visszavigyorgott rá.

- Hülye... - morogta Steve az orra alatt, de aztán mégis elmosolyodott, mert hát ő pontosan ezt a hülyét szerette. Bucky meg őt. Míg a halál el nem választ, meg minden romantikus baromság.

Gyorsan magára kapott valamit - konkrétan csak két nadrágból, három egyforma ingből és temérdek nyakkendőből válogathatott -, megigazította az elnyűtt nadrágtartóját a zakója alatt és ő is kiment. Bucky úgy mérte végig, mintha egy kifutón ment volna végig.

- Igen, azt hiszem, megteszi - hümmögte elgondolkozva.

- Miért, ki kéne öltöznöm? - forgatta a szemét Steve. - Hova is megyünk?

- Meglepi - pukkantott az ajkával Bucky.

Steve ráhagyta, de mikor bement a konyhába és Bucky követte, rámorrant.

- Legalább hadd reggelizzek meg nyugodtan.

- Én ugyan nem foglak zavarni - ígérte egykedvűn, de látva Steve feszültségét megveregette a vállát. - Hé, engem nem zavar, hogy-

- De engem igen, szóval kifelé - mondta hidegen. Steve utálta, ha gyengének látják. Steve utálta, ha Bucky gyengének látja. Steve utált gyengének lenni.

Továbbá Steve utálta a napot fél kiló nyers májjal kezdeni, de csak nem fogja elcsomagolni sütis dobozba, hogy majd uzsonnára elmajszolja a párja mellett. Aki biztos nézné. És aki előtt biztos rosszul lenne a hús szagától is. Így inkább lehunyt szemmel kezdett neki, és igyekezte visszafojtani az öklendezését. Sajnos nem volt elég az orrát befogva egyből lenyelni, hanem apróra kellett rágni. Steve néha kifejezetten utált élni.

Félpercnyi émelygés után elvonult a fürdőbe kimosni a száját, bevenni kis fehér bogyókat, aztán ezt a nyers hús és gyógyszer ízt kiöblíteni mentolos vízzel. Visszapakolta a pirulás dobozokat a fürdőszobapolcra, de ahogy becsukta az ajtaját, megállt. A tükörből egy nyúzott arcú fiú bámult vissza rá, sehol sem látta a vonásaiban azt a majdnem huszonegy éves férfit, aki valójában volt. Aztán Bucky jelent meg az ajtóban és Steve tekintete ijedten rárebbent.

- Minden rendben? - kérdezte fojtottan. Mikor nem válaszolt, Steve mögé lépett és átkarolta. - Kicsim, nem muszáj mennünk, ha nem vagy jól. Maradjunk itthon? Rögtönzök magunknak programot, oké?

- Nem kell - sóhajtott szaggatottan Steve -, bocsi, semmi bajom, csak még fáradt vagyok.

- Bizti-tuti? - kérdezte játékos hangsúllyal Bucky, de a szeme komoly volt.

- Ha nem érzem jól magam, megengedem, hogy vigyél - hunyorgott rá. - Ez így fair?

- Abszolúte - vigyorodott el. - Na, akkor kész vagy?

- Annyit erőlteted, hogy ezúttal már kezdek komolyan kíváncsi lenni - kuncogott Steve, ahogy kibontakozott az öleléséből és kiment az előszobába.

- Pedig mindig jókat találok ki - sértődött meg Bucky.

- Ha olyan lesz, mint a múltkori... - harapta el Steve nevetve.

- Az katasztrófa volt - állapította meg kelletlenül. - Ezt viszont élvezni fogod.

- Érezzétek jól magatokat! - szólt ki Sarah a konyhából, miközben Steve a cipőjét húzta. - Nagyon vigyázz magadra - mondta a fiának, ahogy kijött hozzájuk. - Te pedig figyelj rá - kötötte Bucky lelkére.

- Meglesz, Sarah - ígérte a férfi. - Ne aggódjon, nem lesz baja.

- Buck, hova megyünk? - feszegette Steve egyre az oldalkocsiból. A férfi túl titokzatosan mosolygott ahhoz, hogy ne valami nagy legyen a háttérben.

- Az eljegyzésünkre - vont vállat válaszként, ahogy egy piros lámpánál rostokoltak. - Gondoltam, előbbre hozom a nászéjszakánkat, szóval megteszem az első lépést - kacsintott rá.

Steve bennakadó lélegzettel meredt rá. Bucky elkomorodott.

- Lélegezz, Steve - figyelmeztette. - És csak hülyéskedtem.

A másik ingerülten sóhajtott.

- Mondd meg, hova megyünk, vagy most kiszállok - makacskodott tovább.

- Adj öt percet, és meglátod - ígérte Bucky mosolyogva, és megint úton voltak. Alig kellett három perc, hogy Bucky megálljon a motorral és lepattanjon az aszfaltra.

- Megint dobsz egy sárgát?

Bucky felvonta a szemöldökét.

- Nem - rázta a fejét, azzal maga mögé bökött -, megjöttünk.

A háta mögött lufik keretezte hatalmas felirat hirdette, hogy a városi vidámpark bejárata előtt parkolnak. Steve a fejét csóválta.

- Komolyan, Buck?

- De hát vidámpark, Steve! Móka, kacagás, vattacukor - mi kell még?

Steve is kiszállt, de felsóhajtott.

- Egye fene. Úgyse voltam még...

- Ne mondd, hogy még nem voltál vidámparkban! - hüledezett Bucky.

- Jó, akkor nem mondom, de ez az igazság - válaszolt Steve. - Sose vonzott.

- Most azonnal megvesszük azokat a jegyeket. Nem tudod, miről maradtál le! - dohogta felháborodva, ahogy a bejárathoz tuszkolta barátját. A kapu és a jegykiadó bódé közt egy mérőrúd állt, és százhatvanöt centinél jelezte a felnőtt jegy alsó határát.

- Buck.

- Mi az? - fordult felé.

Steve kínosan elhallgatott.

- Nekem gyerekjegyet kérj...

A másik még itt sem esett ki a derült hangulatából.

- Annál olcsóbb lesz - kacsintott rá, mire azért Steve is elmosolyodott halványan.

Felragasztották mindketten a karszalagokat, de Bucky időt sem hagyott neki, hogy körülnézzen a játékok közt, máris a dodzsem felé kezdte húzni.

- Gyere!

- Jövök, Buck, ne rángass - puffogott Steve. Egy bocsánatkérő pillantást kapott.

- Bocs, de el sem tudom hinni, hogy még nem voltál - magyarázta. - Szóval szeretném, ha bepótolnánk mindent.

- „Miénk az egész nap”, rémlik? - mosolygott rá. És ha Steve mosolygott, Bucky is.

- Fáj a térdem - panaszolta Bucky, mikor a büfé mellett sántikált el, Steve-vel az oldalán. - Az a kiscsaj belém jött hátulról a kocsijával, én meg a műszerfalnak csapódtam...

- Te beszélsz, amikor engem szabályosan letoltak a pályáról? - sóhajtott Steve.

- Hát igen, dodzsemben torokra kell menni - bólogatott rá. - Várj, hadd pihenjek.

Lehuppantak két műanyag székre, hogy mindketten elnyújtózzanak egy kicsit. Steve azonnal nekidőlt a támlának és megmozgatta fáradt bokáit.

- Nem fáj a hátad? - kérdezte Bucky, ahogy a másik kényelmetlenül mocorgott.

- Nem, megvagyok - vágta rá Steve.

- De tudod, a gerincfer-

- Pontosan tudom, hogy mi bajom van, Buck, nem kell emlékeztetned! - csattant fel kicsit indulatosan.

Mindketten kínosan hallgattak. Közben körülöttük gyerekek futottak versenyt az ugrálóvárhoz, a másik büfénél pedig szerelmesek osztoztak vattacukron. Pár tompa női sikoly hallatszott ki a szomszédos kísértetházból, amit azért mindketten megmosolyogtak.

- Bemegyünk? - vetette fel Bucky, miután megköszörülte a torkát.

- Infarktust fogok kapni, szerintem ne - hárította Steve.

- Kapsz újraélesztést, meg minden - vigyorgott rá.

- Menjünk valami kevésbé megrázóhoz - javasolta.

- Akkor körhinta - pattant fel Bucky. - Na, gyere! - Azzal felrántotta Steve-et is.

- Az nem túl gyerekes? - fintorodott el.

- A vidámparkban mindenkiből előjön a gyerek - bökte orron. - Alkalmazkodj, Stevie.

- Már kipróbáltunk mindent, nem megyünk? - reménykedett Steve. Egy órája végigmentek a célbalövöldén, amióta egy hatalmas mosómedvével - aminek Bucky a kezébe adott egy vízigépfegyvert - mászkáltak a vidámpark utcáin. - Mellesleg muszáj volt felfegyverezni ezt a plüsst?

- Igen - válaszolt holt komolyan. - Képzeld el, milyen menő lenne egy beszélő mosómedve, aki szarrá lő mindenkit. Biztosan tök jó cimbik lennénk.

- Abban biztos vagyok... - sóhajtott Steve, és már épp javasolta volna újra, hogy lépjenek le, amikor Bucky megragadta karját.

- A hullámvasút! Basszus, majdnem elfelejtettük. Gyerünk, Steve! - Azzal elkezdte húzni a vidámpark másik feléhez.

Steve beletörődőn követte, és halkan sóhajtva állt be a sorba Bucky mögött. Kicsit feszülten nézett körül a gyerekek közt.

- Mi a baj? - hajolt le hozzá Bucky.

- Alacsonynak érzem magam... - vallotta be lesújtottan.

- Ugyan, semmi baj - legyintgetett, de a tekintete a magasságmércére siklott. - Ugh, Stevie, alacsony vagy.

- Köszönöm az együttérzést - morrant rá. - De miért, mi van? - Próbált kilesni, hogy mit látott Bucky.

- Majd elterelem a figyelmét a csákónak, te pedig besurransz, jó? Ülve nem látja majd, hogy mekkora vagy.

- De Buck, ez csalás - korholta Steve. - Forduljunk vissza és-

- Nem - makacskodott -, ez a nap tökéletes lesz.

Visszafojtott lélegzettel vártak, aztán Bucky meglökte a vállát.

- Most, menj gyorsan!

Steve besurrant a sínekhez, így már nem hallotta Bucky könyörgését a „már csak egy hónapja van hátra a gyereknek, hadd engedje be” maszlaggal. Bucky győzött. Vigyorogva pattant be Steve mellé az egyik kocsiba.

- Nem vett észre? - hüledezett Steve, hátrapislogott az ellenőrre.

- Csodás érzékem van a figyelemeltereléshez - büszkélkedett. - Fel sem tűnt neki.

- El sem hiszem, hogy belógtam - vigyorodott el. Bucky viszonozta egy csibészes mosollyal.

Ekkor beült a masiniszta is a szerelvény közepébe. Steve kicsit megfeszült, ahogy végigpillantott a pályán - már amennyit látott a sok kanyartól.

- Buck, rosszul leszek... - nyöszörögte. - Nem lehetne, hogy-

- Csitt. Ez hullámvasút, jobb lesz, mint a második körhinta.

Steve elhitte. A gyomra vitába szállt. Szerencsére kaptak hot-dogos zacskót, így nem kellett a kocsit lehánynia, de így is megalázó volt.

- Ha minden randink azzal végződik, hogy te hánysz, legközelebb hozok saját zacskót - nevetgélt kínosan Bucky, miközben kitámogatta a sípoló fülű Steve-et, aki nem igazán állt a lábán.

- De csakis rózsaszínt fogadok el - viccelődött vele, aztán halkan sóhajtott. - Most már hazamegyünk?

- Persze - egyezett bele, ahogy kimentek a kapun. - Hova tesszük a kis haverunkat? - mutatott a mosómedvére.

- Te lőtted, te viszed - hárította magáról Steve, ahogy eltolta a felé nyújtott plüsst.

- Pedig annyira édesen néznél ki az oldalkocsiban, ezzel a kezedben - cukkolta vigyorogva Bucky.

Végül mindketten az ülésen ültek, a mosómedve pedig oldalt utazott hazáig.

Az ajtóban Bucky meg akarta csókolni Steve-et, de ő eltolta.

- Szerintem nincs jó íze a számnak, szóval-

- Nem baj. - Azzal mégis lesmárolta, de hamar elhajolt tőle kicsit fintorogva. - Tényleg pocsék.

- Utállak - morrant fel Steve, ahogy becsapta az ajtót.

- Hé! És velem mi lesz? - kiáltott utána.

Egy perc várakozás után ismét kinyílt az ajtó.

- Képtelen vagy rám haragudni? - kérdezte Bucky vigyorogva.

- Fogd be. - Most ő csókolta meg. Bucky halkan hümmögött az ajkára, aztán megint elhajolt.

- Elcsórtam a mentolos cukrod, nem baj? - nevetett, ahogy kidugva a nyelvét megmutatta neki. Steve fintorgott.

- Legyél vele boldog.

Július negyedike. Az amerikai függetlenség kikiáltásának 163. évfordulója. És Steve huszonegyedik születésnapja.

Steve biztos volt benne, hogy Bucky valami naggyal készült a számára. De legalább az anyját sikerült lebeszélnie róla, hogy ajándékot vegyen.

Éppen az ebédnél beszélgettek, amikor Bucky egyszer csak megállt.

- Várj, milyen nap is van ma?

Steve elnémult. Biztosan csak viccelt.

- Ja, kedd, persze - vágta rá kis habozás után, aztán folytatta az evést.

- Kedd? - visszhangozta Steve.

- Mé’, hétfő van? - kérdezett vissza csámcsogva Bucky. - Aszittem, kedd.

Steve szeme összeszűkült. Bucky vigyora elszélesedett.

- Nem volt vicces.

- Ugyan, Stevie, imádod a poénjaim - nevetett fel az asztal túloldalán.

- Na, jó. Akkor hova megyünk ma? - szegezte neki.

- Semmi tervem sincs - vont vállat Bucky. - Bocsi.

- Ch - forgatta a szemét Steve -, akkor improvizálj.

- Kifogytam az ötletekből - mentegetőzött. - Kiégtem.

- Buck-

- Csak ugratlak - legyintett kuncogva. - Elterveztem.

- Akkor pocsék napunk lesz - sóhajtott szenvedőn Steve.

- Alábecsülsz.

- Beképzelt majom.

- Na, itt volnánk - parkolt le Bucky a motorral. Egy kétszintes, homokszín falú ház előtt álltak, takaros kerttel és apró garázzsal.

- Ez a ti házatok - állapította meg Steve.

- Gratulálok, Nyilvánvaló Kapitány.

- De miért vagyunk itt? Azt hittem, hogy, tudod... - Kínosan elhallgatott. - Hogy csak ketten leszünk.

- Ja, hogy az? Se gáz. Az egész család nyaral.

- Téged meg itthon hagytak? - vonta fel a szemöldökét.

- Úgy tudják, nálatok alszom - válaszolt vigyorogva.

- Miközben... én alszom nálatok? - kockáztatta meg Steve, akaratlanul is reménykedéssel a hangjában.

- Pontosan - jött az elégedett válasz. - Na, kifelé.

Steve kiszállt a felrepedezett járdára, megint csak kimozgatva az elgémberedett tagjait.

- És anya tudja? - fordult Buckyhoz.

- Sarah? Persze, beszéltem vele - válaszolt, ahogy az ajtóhoz lépett és kulcsot dugott a zárba. Kicsit feszegetni kellett, de elfordult és kinyílt az ajtó. - De ne aggódj, ma még visszamegyünk. Ünnepelni akar - vigyorgott vissza rá, ahogy félreállva beengedte a barackszín előszobába.

- Pedig kértem, hogy- - kezdett volna méltatlankodni, de Bucky közbevágott.

- Nem vett semmit. És torta sincs. Csak felköszöntünk - szögezte le.

- Semmi ajándék? - kérdezte Steve gyanakodva.

- Tőle nem - válaszolt ártatlan arccal. Steve annyiban hagyta a dolgot. De mi a fenének vesződne valaki ajándékkal neki?

Követte Buckyt a nappaliba, ahol óvatosan leült a barna kanapéra, ami már jó pár évtizedet átvészelt a Barnes család tulajdonában - legalábbis ezt mutatta a sarkak kopása és a négy gyerek hagyta szaggatásnyomok. Bár már járt itt, de körbenézett jobban a szobában; a nappalit a semleges, világos színek uralták, egyedül a kanapé volt sötét. A fodros függönyök félrehúzva az ablakok két oldalán - innen jó kilátás nyílt a kertre -, a könyvespolcok a fal mellé tolva sorakoztak. Tágas szoba volt, ahol a család minden egyes tagja összegyűlhetett egy villásreggelire - ugyanis a konyha pont az ellenkezője volt: kicsi, csupán egy asztallal, de a székeknek már alig volt hely, így ott csak a családanya főzött.

- És mi a tervünk mára? - kérdezte Steve félhangosan, talán inkább csak magától.

Bucky hangja egész közelről jött, amitől Steve egyszerre ugrott egyet és borzongott meg.

- Hát, Stevie, lenne egy-két ötletem - purrogta incselkedve a fülébe - elég hangosan, hogy Steve is hallja -, ahogy áthajolt a kanapé támláján.

- Aha - mondta tömören. Jelenleg csak ennyit tudott kinyögni, mivel jócskán elvonta a figyelmét, hogy Bucky lehelete a nyakán vibrált. A tarkóján lassan égnek állt a haja. - Kifejtenéd? - kérdezett rá végül, de válaszul egy csókot kapott a nyakába.

- Most nem tudom eldönteni, hogy ennyire nem érted, vagy csak játszol velem - nevetett fel a másik, azzal átdobta magát a háttámlán és mellette landolt. - Szerintem egyértelmű volt a hangsúlyom, vagy nem?

- Nem, világosíts fel - válaszolt Steve pókerarccal.

- Örömmel, édes - vigyorodott el, aztán megnyalta Steve ajkait. Amaz lehunyta a szemeit, ahogy Bucky még jobban ráhajolt az ajkaira. Annyira természetes mozdulat volt, hogy egymást csókolták - lopva, berántva a másikat egy sikátorba, vagy elbújva Steve szobájába -, és most végre szabadon forrhattak össze az ajkaik, a lelepleződés veszélye nélkül túrhattak egymás hajába, amíg Steve ki nem fogyott a szuszból.

- Na, kapizsgálod már? - vigyorgott Steve-re, ahogy elhajolt tőle egyujjnyira.

- Nekem az egészből az jött le, hogy kanos vagy - pihegte. Bucky vigyorogva megtapsolta.

- Csodás konklúzió, drága - dicsérte, ahogy kisimított egy tincset a homlokából. - Szóval, vélemény?

- Pocsék volt. Komolyan, mi lenne?

- Folytassuk?

- Nekem oké.

Folytatták. Bucky elégedetten morrant, amikor Steve pár pillanat múlva felnyögött.

- Szexi vagy - mormogta az ajkaira.

- Nem, szarul vagyok - préselte ki magából. - Hallod, nem akarok idehányni, miközben-

- Oké, értem - nyugtatta Bucky. - És ha jobban leszel estig?

- Rendben - egyezett bele Steve. - De az még messze van.

- Én tudok várni, ha te is - kacsintott rá, mire Steve gyomra ugrott egyet, most a jó értelemben.

Szóval vártak. Estig.

- Buck.

- Mm? - pillantott fel a zabkásájából. Mert Bucky éhes volt, és Bucky azt evett, ami volt.

- Este van. Meg jobban vagyok - próbálta rávezetni Steve lassan. A másik elvigyorodott.

- Ejj, te kis türelmetlen - kuncogta. - Kicsit még várj, megígértem anyukádnak, hogy hazaviszlek egy rövid vizitre. Meg akkor már be is pakolhatsz magadnak, ha kell valami.

- Mennyi időre is maradunk? - dünnyögte a bögréje szája mögül Steve.

- Tudja a fene - vont vállat Bucky. - Amíg meg nem utálsz, és itt nem hagysz.

- Késő, már utállak - ugratta Steve.

Bucky grimaszolt.

- Ez az én szerencsém - sóhajtott színpadiasan, ahogy bevágta a tányért a mosogatóba. Majdnem eltörött. Mármint a mosogató. - De még nincs minden veszve, ugyanis pompás terveim vannak.

- Féljek? - kérdezte óvatosan Steve, ahogy felállt az asztaltól. Bucky elindulva kifelé válaszolt.

- Hát, ha félsz a szextől, akkor ja. Különben nem szükséges - vigyorgott hátra rá.

Steve nagyot nyelt. Tartott ő eléggé attól, hogy Bucky meglátja. Ruha nélkül. Meztelenül. Minden kiütéssel, kiálló bordával és akármilyen más rendellenességgel együtt. De azért igyekezett jó képet vágni a dologhoz. Hiszen Bucky tényleg szerette, nem? Csak nem ijeszti el a külsejével.

Motorra ültek, Steve most Bucky hátának simulva kapaszkodott bele, ahogy hazafele robogtak.

- Egész világos van még - jegyezte meg, amikor leszálltak a házuk előtt.

- Pedig este van - dünnyögte Bucky.

- Meg nyár is - biccentett rá, ahogy kinyitotta az ajtót. - Itt viszont sötét van... - meresztette a szemét a homályos lakásban. - Lehet, hogy anya már alszik, nem hiszem, hogy fel kéne-

Egy csillagszóró gyulladt meg az előszoba másik végében, a villódzó fényében pedig Sarah mosolygó arca jelent meg.

- Boldog szülinapot - kezdte rá Bucky mögüle erre az ősrégi felköszöntős dalra a maga dörmögős énekhangján, és ahogy Steve felé fordult, észrevett az ő kezében is egy fényes szikrákat okádó pálcikát. Végül Sarah-val duettben énekeltek, mindössze annyi változtatással, hogy míg a nő Stevent mondott a névnél, Bucky Stevie-t.

- Boldog szülinapot - fejezték be mindketten, és a csillagszórók is pont az utolsókat pattogták.

Steve megilletődött csöndben ácsorgott az egyre sötétedő szobában, aztán vehemensen magához ölelte mindkettejüket.

- Végre nagykorú vagy te is - veregette meg a hátát vigyorogva Bucky.

- Büszke vagyok rád, Steve - tette hozzá az anyja is, ahogy homlokon csókolta a fiát.

Steve mintha szipogott volna, de gyorsan megtörölte az arcát, amint elengedte őket. Bucky lámpát kapcsolt.

- Köszönöm - bökte ki végül, az arca kicsit ki volt pirulva. - Komolyan. Mindkettőtöknek.

- Sarah ötlete volt - mondta gyorsan Bucky, ahogy kidobta a két pálcikát a kukába.

A nő csak fejét csóválva súgott oda Steve-nek.

- Ne higgy neki, ő találta ki - mosolygott rá.

Steve barátjára sandított, aztán halványan elmosolyodott. Bucky észrevette ezt, viszonozta.

- Segítsek pakolni, Steve? - ajánlkozott.

- Ja, a pakolás. Nem kell, köszi. - Azzal besietett a szobájába.

A nő hálásan pillantott Buckyra, ahogy Steve eltűnt az ajtó mögött.

- Köszönöm - mondta egyszerűen, de ebben az egy szóban pontosan benne volt az a sok hála, amit nem tudott volna szavakba önteni.

- Igazán nincs mit, Sarah - vont vállat. - Mint mindig, szívesen teszem. És nekem öröm, ha boldog - mosolyodott el.

Steve kidugta a fejét az ajtón.

- Ugye nem rólam beszéltek?

- Dehogy, pakolj csak - vigyorgott rá Bucky. Steve a szemét forgatta, de visszatért a táskájához. Pár perc múlva készen lépett ki az előszobába.

- Mehetünk - pillantott fel rá.

- Szuper. Hát akkor - fordult Bucky a nő felé -, viszlát, Sarah. Vigyázok rá, és most tényleg épségben hozom haza.

- Abban biztos vagyok, ne aggódj - mosolyodott el. - Sziasztok, legyetek jók.

Bucky az udvaron menet hümmögött, ahogy az égre pillantott.

- Vicces, hogy alig kellett negyed óra, és máris besötétedett.

- Aha - hagyta rá Steve. A várakozás kis gombóca fészkelt a gyomrában, amitől úgy érezte, hogy menten elájul. A tenyere kellemetlenül izzadt, ahogy átkarolta Bucky derekát a motoron - az oldalkocsiban megint táskák utaztak -, és le kellett hunynia a szemét, hogy ne lássa a körülötte forgó világot. A menetszél legalább segített lehűteni a bőrét, de attól még ugyanúgy kalapált a szíve.

Bucky hangja riasztotta fel.

- Megjöttünk - paskolta meg a fiú karját, amivel még mindig ölelte.

- Bocs.

Leugrott mögüle, és hátra sem nézve kapta fel a táskáját.

- Minden rendben, Steve? - szólalt meg, ahogy visszamentek a házhoz. - Csöndes vagy, amióta eljöttünk.

Steve elfordította az ajtógombot, miközben az ajkát harapdálva kereste a szavakat.

- Aha, minden okés. Csak izgulok kicsit, tudod - vallotta be szégyenkezve.

Bucky mögé lépve karolta át és megnyugtatón puszilta meg a fejét.

- Semmi baj sem lesz, izgulni meg nem szégyen - simogatta finoman a csontos vállát.

- Félek, hogy ez a randi is hányással végződik majd... - motyogta Steve.

Bucky felsóhajtott.

- Kimenjünk kicsit? Már rá is kezdtek tűzijátékozni.

- Jó ötlet - bólintott rá. - A táskát-

- Dobd csak le, majd felszedjük - vette le a válláról és leejtette. - Na, gyere.

Odakint már valóban villództak a petárdák és a nagyobb tűzijátékok. Az egész környék hangulatos volt az égen robbanó színes foltoktól - legalábbis Steve ilyen távolságból csak pacáknak látta -, amik megfestették az este szürkeségét.

Végül Bucky szólalt meg először.

- Neked van a tűzijáték, ugye tudod? - ugratta Steve-et.

Amaz a szemét forgatta.

- Ez már lejárt lemez, Buck. Ez nem nekem van, hanem Amerikának.

- Azért boldogot - dünnyögte, ahogy a vállának dőlt.

- Nehéz vagy - törte meg a hangulatot Steve.

- Most készültem megkérni a kezed.

- Romantikagyilkos.

- Hangulatromboló.

Hallgattak.

- De... de komolyan? - kérdezte meg halkan Steve. Muszáj volt megszólalnia, különben a gyomra ideges szorongásától tényleg elhányta volna magát.

- Ha nem válogatsz, és elfogadsz papírgyűrűt is - biccentett derűsen Bucky, a szeme huncutul csillogott.

- Add ide - vágta rá.

- Kérd szépen - incselkedett Bucky.

Steve fintorgott.

- Akkor visszatáncolsz?

- Én ilyet nem mondtam - visszakozott.

Egy kicsit szemeztek a fel-felvillanó fényekben.

- Kell a térdeléssel, meg minden? - kérdezte végül Bucky.

- Adjuk meg a módját - biccentett.

- De nincs doboz.

Steve hanyagul legyintett, de az arca lángolt. Mármint úristen, Bucky éppen készült megkérni a kezét, még ha képletesen is.

A másik felállt, hogy aztán letérdeljen elé. Steve feje így is alacsonyabban volt.

- Steven Grant Rogers - kezdett bele. - Azért gyűltünk itt ma össze-

- Azt az esküvőn mondják.

- Ja, tényleg. - Kínosan hallgattak. - Szóval hozzám jönnél?

Steve úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik.

- Végül is, nem látom akadályát - tűnődött, de aztán elvigyorodott. - Szívesen, te barom.

- Mm, a Bucky is megteszi - mondta vigyorogva, ahogy felhúzta Steve ujjára a kis masszív papírkarikát. - Így ni. Megcsókolhatlak?

Steve csókkal válaszolt. Édes volt, és csak röpkének szánta, de Bucky szorosan húzta magához, míg alig bírt levegőért kapkodni. Bucky nyelve forró volt, ahogy az övének feszült, a keze biztosan ölelte a derekát, miközben az övé reszketve markolászta a haját. Zihált és teljesen szétomlott Bucky karjaiban, amikor elváltak egymástól.

- Szexi vagy - jegyezte meg aznap másodszor.

- Utállak - pihegte Steve.

- Ezt már hallottam tőled - vigyorgott rá Bucky. - Miért nem mondasz valami újat?

- Vigyél be.

- A karomban? - kérdezett vissza csücsörítve.

- A fejed tetején - morogta. - Csak vigyél be.

Bevitte. Az ágyra ülve kifújták magukat.

- Nagyon benned akarok már lenni - dünnyögte halkan, ahogy magához húzta.

- Ugh - szakadt föl belőle -, pedig azt hittem, én leszek fölül.

- Ha majd magasabb leszel nálam.

- Levágjuk a lábad, megfelel? - hunyorgott rá.

- Vetkőzz inkább - utasította.

Steve feszülten nézett rá.

- Csak ha te is.

Bucky elegánsan végigfuttatta ujjait az ingén, mire az egyszerűen csak szétnyílt. Mikor gombolta ez ki?

- Most te jössz - vigyorgott rá kajánul, ahogy ledobta válláról a fölsőjét.

Steve aprót nyelt. Bucky teste izmos volt, arányos, egészséges. Bucky rámosolygott, mintha az övé is az lenne.

Végül lassan ledobta a nadrágtartóját, és remegő ujjakkal gombolta ki ő is az ingét, de nem nézett fel az őt pásztázó szempárba, ahogy kibújt belőle. Bár erősen nyár volt, a levegő pedig meleg és állott a szobában, megborzongott a pillantásától.

Bucky szótlanul vette le a nadrágját, amit aztán félrerugdosott a padlóra. Biztatón nézett fel a másikra, de nem siettette.

Steve megküzdött az övével, aztán inkább felállt, hogy úgy húzza le a nadrágját, ami végül egyszerűen csak lecsúszott a vékony lábain - mivel csupán az öv tartotta a keskeny derekán - és a bokái körül állt meg.

- Ez szexi volt - füttyentett Bucky. Steve úgy érezte, nem tudna jobban elvörösödni.

- Szerintem béna volt - bökte ki, ahogy kilépett a nadrágjából.

- Te mindent jól csinálsz - ingatta a fejét, ahogy felkelve mellé lépett. Steve felpislogott rá.

- Ezt most csak úgy mondod, nem?

- Hazudnék én neked? - horkant fel Bucky, s lehajolt az arcához. Kipirult járomcsontjára simított, miközben a másik kezével gyengéden cirógatta a válla sápatag bőrét, de nem olyan finoman, hogy csiklandozza. Kellemes érintés volt, ami oldotta a feszültséget az izmaiban. - Gyönyörű vagy.

Gyönyörű... Ezt a szót pont nem használta volna magára.

- Fura ízlésed van.

Bucky derűsen vigyorgott.

- De te is az enyém vagy - puszilt a beesett arcára.

Steve hümmögött.

- Azért csináltad az egész megkérősdit, hogy ellágyuljak?

- Hát hogyne - biccentett. - Meg, mert szeretlek. Meg a nászéjszakánkért.

- De az az esküvő után van.

- Formális baromság - legyintett Bucky. - És már házasok vagyunk. - Azzal felmutatta a saját ujjára húzott ugyanolyan „gyűrűt”.

Steve soha sem volt még ilyen boldog. Legalábbis akkor úgy érezte - a teste meg szinte pánikolt, mindenesetre izgult; a szíve majd’ kiugrott a helyéről, a tüdeje összeszorult, akárhányszor csak Bucky megsimogatta.

Bucky. Steve megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Bucky itt van, nyugtatja, szereti, és olyannak szereti, amilyen.

Bucky leguggolt előtte, úgy vigyorgott fel rá.

- Nem rogysz össze, ha... csinálok dolgokat idelent, ugye? - kérdezte kajánul.

Steve a fejét rázta reszketegen. A gyomra felcsúszott a torkába, szóval nagyjából mukkanni sem tudott.

- Helyes - dörmögte Bucky -, mert szeretném, ha állva maradnál.

- Úgy vagyok - nyögte ki rekedten, mire mindketten elvigyorodtak. Az alsója már lekerült róla, Steve pedig túl meztelennek érezte magát, ahogy Bucky éhes tekintettel mérte végig. - De... biztos? Mármint...

- Nem lehet nehezebb, mint egy jégkrémet szopogatni - jegyezte meg hümmögve.

- Szóval még nem csináltál ilyet?

- Nem elégítek ki minden nap pasikat a számmal.

- És mással?

- Azzal sem. Eddig csak nőket.

Steve felsóhajtott.

- Akkor kezdd-

Már a szájába is vette. Steve kis nyüsszenéssel válaszolt, és szégyenszemre majdnem összeesett, de megkapaszkodott a széles vállában. Bucky szája forró volt, ő pedig a nyelvének feszülve lüktetett. Bucky körülötte hümmögött, mire Steve-en mély borzongások futottak végig egészen a feje búbjáig. A foga kicsit karcolt, ahogy elvigyorodott.

- Buck... - pihegte kifulladva. Fogalma sem volt, hogy figyelmeztetni akarja, vagy egyszerűen csak felszakadt belőle a neve, de mindenesetre alig állt a lábán. És Bucky hozzádörzsölte a nyelvét.

Steve-nek már a feje is lüktetett, szédült, reszketett, és csupán egy megtört nyögésre telt tőle, mielőtt elélvezett volna a szájába. Bucky még ott tartotta pár pillanatig, mielőtt elhajolt volna tőle, és látványosan nyelt - hiába grimaszolt hozzá kicsit. De mikor felnézett rá, akkor a vigyora elszélesedett. Steve megállíthatatlanul zihált, az arca pedig lángokban állt, miközben egész testében remegett. Bucky felállt és felvette Steve-et, hogy aztán az ágyra fektesse.

- Na, milyen volt? - búgta, ahogy a nyakába csókolt.

- Szédülök... - dünnyögte Steve tompán.

- Na, ugye, milyen lehengerlő orgazmusokat adok? - vigyorgott rá Bucky, ahogy a homlokát az övének döntötte. - Nagyon csinos vagy így.

Steve nem vitatkozott vele, túl fáradt volt. De annyira kínosan is érezte magát, hogy kettejük közül csak őt elégítette ki a másik. Bucky mintha a gondolataiban olvasott volna, szólalt meg.

- Bírnál még egy menetet? - mormolta az ajkától pár centire.

- Mm, próbáljuk ki - vigyorgott fel rá lustán.

Bucky keze visszatért a magára hagyott tagjához, hogy ismét életet vigyen bele. Steve élesen szívta be a levegőt, ahogy remegőn felnyögött.

- Feltüzelsz a hangoddal - jegyezte meg Bucky vigyorogva.

- Akkor kapcsolj rá - mormogta vissza.

- Vigyázat, csatlakozom.

- Höh - szakadt fel Steve-ből, ahogy Bucky összemarkolta magukat. A tenyere erős volt, a merevedése pedig kemény és forró az övé mellett. Kérés nélkül mozgatni kezdte az ujjait.

Steve-ről szakadt a víz, a mellkasa szorított, de az ajkán mosoly volt, aztán Bucky ajka, Bucky lélegzete a tüdejében, Bucky teste az övén, Bucky keze rajta, Bucky, Bucky, Bucky.

Steve az ő nevét kiáltotta elfúlón, mikor megint elment. Bucky csak mélyen morranta az övét közben, de az még ott vibrált köztük egy darabig, amíg a kapkodó lélegzetük csillapodott.

Steve erőtlenül köhögött.

- Hű - préselte ki magából.

- Szóval tetszett? - támaszkodott meg mellette erős karjain.

- Nem, undorító volt. Hozzám ne merészelj érni még egyszer - mondta nagy komolyan, de átkarolta a nyakát. - Jó volt.

- Jó? Csak jó? - háborodott fel Bucky. - Fenomenális volt.

- Az volt - hagyta rá Steve egykedvűen. - De nem is voltál bennem.

- Van még időnk - hümmögött.

- Majd máskor, jó?

- Jó.

Bucky elvigyorodott, aztán hirtelen elkomorodott.

- Én nagyon szeretlek, Steve.

- Tudom, Buck, én is.

- Amíg a halál el nem választ?

Steve elmosolyodva hunyta le a szemeit.

- Pontosan.

És ha Steve mosolygott, Bucky is.

Mikor már hajnalodott, Bucky az oldalán feküdt az ágyban, a lábait kicsit felhúzva, a takarót félig maga alá gyűrve. Az anyag finoman simult a csípőjére, és Steve kiszáradt szájjal cirógatta a meztelen oldalát. Buckyt csakis egyedül a huzat takarta, és Bucky tökéletes volt, ahogy aludt, az egyik felkarja a feje alatt, a másik maga előtt, ujjak az ajkánál, a finom borostája, a hosszú szempillái, a nyugodt arca... Steve egész nap el tudta volna nézni. Óvatosan lekövette az arcélét az ujjaival, aztán kicsit szédülve felült mellette. Muszáj volt megörökítenie a pillanatot, még ha nem is tudja papíron visszaadni ugyanolyan lélegzetelállítóan ezt a csodálatos angyalt, aki most már csak az övé volt. Az övé. Steve szíve trillázott egyet a gondolatra a mellkasában, ő pedig halkan hümmögött, ahogy fel-felpillantott Buckyra a skiccből. Olyan gyönyörű volt a félig nyitott ajkaival, a tökéletes testével, ahogy ott feküdt előtte az egyre világosodó szobában. Bucky már önmagában egy műalkotás volt, és Steve ezt próbálta lerajzolni. Csak felsóhajtott, mikor egy idő után feladta. Minek rajzolja le, ha itt van neki ténylegesen?

Steve visszafeküdt aludni a szerelme mellé.

Ha Steve beteg volt, Bucky ott volt vele.

- Steve, nyár közepe van.

- Buck...

- Nyár közepe!

- Tudom-

- És te megfázol? - hüledezett Bucky aznap már huszadszor, ahogy Steve ágya mellett ült. - Hogy csinálod? Taníts, mester.

- Mintha akartam volna - forgatta a szemét a másik, és megvakarta lázrózsás arcát. - A betegség megtalál magától is, nem kell keresni.

- Mint a baj?

- Így is felfoghatod - hagyta rá.

Bucky egy csokis fánkon rágódott, amit Sarah csinált neki - csak neki, mert Steve nem nagyon ehetett édességet.

- Várj csak, hozok valamit. - Azzal felpattant, és nemes egyszerűséggel és teljesen váratlanul kiugrott az ablakon.

Steve megrőkönyödött csöndben hallgatta a kintről beszűrődő macskanyávogást és szitkozódássorozatot. Szerencse, hogy a földszinten laktak. Pár perc múlva egy földes kéz nyújtott be pár szál virágot.

- Fogjad - utasította. Steve elvette tőle, megszemlélte a kókadozó szirmokat.

- Most ezzel udvarolsz, vagy mi? - vonta fel a szemöldökét, de elmosolyodott. Bucky olyan hülye volt. De így szerette őt.

- Nem, csak te jutottál róla eszembe - nyögte Bucky, ahogy visszaküzdötte magát a szobába.

- De most, hogy letépted, meg fog halni - korholta Steve.

- Mind meghalunk - állapította meg drámaian, ahogy leporolta magát és lehuppant mellé.

Steve ráhagyta.

- Amúgy mi ez?

- Virág - közölte Bucky magától értetődőn. Merthogy az volt.

Steve a szemét forgatta.

- Azt értem, de milyen?

- Mittomén. Szerinted kislexikon vagyok?

- Adjunk neki nevet - tanácsolta Steve.

- Mm, nevenincs virág.

- Legyen, izé.

- Izé? Nekem oké - vigyorgott rá Bucky.

- Hülye.

- Ne izélj már.

- Ja, mert tökre izé, nem? - vonta fel a szemöldökét Steve.

- Izé.

- Én izélem, hogy mit izélsz.

- Én meg az izédet izélném.

Steve eltolta magától.

- Barom.

- Na, ne izélj már - vigyorgott rá Bucky.

- Bucky, ha most rám mászol, nem lesz jó vége - figyelmeztette.

- Mer’hogy? Náthás leszek? - ugratta.

- Én anyámra gondoltam - sóhajtott Steve. - Bármikor hazajöhet.

- De hát azt mondta, estig marad - világított rá a tényre.

- És a múltkor, mikor délben jött?

- Mm - Bucky az órára nézett -, még csak fél tizenkettő. Benne len-

- Nem - vágta rá Steve.

- Naa. Ne kéresd magad.

Unszolásra gatyáig vetkőztek.

- Hogy magyarázzuk ki, ha anya hazajön?

- Vetkőzős póker? - vetette fel Bucky.

- De nem tudok pókerezni.

Lustán elvigyorodott.

- Annál jobb, akkor rá tudjuk fogni, miért lesz rajtad kevesebb ruha.

Steve a szemét forgatta.

- Na, gyere ide. - Azzal lehúzta magához egy csókra. Bucky hümmögött az ajkára, ahogy megtámaszkodva mellette egymásnak dörzsölte az ágyékukat. Steve finoman borzongott és kénytelen volt elengedni egy sóhajt a csókba.

- Stevie, most tényleg benned akarok lenni - szólalt meg hirtelen.

Steve megfeszült.

- Oh. - Csak ennyit bírt kinyögni. - Van nálad-

- Nem - válaszolt, és Steve szemrehányón nézett rá. - Honnan tudhattam volna, hogy kelleni fog? - kérdezett vissza védekezőn, de azért elvigyorodott.

- Hoztál, ugye? - vonta fel a szemöldökét.

- Természetes, Stevie - szélesedett el a vigyora.

- Elő vele.

Előkerült mind a gumi, mind a vazelines flakon.

- Legalább nem lesz hideg - lötyögtette meg a síkosítót.

Steve aprót nyelt.

- Na, akkor villogtasd meg a tudásod - mondta gyorsan, hogy eloszlassa a gyomra görcsölését.

- Hozzákezdenék, ha levennéd az alsód - bökte oldalba Bucky.

- Ja, hogy.

Kibújt belőle és félredobta a földre. Bucky lehajolva hozzá puszilt a szája sarkába, majd lassan áttért az arcára.

- Megint feszült vagy - jegyezte meg, ahogy a nyakát csókolgatta. - Segítsek ellazulni?

- Azt megköszönném, igen - nevetett idegesen Steve.

Bucky kicsit megmasszírozta a vállát, aztán a felkarját kezdte dörzsölgetni, hogy alább hagyjon a remegése. Finoman cirógatta az orra hegyével a kulcscsontja mentén, majd a szíve fölé csókolt. Steve gyorsan kapkodta a levegőt.

- Lélegezz lassan, Stevie - mormogta a mellkasába.

Steve sóhajtva tett eleget neki, míg a szívverése is lelassult. Minden megint békés volt, amíg Bucky nem emlékeztette őt, hogy mire is készülnek.

- Akkor kezdjem?

Steve erre összerezzent, de aztán el is ernyedt. Nyugalom, semmi pánik.

- Aha, jó lenne.

- Hason kényelmesebb lenne - javasolta Bucky.

Steve nyekkenve fordult át a hasára, de mivel így nem tudott hátranézni a párja arcára, csak a falat bámulta.

- Pucsíts - trillázta Bucky. Láthatóan elemében volt, és izgatott is. Steve inkább tartott tőle, de beharapva ajkát eleget tett neki. Először csak finoman érezte a síkos ujjait, aztán az egyiket Bucky belenyomta.

Tényleg nem volt vészes.

- Ha esetleg kellemetlen, vagy bármi van, szólj, oké?

- Majd sikítok.

Bucky elvigyorodott. Csatlakoztatta még egy ujját.

- Milyen? - dünnyögte, mikor Steve nem reagált.

- Csak csináld, ha rossz, úgyis ledoblak az ágyról.

- Mm, milyen vad valaki - kuncogott. Lassanként kezdte tágítani, finoman. - Rendben vagy?

- Abszolút - mutatta fel a hüvelykujját.

- Klafa.

Még egy ujjal folytatta tovább. Aztán abbahagyta.

- Szerintem elég lesz így - fordította a hátára Steve-et. - Meg jó lenne látni közben az arcod.

Steve némán bólintott, ahogy Bucky elhelyezkedett a lábai közt, és elővéve legörgette magán a gumit.

- Na szóval - csettintett a nyelvével. - Kész vagy?

- Ha még egyszer kérdezel valamit, vesén rúglak - figyelmeztette Steve, de minden idegszála visított.

- Nem hiszem, hogy ebben a pózban az kivitelezhető lesz - vigyorgott Bucky.

- Majd akkor, ha nem számítasz rá.

Bucky már majdnem megszólalt volna, hogy „itt jön a mozdony”, amikor Steve eltüsszentette magát.
- Egs’.

- Adj már egy zsepit, Buck - morgott rá, ahogy szipogott egyet.

- Azt hittem, a kezembe akarsz élvezni, de tessék - nyújtott oda neki egyet vigyorogva.

- Barom.

Steve kifújta az orrát, aztán ledobta a földre.

- Mm, hol is tartottunk? - dünnyögte Bucky. - Ja, persze. Éppen készültelek megrakni.

- Hajrá - mormogta Steve. - De biztosan be fogsz-

- Bízd rám, Stevie, profi vagyok - nyugtatta.

Steve nem nyugodott meg, de inkább a plafonra emelte a tekintetét, hogy addig se őt kelljen néznie. Bár Bucky igyekezett óvatos lenni, azért Steve kényelmetlenül felnyögött, mikor félig volt benne.

- Lazulj el egy kicsit - dörzsölte meg a kiütésektől heges combjait.

- Laza vagyok - méltatlankodott Steve, de beharapta az ajkát.

- Dehogy, merev vagy, mint a farkam.

Bucky kicsit kimasszírozta a görcsöt a lábaiból.

- Na, megmutassam, miért hívnak a csajok szexistennek? - vigyorgott rá bárgyún.

- Ők hívhatnak annak, de én nem foglak - jött a válasz. - Nem lehetne, hogy kiszállsz egy kicsit?

- Mm, akkor kapod helyette az ujjaimat - ígérte, ahogy kihúzódott belőle. Megint rakott az ujjaira síkosítót, és visszatért a felkészítéséhez, hátha úgy Steve-nek majd kellemesebb lesz. Ő csak az ajkát harapdálva nézett ki egy pontot az egyik polcán. - Ez így milyen? - mozgatta benne az ujjait.

- Fura - vallotta be.

- Szerinted próbáljuk meg újra? - kérdezte Bucky újabb hallgatás után.

- Adjunk neki egy esélyt - biccentett rá Steve.

Ismét Bucky vette át az ujjai helyét, most jóval körültekintőbben, és mindig megállt, ha Steve megfeszült körülötte.

- Nézzed má’, benned vagyok - vigyorgott rá kajánul.

Steve felnyögött. Nem fájt kifejezetten, de nem írná le csupa kényelemnek sem.

- Mármint teljesen? - préselte ki magából.

- Aha, nem szuper?

- De, de, az - hagyta rá. - Akkor kezdjed, vagy valami.

- Rendics’.

Steve beszívta a levegőt, de ahogy Bucky megmozdult, szisszenve eresztette ki.

- Tágítsalak még?

- Nem halok bele, de ennél ne mozogj gyorsabban - válaszolt végül.

- Az menni fog - dörmögte, ahogy lustán ringott a csípőjével oda-vissza.

- Azért ennél lehet gyorsabban.

- Okés - biccentett Bucky, ahogy lökött bele egy határozottabbat. Steve a lepedőbe markolt.

- Bazzeg, Buck - szakadt fel belőle.

- Ez most a jó bazzeg volt, vagy a rossz? - vigyorgott rá.

- Csak úgy baszd meg.

- Steve, épp most baszlak.

- Miért veled vert meg a sors? - nyögött fel.

- Amíg siránkozol, addig mozoghatok? - kérdezte piszkálódón.

- Csak rajta.

Végül sikerült beállniuk egy olyan ütemre, amivel Steve is kényelmesen elvolt, Bucky pedig kétlökésenként elmondhatta, hogy mennyire jó benne lenni. És aztán Bucky eltalálta azt a pontot. Steve a nevét nyögte akaratlanul, ahogy összeszorította a szemeit.

- Hm, tessék? - vigyorgott rá, és megint ott lökte meg. Steve a lepedőt gyűrte maga alatt.

- Lehetne, hogy a kezeddel is...? - pihegte halkan.

- Hogyne - egyezett bele Bucky nagyvonalúan, és a tenyerébe vette Steve merevedését. Innentől kezdve már mindketten élvezték ugyanannyira, vagy legalábbis Steve-ből is törtek fel kéjes hangok.

- Bucky, azt hiszem... - kezdte Steve, de elharapta.

- Mit hiszel? - unszolta Bucky gonoszan.

- Mm, nem bírom sokáig... - nyögte ki hangosan.

- Élvezz nekem, Stevie - búgta a fülébe, mire a gerincén borzongás szaladt végig, aztán pedig ívbe feszülő háttal nyögött. Bucky átkarolva a felsőtestét ölelte magához, ahogy gyorsított a tempón, és végül egy csókba nyögve mentek el mindketten.

Ahogy lassanként alábbhagyott a zihálásuk, Bucky visszafektette őt a matracra, de továbbra sem engedte el. Finoman összedörzsölte az orrukat, majd szélesen mosolyogva nyakon csókolta Steve-et.

- Na, és ez milyen volt? - mormogta az ádámcsutkája mellé.

- Tűrhető - hümmögött Steve kicsit még pihegve.

- Szerintem fantasztikus voltál, Stevie.

- Azért te is odatetted magad - viccelődött.

- Szó szerint - vigyorgott rá. - De attól még nem sorolnám be a tíz legsikeresebb baszásom közé.

- Én se - röhögött fel Steve.

- Mm - purrogta a füle mellett, ahogy leejtette a fejét a párnára. - Jól áll neked a szétbaszott haj.

- Én is pont ezt akartam mondani - kuncogott fel, ahogy a széttúrt tincseivel játszott. - Buck...

- Tessék, édes? - pillantott fel rá.

- Én most annyira boldog vagyok.

Halkan szuszogva néztek egymás szemébe.

- Én is, Stevie - dünnyögte. - Én is.

Steve elmosolyodott. Bucky pedig viszonozta, mert ha Steve mosolygott, Bucky is.

- Létezik, hogy már augusztus van? - mormolta Steve a reggeli hőségben, ahogy Bucky ágyán hevertek keresztben.

- Hát, repül az idő, ha jól töltöd - vigyorgott rá.

Steve kifújta az asztma cigi füstjét.

- És mi a mai program? Nyár végi mozi? - vetette fel.

- Nem, azt majd - mondta derűsen Bucky. - Ma strand.

Steve meglepetten felköhögött, mire Bucky megpaskolta a hátát.

- Bármit adok a kezedbe, te kinyírod magad vele, még ezzel is - sóhajtott fel.

- Ha ügyes vagyok, akkor pedig mindkettőnket - ugratta Steve, aztán szaggatottan sóhajtott. - De Buck, strand?

- Homok, napsütés, víz. Kell ennél több? - csücsörített. - Ne mondd, hogy strandon sem voltál még.

- Hát... nem kifejezetten, de láttam már távolról - röhögött.

- Szuper. Akkor most megszemléljük testközelből - ígérte Bucky, ahogy felpattant. - Viszünk naptejet, meg szendvicset, meg téged is, jó?

- Ja, nehogy itt maradjak már - nyögött fel. - De nem akarok menni.

- Pedig annyira jó buli lesz, higgy nekem.

- Becsszó?

- Becsszó.

Tényleg jó volt. Bucky adott neki fürdőnadrágot, amire így is csomót kellett kötniük a derekán, hogy egyhelyben maradjon. Steve sápadt bőrét bekenték naptejjel, mielőtt elindultak volna.

A nap már laposan sütött, amikor kimentek strandra, ők pedig csak lustán sétálgattak a tenger mosta parton. Steve a lúdtalpas lábnyomait nézegette maguk mögött, amíg a víz el nem törölte őket. Igazán tiszta volt az ég.

- Stevie, nem lenne kedved majd este csillagokat nézni? - kérdezte Bucky hosszas hallgatás után. - Van teleszkópunk is otthon. Apa hobbija - magyarázta.

- Jól hangzik - mormolta válaszként, ahogy az árnyékukat bámulta a sima homokon. Ő úgy festett Bucky mellett, mint egy vásott fogpiszkáló. Bucky meg valószínűleg úgy nézett ki, mint egy görög isten. Steve felpillantott rá; tényleg olyan volt.

- Baj van? - kérdezte aggodalmasan, ahogy Steve hátára simított. - Hé, nem muszáj maradnunk, mehetünk is.

- Dehogy, nem azzal van a baj... - rándította meg a vállát. - Jó itt lenni.

- Akkor? - unszolta. - Figyelj, bármi van, nekem elmondhatod.

Steve kelletlenül válaszolt:

- Hát, csak... Nézz meg jobban, most komolyan.

- Nézlek - hümmögte Bucky, ahogy végigpillantott rajta. - Mit kéne látnom?

- Egyszerűen... nem tudom, nem fura ez az egész?

- Steve... - nézett a szemébe komolyan Bucky, ahogy megfogta a vállát. - Ugye nem arra akarsz kilyukadni, hogy terhes vagy?

Steve prüszkölve felnevetett.

- Te teljesen kész vagy - röhögött, és a másik is vele kacagott.

- De komolyan, mi a baj? - faggatta. - Az sose zavart, hogy úgy nézel ki, mint egy madárijesztő. Csak alacsonyabb vagy.

- Huh, ez erős volt - grimaszolt rá.

Bucky hirtelen elhallgatott.

- Hé, hallottad ezt?

- Mit?

- Süket.

- Buck, tudom, hogy rossz a hallásom...

- De nem hallottad?

- Mit?

- Ahogy leesett a poén.

Halkan röhögtek.

- Szar vagy - mondta Steve.

Bucky feltartotta a kezét.

- Bevallom - vigyorgott. - Na, csillagok?

Beesteledett, mire elővették a dobozából a teleszkópot.

- Tiéd az elsőbbség - nyújtotta oda neki Bucky.

- Köszi.

Steve elvette tőle, és lélegzetét szinte visszafojtva támasztotta le, hogy aztán izgatottan belenézzen. A lencse az összes eddig gombszúrásnyi fényes pontot közel hozta, és Steve szemében csillogtak, ahogy némán bámulta őket. Az ég olyan volt, mint egy elmaszatolt sötétkék vászon, amit kilyuggattak és átsütött rajta a fény. Gyönyörű volt.

- Meddig nézed még, vagy megszámolod mindet? - ugratta Bucky, de a hangja lágy volt. A tenyerét Steve meztelen hátára simította és ujjaival szórakozottan követte a kiálló gerince vonalát.

- Olyasmi - válaszolt elkalandozva, ahogy a tejút felé fordította most a látcsövet.

- Hát, mindenesetre jobb elfoglaltság, mint az ugráló teheneket számolni, nem?

- Azok bárányok.

- Ja, tényleg.

Tovább simogatta Steve-et a lapockái közt, aztán óvatosan felborzolta a haját a tarkóján.

- Megvagy? - kérdezte Bucky, amikor Steve kicsit kényelmetlenül fészkelődött.

- Aha. Csak fáj a hátam.

- Na, várj, segítek.

Bucky átkarolva a felsőtestét elhúzta a szerkentyűtől és megmozgatta. Steve gerince recsegett.

- Mm - szakadt föl az elégedett nyögése.

Bucky felkelve megemelte őt. Steve dereka kiroppant.

- Egy áldás vagy - mormogta lehunyt szemmel a mellkasába, teljesen elernyedve a karjaiban.

- A te személyes őrangyalod, Stevie - vigyorgott rá és homlokon csókolta. - Szeretnél még maradni?

- Lassan mehetünk - karolta át a nyakát, ahogy hozzábújt.

- Akkor, ha meg tudsz állni a lábadon, összepakolok. - Azzal lerakta a homokra.

Steve zsebre dugott kézzel fordult a víz felé, aztán céltalanul elindult a holdfényes parton.

Aztán ott volt az a gödör.

Bucky csak egy puffanást hallott - a reccsenést nem -, utána pedig Steve elhaló kiáltását.

- Steve?

Odafordult, amerre legutoljára látta, de nem volt ott senki.

- Élek, aggodalomra semmi ok... - sziszegte a gödörből. Bucky odasietett.

- Megvagy? - bámult le másfél méter mélybe. Ki a fene ás egy ekkora gödröt a strandon?

- Asszem, hogy... - Elakadt a mondat közben, ahogy nyöszörögve próbált felülni, de aztán végül az oldalán maradt. - Szerintem eltörött a lábam... - szűrte az összeharapott fogai közt, miután visszanyelt egy fájdalmas nyögés. Óvatosan lepillantott a lábára és még így a homályban is elsápadt. - Ja, úgy néz ki...

- Nagyon fáj? - kérdezte óvatosan Bucky, a szemét meresztve, mivel alig látott valamit.

- Cseszettül - sóhajtotta Steve szisszenve.

Bucky elővette a zseblámpáját és megnézte. Steve lábszára egészségtelen szögben hajolt el egy kövön.

Bucky egy kicsit rosszul volt. Steve rosszabbul.

- Kiszedlek onnan, oké? - mondta feszülten. - Nyugi, nem lesz semmi baj.

- Ne mondd ezt, mert akkor biztos lesz valami gikszer... - nevetett reszketegen, de felnyögött, ahogy megmozdult a lába.

- Beleestél egy lyukba, és eltört a lábad. Szerinted ennél mi lehet rosszabb? - sóhajtott Bucky. - Tarts ki, mindjárt kitalálok valamit.

Végül nem jutott semmi jobb az eszébe, minthogy leereszt neki egy faágat, amiben megkapaszkodik, aztán pedig ő fogja meg a kezét, amint el tudja érni, és felhúzza. Steve egész hősiesen harapta a nyelvét, hogy ne ordítson fel.

A motorozás kínszenvedés volt, pedig Bucky igyekezett sima utakon vezetni és biztosan tartani Steve-et az ölében, de az arca így is mindannyiszor eltorzult, ha huppant alattuk a jármű.

A kórházban az éjjeli ügyeletre mentek be - Steve Bucky karjaiban -, és Bucky nagyot nyelt, mikor a recepciónál Sarah-t pillantotta meg. Akkor ugrott be neki, hogy aznap esti műszakos volt.

- Helló, Sarah - mondta kínosan, mire az asszony felnézett és rémülten kapta a fiára a pillantását.

- Mi történt? - pattant fel azonnal. - Steve jól van?

Az említett halkan nyekkent.

- Semmi bajom... - tiltakozott, ahogy igyekezte eloszlatni anyja aggodalmát.

- Persze, semmi, csak eltört a lábad - morogta Bucky.

- Steve... - szakadt fel az asszonyból, ahogy odasietett hozzájuk. - Istenem... Jó, rakd bele ebbe - húzott oda egy tolószéket. - Nem igaz, hogy mindig történik veletek valami.

- Csak vele - bökött Bucky a másikra, ahogy sietve elindultak a folyosón. - És esküszöm, hogy vigyáztam rá, de amint elfordultam, beleesett egy lyukba.

- Jó, jó, hiszek neked... - sóhajtott Sarah.

Steve már a karfát markolta kínjában, ahogy betolták egy kórterembe.

- Szerintem várj kint, jó, Bucky? - pillantott rá a nő. - Most már minden rendben - tette hozzá, mivel észrevette a feszültségét.

- Oké, kint leszek - biccentett rá végül, ahogy Steve után pillantott. - És tényleg sajnálom - mosolygott bocsánatkérőn, amiért nem vigyázott Steve-re, a barátjára, a szerelmére.

Aztán visszament a váróba, és lévén korahajnal - vagy késő este; nézőpont kérdése -, el is aludt.

Steve keltette egy bordába könyökléssel.

- Ehem - köszörülte meg a torkát.

Bucky nyögve ébredt.

- Meghaltam? - pislogott körül a kivilágított váróban.

- Nincs akkora szerencséd - nevetett halkan Steve.

Bucky végre ránézett.

- Mm, szép az új cipőd, hol vetted? - vigyorgott rá lustán. Steve a szemét forgatta, de aztán ő is követte a pillantását a gipszére.

- Rajtam lesz egy jó ideig - grimaszolt rá.

- És hazajöhetsz?

- Aha, anya elérte. De fekvőbeteg leszek, csodás lesz.

- Ja, majd hurcibállak a vécé-

- Na! - csapta tarkón Steve. - Inkább menjünk haza.

- Egy katasztrófa vagy - jegyezte meg Bucky, amikor Steve átbicegett a nappalin.

- Ezúttal miért is? - huppant le a kanapéra, a mankóit pedig a karfának döntötte.

Bucky megbökte egy tollal a gipszét.

- Ezér’. De ezzel legalább bárkit seggbe rúghatsz.

- Persze, de ha csak lépek, már elvesztem az egyensúlyom - mormogta. - Ja, amúgy aláírod?

- Mühüm. - Odafirkantotta a kézjegyét, aztán egy szívecskét is kanyarított mellé. - Tessék - vigyorgott rá bárgyún.

- Köszi - dobott csókot. Bucky elkapta a szájával.

- Amúgy gondolkoztam - törte meg Bucky a hirtelen beállt csöndet.

- Na, annak sincs soha jó vége.

- Legalább pozitív véleménnyel vagy rólam, Stevie, ez a fontos - kuncogott fel.

- Na, szóval mire jutottál?

- Táncoljunk - mondta egyszerűen.

Steve felvonta a szemöldökét.

- Még mindig nem tudok táncolni, és így nem is próbálnék - célzott a gipszére.

- Nyugi, ennél jobban nem fogod eltörni - vigyorgott rá Bucky, azzal felpattant. - Teszek fel zenét. - A szoba sarkában álló gramofon tűjét rá is helyezte a lemezre, amit már előre rárakott. Elégedett vigyorral fordult Steve felé, ahogy a lágy dallamok máris betöltötték a szobát. - Na, gyere - nyújtotta felé a kezét.

- Nem hiszem, hogy... - kezdett volna tiltakozásba, de Bucky összecsippentette az ajkát.

- Csitt, elrontod a pillanatot - csücsörített, ahogy felrántva karolta át a derekát. - Bízd rám, Stevie, profi vagyok - mondta pimasz vigyorral.

- Mintha ezt már hallottam volna valahol - mormogta Steve szemforgatva, de aztán felnyúlva ölelte át a nyakát. - Na és hogy tervezted ezt a táncoktatósdit?

- A lábfejemre állsz, azt’ forgunk - emelte meg a gipsszel is rémisztően könnyű testét, Steve pedig rálépett a lábára. A vállába kapaszkodva ficergett.

- Nem fáj? - pislogott le aggodalmasan.

- De, széttaposod a lábujjaim. - Orron bökte. - Francokat, Stevie, nem vagy nehéz.

A fiú kicsit toporgott, aztán felnézett rá.

- Akkor? - kérdezte, ahogy a nappali közepén álltak mozdulatlanul. Bucky szorosabban ölelte át az egyik kezével a derekát, a másikkal pedig az ő kezét fogta meg, miközben válaszul lépett egyet - aztán még egyet és még egyet, és Steve lassan azt vette észre, hogy tényleg egy kis körben forogtak. Nagyon könnyű volt csak hagynia magát, követnie Bucky apró lépéseit, ellazulva a férfi mellkasának dönteni a fejét - táncolni. Kellemes volt, ahogy lassan ringva, egymást átölelve táncoltak a lágy zenére; Bucky tenyere biztosan a derekán, az övé fent a vállán, a másik kezük összekulcsolva Bucky mellkasán.

- Körbe tudnál forogni? - mormolta Steve hajába, amikor már eltelt pár meghitt perc.

- Nem hiszem, hogy megoldom elesés nélkül - vallotta be Steve halkan sóhajtva.

Bucky szótlanul lerakta őt a földre, és ő sétálta körbe a fiút, továbbra is fogva a kezét a feje fölött.

- Na, ezt is megoldottuk - vigyorgott elégedetten.

Steve a szemét forgatta, de szélesen mosolygott, ahogy Bucky szorosan megint magához húzta.

- Te teljesen hülye vagy, ugye tudod?

- És fülig szerelmes beléd, ugye tudod? - búgta a fülébe, mire Steve megborzongott.

Utána már csak egyhelyben dülöngéltek, amíg halkan le nem csengtek az utolsó hangok is a lemezről. Akkor Bucky végre megállt, és szelíd mosollyal az ajkán pillantott le párjára. Steve szemei meghatottan csillogtak, amikor viszonozta a pillantását, az arcán pedig levakarhatatlan mosoly ragyogott.

- Csak nem... jó volt? - simogatta meg Bucky az arcát kuncogva. - Olyan eleven lett az arcod most - cirógatta a járomcsontját.

- Tetszett, többször is lehet - hajtotta a fejét az érintésébe, ahogy továbbra is őt nézte boldogan.

- Persze a szexnél nem mondtad ezt - vihogott fel Bucky, megtörve a meghitt hangulatot. Steve orron pöckölte.

- Annyira bunkó vagy az ilyen pillanatokban - nevetett fel szemrehányón. - De elnézem neked, semmi érzéked a romantikához.

- Höh - horkant fel -, ez sértő.

- Mentsd meg a pillanatot, Buck - kuncogott Steve.

Bucky elgondolkozva harapdálta az ajkát, de a szeme egyszer csak hirtelen és izgatottan csillant fel, aztán elengedte Steve-et és leültette a kanapéra. A fiú várakozásteljesen nézett rá, ahogy megköszörülte a torkát és előhalászott két ceruzát az íróasztalról.

- Hölgyeim és uraim! - harsant Bucky hangja. - Hadd mutassam be az est és a táncparkett sztárját! - Ceruzás dobpergés. - Steve Rogerst, a bálkirályt!

- Oh, és akkor te mi vagy? - kuncogott fel egyből Steve piszkálódón.

- Hogy én? - vonta fel a szemöldökét kihívón. - A bálherceg.

- A király magasabb pozíció - vigyorgott rá elégedetten.

Bucky csak legyintgetett, ahogy lehuppant mellé.

- Tudod, hogy sose voltam otthon a nemesi kasztrendszerben - dőlt Steve vállának, de nem nehezedett rá nagyon.

- Na és mi a jutalmam? - nyaggatta tovább. - Hiszen megnyertem a zártkörű bálunkat, vagy mi.

- Oh, majd’ el is felejtettem... - purrogta a nyakába mély hangon, ahogy aztán végigcsókolta a sápadt bőrét fel az arcát, egészen a szája sarkáig. Ott megállapodott egy kicsit, amíg Steve izgatott tekintete ráfokuszált. - Büszkén nyújtom át a legjobb táncosnak járó kiváltságos díjat - a szívemet.

Az ajkára vigyorgott, miközben a hajába túrva vonta egész közel magához, hogy az ajkaik egy szenvedélyes, forró csókban forrjanak össze, és egészen addig simultak össze, egyikük a másikba kapaszkodva görcsös ragaszkodással, a másik pedig a hátát cirógatva, amíg ki nem fogytak lassan a szuszból.

Bucky halkan sóhajtva hajolt el tőle, elég helyet hagyva Steve-nek, hogy levegőhöz jusson, a homlokát pedig az övének döntve dünnyögött jókedvűen.

- Na, ugye megmentettem a pillanatot? - csücsörített rá.

- Meg, te barom - nevetett fel Steve, kicsit még pihegve.

Bucky vele kuncogott. Mert ha Steve mosolygott, Bucky is.

Ha Steve sírt, Bucky vigasztalta.

Megint nyár volt, és ez az egy eltelt év volt az eddigi legszebb mindközül. Ott voltak egymásnak, és kézen fogva, titokban járva nevették végig az augusztust; az első halloweeni partit, ahol Steve kapott egy kisméretű egyenruhát jelmez gyanánt; a karácsonyi vacsorát, amire Bucky titokban lógott át este, és ami után maradt éjszakára is; a szilvesztert, amikor is csak fellógtak a lapos tetőre tűzijátékot nézni, Steve vastag sálakba és Bucky kabátjába bugyolálva - végeláthatatlan szép emlékük volt. Bucky időközben talált egy állást - kabarékban lépett fel, mert a poénok voltak az ő asztala -, így, még ha nem is sokkal, de ki tudta segíteni Sarah-t pénzzel. Steve nem tudott róla. Arról sem tudott, hogy az anyja beteg lett. Nem is sejtette, amíg nyár előtt kórházba nem ment, és ezúttal ápoló helyett betegként.

Az anyja haldoklott, Steve pedig kénytelen volt végignézni, ahogy napról napra romlott az állapota, gyengült, betegebb lett.

Nem akarta elengedni a kezét még az után sem, hogy az egésznek vége volt. Csöndben sírt, mert Sarah is csöndben ment el.

Nyár elején volt a temetés. Bucky nem tudott eljönni.

Bucky vigasztalta.

- Nem kell egyedül boldogulnod... Steve, itt vagyok neked, mint ahogy eddig is. Ne csináld ezt, úgysem foglak magadra hagyni... Steve?

Steve nem figyelt. Maga elé bámult, és nem is próbálta elfelejteni az utolsó képet - a viaszos arcát a halála után, amire szégyenszemre rápotyogtak a fia könnyei. Aztán a testét behelyezték a férje mellé. Steve elárvult.

Steve-nek már csak Bucky maradt, akibe görcsösen kapaszkodott hosszú percek óta. Bucky hagyta, hogy könnyek áztassák át az ingét, ahogy Steve fuldokolva felsírt. A zokogása hamar köhögésbe torkollt, Bucky pedig igyekezte nyugtatni őt a pánikrohama ellenére. Steve egész testében reszketett, a tüdeje hörgött, a könnyei patakzottak az eltorzult arcán, és abban a pillanatban megijedt, hogy egyszer Bucky is otthagyhatja.

Nem akarta elveszíteni őt is.

Bucky egész este ölelte őt, míg álomba nem sírta magát fájó szemekkel.

Ez a nyár már nem volt annyira eleven, mint a tavalyi, ami teljesen idilli volt. Most minden szürkébbnek hatott. A hangulatot is beárnyékolta az európai háború híre, de szerencsére az meg is maradt Európában.

Már ősz volt. Steve otthon gubbasztott, Bucky ki akarta rángatni onnan.

- Gyere már, Stevie, ne kéresd magad!

Szaggatottan sóhajtott - tehát Bucky hajthatatlan volt, megint, így muszáj volt kimozdulniuk.

- Mi a mai program? - szólalt meg végre. - Mozi?

- Eltaláltad.

Chaplint néztek, A diktátort.

- Hatalmas arc a csákó, ahogy részben poénra veszi ezt az egészet - jegyezte meg Bucky, amikor hazafelé caplattak a pocsolyák közt. Motorral mentek volna, ha nem adta volna el már korábban. Hiába, kellett a pénz. - Többek közt Hitler kifigurázásával lett híres, én felnézek rá.

- Aha - hagyta rá Steve, ahogy a földet bámulta.

- De tetszett, nem? - lökte Bucky finoman oldalba, ahogy kikerültek egy nagyobb gödröt.

- Ja, vicces volt - biccentett rá.

Bucky lazán átkarolta a vállát.

- Jöhetünk gyakrabban is? - kérdezte mosolyogva.

- Persze - pillantott fel rá, ahogy még ő is elmosolyodott halványan.

- Mm - dünnyögött halkan Bucky -, táncolni is rég táncoltunk.

- Majd otthon - mosolyodott el most már egész szélesen Steve.

Bucky nem csak moziba vitte, és bár ez sem volt kimondott randi - pláne nem csöndes és meghitt -, Steve mégis annyira izgatott volt, hogy Buckynak muszáj volt emlékeztetnie, hogy azért ne pattogjon feleslegesen.

- Tudom, hogy imádod a baseballt, de nyugi - kuncogott, ahogy már a lelátón ültek.

’41 tavaszának a végéhez közeledtek, a középső sorok egyikében ültek, a nap tűzött, a játékosok pedig készülődtek a meccsre.

- De mindig is el akartam jönni megnézni a Brooklyn Dodgerst játszani, nem tehetek róla! - vigyorgott lelkesen, teljesen kivetkőzve magából.

- Jól van, Stevie - bokszolta vállba játékosan. - Akkor pont jó, hogy kaptam ajándékba jegyeket.

- Nem vetted? - döbbent meg Steve. - Pedig azt hittem...

- Dehogy, mikor költenék én rád bármennyit is? - fintorgott Bucky. - De komolyan, haveromék adták, mert ők meg nem tudtak eljönni.

- Biztos? - kérdezte szigorúan. - Kifizetem.

- Ingyen volt, esküszöm! - tiltakozott.

- Becsszó?

- Becsszó.

Hazafelé Steve fájó torokkal, Bucky pedig sajgó bordákkal ment - az előbbi túl sokat ordított a szurkolókkal, a másik pedig a felsőtestébe kapta a pályáról kiröpülő labdát, mikor nem figyelt, de azt legalább Steve-nek tudta adni. Hónapok óta nem látta őt ilyen veszettül boldogan vigyorogni, mint akkor. Kicsit arra emlékeztette, mint mikor a két évvel korábbi nyáron Steve arcáról le nem lehetett vakarni azt az átszellemült mosolyát. Hiába, hogy most eléggé csak pillanatnyi volt, de legalább kizökkentette a rosszkedvéből.

- A következő randink normális randi lesz, kézen fogva, akár virággal, ha kell, meg minden - veregette hátba Bucky. - Megyünk vacsizni.

- Aha, attól még ugyanúgy feltűnő lesz - forgatta Steve a szemét, de elmosolyodott.

- Hát, beöltözöl lánynak, akkor nem - vihogott fel, mire a másik karon vágta.

- Majd te! Megnéznélek szoknyában - cukkolta vigyorogva Steve.

Bucky átkarolva a derekát vonta magához közelebb.

- Kettőnk közül neked van bombázó alakod, Stevie - purrogta forrón a fülébe, mire Steve halkan felnyögött.

- Hülye vagy - morogta, ahogy Bucky behúzta egy kis utcába és ajkát az övének nyomta.

- De a tiéd - vigyorgott a csókba huncutul.

Az USA belépett a háborúba.

Bucky Goldie bokszklubjában edzte Steve-et, maga sem tudta, miért. Tisztában volt vele, hogy Steve-ből ebben az életben már nem lesz katona - adja az ég, hogy a következőben se legyen -, de Steve ragaszkodott hozzá. Miközben mind a ketten tudták, hogy ha Buckyt behívják, akkor mennie kell, és ha Steve jelentkezik is, ő otthon marad. Ez egyrészről rémisztő volt, de Bucky megnyugodott, hogy Steve nem csinálhat felelőtlen hülyeséget.

- Így - mutatta neki először -, így tartsd fel a karod. A lényeg az, hogy mindig kész legyél védekezni vagy visszaütni. Ne engedd le a kezed, mert ha puszta kézzel verekszel, ez az egyetlen fegyvered és a pajzsod is egyben.

- Hogy védekezzek? - kérdezett vissza Steve. Annyira izgatott volt, hogy harcolni tanul, hogy alig bírt halkan beszélni, de komoly arcot vágott.

- A karod belső vagy külső felével - válaszolt. - Próbáljuk ki. - Azzal Steve felé ütött, aki automatikusan odakapta a karját és hárította. - Szép - jegyezte meg.

- De Buck, mi van, ha valaki kést ránt rám? - feszegette Steve.

- Val’szeg akkor csak annyit tehetsz, hogy elfutsz - sóhajtott fel.

- Bucky, tudod, hogy képtelen lennék rá - mosolygott bocsánatkérőn.

- Ne akarj nekem hősködni, Steve. - A férfi a fejét rázta. - Inkább eddzünk tovább.

Steve-et megint elpáholták a mozi mögötti sikátorban, mert nem volt ereje védekezni sem. Bucky megint megmentette.

- Megjött a parancs?

Steve csak most nézett fel a másikra, csak most vette észre az egyenruhát, a hetykén félredöntött tányérsapkát - most ijedt meg. Bucky komoran nézett rá, keményen, de mégis elmosolyodott, hogy a tekintetével azt mondhassa Steve-nek, semmi baj, ez csak egy háború.

- A 107-es - biccentett büszkén, de Steve nem tudta letörölni az arcáról a rémületet. Ugyanabba az osztagba került be, mint amiben az apja meghalt az első világháborúban. - James Barnes őrmester. Holnap reggel indulunk Angliába.

Steve tekintete lassan lesiklott az egyenruhára, mert képtelen volt tovább nézni az arcán a biztató vigyorát. Bólogatott a szavaira, de nem akarta elfogadni. Nem akarta felfogni a jelentésüket, hogy Bucky elmegy, talán meghalni.

- Bár én is mehetnék. - Végül csak ennyit mondott, ahelyett, hogy ráordított volna, miért hagysz itt?! Ahelyett, hogy szemrehányást tett volna neki, szidta volna, vagy elsírta volna magát. Nem akarta, hogy Bucky olyan helyre menjen, ahova nem követheti. Nem akarta elveszíteni őt. Nem akart végleg egyedül maradni.

Úgy beszéltek, mintha búcsúztak volna, pedig Steve tudta, hogy Buckyval még együtt lesznek este, csak azért, hogy még egyszer összebújjanak, szeressék egymást, szenvedőn elsírják magukat végre - talán utoljára.

Bucky belül harapdálta a száját, de aztán elvigyorodott, szélesen és hirtelen, hogy megnyugtassa Steve-et, még itt vagyok, neked, érted, veled.

- Ugyan már! - karolta át a vállát, ahogy közel vonta magához és elindult vele. - A búcsúestém. Rendbe kell szednünk téged - mondta sokat sejtetőn, de a hangja egyre komorabb volt.

- Miért, hová megyünk? - kérdezett rá Steve automatikusan.

- A jövőbe - válaszolt Bucky vigyorogva és átnyújtott neki egy újságot.

De Steve nem akart a jövőbe menni.

- Eddig tartott az idill? - kérdezte Steve rekedtes hangon, ahogy otthon ültek, hogy rendbe szedjék őt. Buckynak kellemetlenül elszorult a torka, és meglazította a nyakkendőjét, hátha jobb lesz. A gombóc a torkában nem engedte, hogy nyeljen, de ennek ellenére annyira szélesen vigyorgott, hogy belefájdult az arca is. Biztos volt benne, hogy idiótán néz ki, de nem engedhette, hogy most uralkodjanak el rajta az érzései, mert akkor magához szorítva Steve-et elszaladna az egész háború elől, hátrahagyva mindent, elutasítva a pénzt, amit ígértek neki... De hát ezért csinálta. A pénzért, ami ezerszer több volt, mint amennyit ő keresett volna, a pénzért, ami Steve-é lesz majd, és így boldogan és a mostaninál jobb sorban élhet, élhet, talán nélküle, mert Bucky talán lemészároltatja magát, de Steve-ért teszi. Mindent Steve-ért tett.

- Azért még mindig nem lépett érvénybe az „amíg a halál el nem választ” törvény - nevetett fel kínosan. - És még mindig csak a békád vagyok.

- Nekem mindig is a hercegem voltál - suttogta Steve reszelősen.

Ha Steve sírt, Bucky nem tehette.

Mert Bucky már egy katona volt, aki harcolni megy, ahogy már azóta az volt, hogy megvédte Steve-et a saját háborúiban a mozik mögött.

Visszamentek, hogy kiszórakozzák magukat a Stark expón, a Holnap világkiállításán. Mintha annyira érdekelte volna őket, milyen lesz a jövő, ha a másik nincs ott mellettük.

- Ne csinálj hülyeséget, amíg távol vagyok - ígértette meg vele a fejét csóválva. Búcsúztak, de ez most csöndesebb volt, már nyugodtabb, mert a könnyek már lehulltak aznap.

- Hogy is tudnék? - szólt utána. - Azt csak te tudsz, Bucky.

Mint mondjuk lelövetni magad, gondolta Steve, de gondolatban felpofozta magát, amiért ez eszébe jutott. Pedig hát rá kellett világítani a tényre: Bucky háborúba ment, vagy meghalni benne vagy túlélni azt, de már nem is számított. Bucky ott készült hagyni Steve-et.

Bucky visszasétált hozzá, a tekintetében vágyódással, hogy a karjaiba zárja Steve-et, az ajkán keserű mosollyal, amit pedig Steve le tudott volna csókolni, és egyszerűen képtelen volt kimondani azt, hogy szeretlek, még az után is, hogy már a karjaiban tartotta őt - mert ha igazán szerette, akkor miért hagyta volna ott, kétségek közt hánykolódva?

- Marha vagy - morranta végül a vállába.

- Barom vagy - veregette meg Steve a lapockái közt, ahogy aztán el is engedték egymást. Nyilvános helyen voltak, így Bucky éppen csak az ujjbegyével simított végig Steve állán, ahogy elhúzta a kezét. - Légy óvatos - mondta Steve egyszerűen. Képtelen volt haragudni rá, de nem is dühös volt. Félt, a gyomrában érezte a hideg szorítást, ahogy magában hajtogatta, nem, Bucky, veled megyek, harcolunk, együtt győzünk vagy halunk, de ne merj itt hagyni egyedül!

Még egyszer utána szólt, miután görcsösen, száraz torokkal nyelt egyet.

- Meg ne nyerd a háborút nélkülem.

Bucky tisztelgett, aztán sarkon fordult és otthagyta. Steve szíve üresen pangott. A lányok szemében hős volt, aki majd megnyeri nekik a háborút. Az ő szemében a szerelme volt, akit éppen készült elveszíteni. És akit el is vesztett, amikor hagyta elmenni.

Steve jelentkezett toborzásra. Steve-et elfogadták. Már ő is katona volt. Mehetett Bucky után, élni vagy meghalni, mindegy volt. Nem kellett otthon maradnia egyedül.

Amikor Bucky bajtársai képeket mutattak az otthon rájuk váró barátnőjükről, Bucky velük nevetett. Azt mondta, az ő fotója elveszett, de akkor is az ő kedvese a legcsinosabb.

Steve-nél is volt kép, könyvjelzőnek használta.

Steve nem gondolta volna, hogy képes lesz majd ennyit futni a többiek után, még ha a torka égetett is, ahogy beszívta a felkavart port, a tüdeje hörgött-sípolt, ahogy zihált, a háta pedig más sem volt, csak nyilalló fájdalom. A fáradtságtól reszkető lábairól nem is beszélve. De ő elhatározta, hogy nem fogja feladni, mert Buckyért küzd, Buckyval küzd meg egy háborút. Azt akarta, hogy Bucky büszke legyen rá.

Steve kezdett attól tartani, hogy az egyik edzésen végül be fog fulladni, mint a múltkor is, amikor összepréselődő mellkassal rogyott le egy fa tövébe. Hodge, a nagydarab és gyors, terjedelmes és jó katona ki is nevette. Aki persze ezerszer esélyesebb volt arra, hogy megválasszák a szuperszérum kísérletének alanyává, vagy hogy egyáltalán túléljen egy harcot. De Steve utálta a tahókat.

Dr. Erskine azt mondta neki, hogy ígérje meg, hogy mindig önmaga marad. A mellkasára bökött, mikor azt mondta, hogy ne egy tökéletes katona, hanem továbbra is egy jó ember legyen.

Steve-nek fogalma sem volt, mit akart elérni, amikor beszélni kezdett Peggy Carterhez, de valószínűleg csak ideges volt. Dr. Erskine azt mondta, ma fogják használni rajta a szérumot, ami annyit jelentett - már amennyit Steve kivett a mondandójából -, hogy Steve egészséges és erősebb lesz, vagy legalábbis jótékonyan meg fog változni. A szíve a torkában dobogott az izgalomtól. Oh, bárcsak Bucky ott lehetett volna vele. Biztos volt benne, hogy lett volna ide valami jó poénja. Vagy csak fogta volna a kezét.

Halkan felsóhajtott. Bucky. Bucky, aki felől már nem hallott egy jó ideje. Bucky, aki hiányzott neki. Bucky, aki biztosan jól van - ugye?

Ekkor szólalt meg hirtelen, hogy elterelje a saját gondolatait.

- Ismerem a környéket.

Az autó kicsit döcögött alattuk, ahogy átvágtak az utcán játszó gyerekek közt, a rádióból halkan szólt a jazz. Az ügynöknő eddig is rá-rápillantott néha, de most a figyelme teljesen ráirányult.

- Megvertek abban a sikátorban - bökött ki a mutatóujjával az ablakon, ahogy elhaladtak egy mellett. - És abban a parkolóban - eresztette le a kezét. Peggy nem szólt semmit, csak sóhajtott. - És a büfé mögött...

Lassanként elhallgatott ő is, lehajtott fejjel bámulta az ölébe ejtett csontos kezeit. Annyira fájt végigmenni ugyanazon az utcán, ahol Buckyval motoroztak, sétáltak, csókolóztak egy kuka mögött. Nem akart rágondolni, de az emlékek egyre csak gyötörték. Mi van, ha Bucky mégsem éli túl? Angliába ment, nem úgy, mint ő, aki kiképzésen volt, és valószínűleg soha sem engedték volna harcolni. Mi van, ha Bucky máris meghalt? Neki nem küldenek értesítőlevelet, ő nem családtag, de talán majd a szülei megüzenik neki, hiszen tudták, mennyire közel álltak egymáshoz...

Peggy hangja zökkentette ki az elkeseredett gondolatmenetéből.

Peggy kedvesnek tűnt, amikor beszélgettek. Miután egy kicsit bókolni akart neki, azt mondta, tényleg nem tudja, hogy kell a nőkkel beszélni. Steve elfojtott egy mosolyt. Valóban nem.

- De csak táncolt már - pillantott rá a halványan mosolyogva.

- Felkérni egy lányt egy táncra mindig olyan félelmetes volt - válaszolt Steve lehajtott fejjel -, és az elmúlt pár évben nem tűnt olyan fontosnak - rándította meg közben a vállát. És nem is hazudott, hiszen ott volt neki Bucky. Vele is olyan régen érintették, csókolták egymást, táncoltak... - Gondoltam, majd várok - szaladt ki a száján. Eleinte tényleg csak arra várt, hátha talál valakit. Most azt kívánta, bár ne talált volna, mert akkor nem hiányolná.

- Mire? - vonta fel Peggy finoman a szemöldökét.

- A jó partnerre - válaszolta rövid hezitálás után Steve.

Peggy csak mosolygott. Peggy nem sejtette, hogy Steve kire gondolt.

A titkos laborban - vagy igazából Steve nem is tudta pontosan eldönteni, ez labornak számít-e - mindenki megtorpant, mikor megpillantották Steve-et. Azt a kis vézna katonát, aki volt elég bátor, és Erskine szerint pont megfelelő, hogy ő legyen a kísérlet alanya. Steve nagyot nyelt. Félt? Igen, ismerte be magának.

Soha semmi sem fájt még annyira, mint a szérumtól átváltozni. A sugárzás vakította, a csontjai nyúltak, az izmai pedig lángoltak a testén. Mert végre voltak izmai.

De ezzel együtt megszűnt minden fájdalma is; most jött rá, hogy eddig mennyire görcsölt a gyomra - inkább a betegségtől, mint az idegességtől -, mennyire sajgott a háta, szúrt a mellkasa is és kapart a torka. Végre kapott levegőt. Nagyjából ötször akkorának érezte a tüdejét, és teli is szívta magát levegővel. A többi felismerés akkor jött, amikor kisegítették a gépből.

- Sikerült? - kérdezte halkan zihálva. Erskine és Stark két oldalról támasztották.

- Igen - bólintott a professzor -, igen, összehoztuk.

- Tényleg összehozta - bólintott Howard hüledezve, miközben Steve a saját felsőtestére bámult le. Látta a lélegzetvételeinél meg-megfeszülő hasizmait, és az erős mellkasát, és te jó ég, mikor felegyenesedett, átlátott az emberek fölött. Steve magas volt, olyan magas, amiről álmodni sem mert volna soha. Hirtelen azon tűnődött, vajon Buckynál is magasabb-e. A következő a látása volt; tökéletesek voltak a szemei, látta a részleteket, és képtelen volt nem körbe és körbe nézni a teremben, ahol mindenki őt bámulta. Valahol itt jött rá, hogy valószínűleg eddig színtévesztő volt, legalábbis most határozottan más árnyalata volt dolgoknak. Ezután vette észre a hallása javulását, mert Steve igenis hallotta, amit halkan beszéltek tőle három méterre, még Peggy meglepett lélegzeteit is hallotta maga előtt. Lenézett rá. Úristen, le kellett néznie rá.

- Hogy érzi magát? - kérdezte végül a nő. Az ő tekintete is le-leugrott az arcáról a testére, de Steve még túl kába volt a hirtelen változástól, hogy ezt akár csak felfogja.

- Magasnak - válaszolta tömören, mert hirtelen ez volt első, amit ki tudott nyögni. Érezte a széles válla emelkedését, ahogy sóhajtott egyet utána. Kicsit toporgott a meztelen lábával a padlón, és felüdülten tapasztalta, hogy nem fáj a talpa, ahogy a térde sem.

- H-hát igen, mert... magasabb is - nevetett Peggy zavarában, rögtön elrántotta a kezét, amint óvatosan hozzáért, és inkább a kezébe nyomta az odanyújtott pólóját.

Aztán robbant valami, üvegcserepek repültek. Steve reflexszerűen bukott le, és csodálkozott, hogy ez milyen gyorsan sikerült neki. Mire viszont felnézett, Erskine-t már meglőtték.

Ahogy már összeesett, a férfi ismét a mellkasára bökött, de nem beszélt. A pillantása azt közölte, hogy te vagy a reménységünk és maradj egy jó ember, Steve - és aztán vége volt. A tekintete hamar üvegessé vált, ahogy visszahullott a keze a mellkasára.

Steve miután akcióba lépett, először szerepelt az újságban, egy új kinézettel, először névtelenül, mint a „titokzatos férfi”, később egy új névvel.

- Maga egy hős - mondták neki később -, Amerika, sőt, az egész világ reménysége.

Amerika Kapitány.

Mert ő egy szimbólum volt, akit mindenki vakon követett a hadseregbe, egyedül pont ő nem harcolhatott, csak „a háború legfontosabb csatamezején” szerepelhetett - a színpadokon. Mert csak harccal nem lehet háborút nyerni, igaz? És talán nem is nyerheti egy kisember.

Steve egyáltalán nem akarta, hogy mindenki megismerje, és egy egész nemzet jelképes hőse legyen, aki leginkább csak egy cirkuszi majom volt. Neki elég lett volna, ha csak Bucky hőse lehet. Neki pontosan elég volt az is, ahogy Bucky nézett rá a lusta, holdfényes estéken, nem volt szüksége a rivaldafényre és a csillogó szempárokra. A felhajtás, a reflektorfény, a szereplés, a megjátszás, a figyelem középpontja - Steve már azt sem tudta, miért teszi, egész egyszerűen ez volt a dolga. Mert ezt mondták neki.

Aztán jött az a hír.

Steve Olaszországban volt, de szét sem tudott nézni, mert megint turnén voltak. És az életben először megalázták a színpadon, ahol pedig legalább mindig csillogott. Teljesen lejáratta magát előttük, és úgy érezte, már nem bírja tovább ezt csinálni. Az eső is rákezdett esni a tömött felhőkből, mintha a lelkiállapotát tükrözte volna. Borús, elkeseredett, szürke. Elővette a gondosan a füzetébe tűzött egyetlen fényképét Buckyról. Egyszerű kép volt, a férfin elegáns öltöny, felsőtesttel félig elfordulva, arccal a kamera felé. Az ajka nem mosolygott, de a szája sarka így is felfelé kunkorodott, a tekintetétől pedig Steve azt érezte, hogy Bucky tényleg nézi őt, átszúrja őt a pillantásával. Megborzongott, ahogy végigsöpört rajta a hiány, a szerelem okozta fájdalom, és a majdhogynem gyász hangulatú borúság. De Bucky nem halt meg, Bucky él, él, él...

Becsapta a füzetet. Másikat vett elő, hogy rajzoljon. Régóta nem rajzolt, amit sajnált, mert mindig szeretett ennek a hobbijának élni.

Akkor jött Peggy.

- Helló, Steve.

A nő egyenruhában, kabáttal a karján állt a lépcső tetején. Láthatóan őt kereste, mert az arca kicsit ellágyult, ahogy nézte.

- Üdv - köszöntötte végül Steve.

- Üdv - biccentett Peggy, ahogy lesétált mellé.

- Mit keres maga itt? - bukott ki belőle hirtelen a kérdés. Miért jött volna ide Peggy? Hiszen majdnem a fronton voltak, és biztos, hogy nem osztanák ki őt ide.

- Hivatalosan itt sem vagyok - jött a válasza. Szóval nem is osztották ide. - Szép kis előadás volt - jegyezte meg, mire Steve elkapta a tekintetét. Szóval látta.

- Igen, öh... - Tétovázott kicsit. - Kicsit improvizálnom kellett. A közönségem ennél általában sokkal... - Elhallgatott, ahogy a megfelelő szót kereste. - ...ifjabb - fejezte be végül.

- Szóval maga Amerika új reménysége - jegyezte meg Peggy kicsit csípősen. Steve-nek nem tetszett a hangjában a szarkazmus, mert ő sem ezt akarta csinálni, mikor bevonult.

- A kötvényeladás tíz százalékot ugrik ott, ahol járok - vágta rá a betanult szöveget, de nem nézett fel rá, mert tudta, hogy Peggy nem erre volt kíváncsi. Talán az érdekelte, Steve hogyan boldogult eddig, talán kíváncsi volt, most hogy érzi magát, talán csak... talán hiányzott neki.

- Brandt szenátor beszél magából? - kérdezte Peggy kicsit szigorúbb hangon.

Steve habozott, mielőtt válaszolt volna.

- Ő legalább ide küldött. Phillips bedugott volna egy laborba - nézett fel rá. Peggy sötétbarna szemei olyan mindentudón néztek rá, hogy Steve megesküdött volna, a gondolataiban olvasott, mikor megint megszólalt.

- És csak ez a két lehetősége van? - szegezte neki a kérdés, mire Steve megfeszült. Peggy tudná, hogy mennyire harcolni akar, igazi fegyverekkel, igazi életeket mentve, és nem csak a mozivásznon masírozva? - Laborpatkány vagy cirkuszi majom? - sandított le Steve füzetére, ahol egy egykerekező, Amerika Kapitány jelmezes majom vigyorgott bárgyún. - Ennél maga többre hivatott.

Steve mellkasa a hálától melegedett fel, és közben érezte a nő szavai mögött lapuló felhívást is, hogy mire vár még, jöjjön, amitől máris izgatott lett - pedig tudta, hogy nem mehetne el innen. Mert ő ide tartozott, legalábbis ő csak a színpad hőse volt, de még ott is leszerepelt ma. Ő csak Bucky hőse akart lenni.

- Mi az? - szólalt meg végül Peggy, mikor Steve nem válaszolt. Az eső mintha jobban rákezdte volna körülöttük, de ők tető alatt voltak.

- Mindig arról álmodoztam, hogy... Európába jövök - bökte ki, ahogy a szavakat kereste. - Ki a frontra, és... - megmentem a szerelmem - szolgálom a hazát. Hát megkaptam, amit akartam... - hajtotta le a fejét. - És maskarát hordok.

Egy dudáló hadi mentőautó gördült be a pocsolyákba. Egy hordágyat emeltek ki, miközben kiáltoztak. A test mozdulatlan volt és kötések borították.

- Biztos megjárták a poklot - mondta Steve, a hangjában együttérzés bujkált, és harag, hogy ő nem tehetett meg mindent azért, hogy megvédje az embereiket, akik talán az ő híre miatt vonultak be a hadseregbe, talán miatta haltak meg...

- Igen, ők a leginkább - válaszolt Peggy, és bár az arcán kicsit rajta ült a sajnálkozás, a hangja kemény volt, mert keménynek kellett lennie, ha már a hadseregben eddig elért valamit. - Johann Schmidt küldött egy osztagot Azzanóhoz. Kétszáz emberünk harcolt ellene - mondta Steve-nek, aki csak aggodalmasan összehúzott szemöldökkel nézett fel rá. - Alig ötven tért vissza.

Steve lesütötte a pillantását. Pontosan ezt akarta volna elkerülni azzal, hogy bevonult a kiképzésre, és azt hitte, sikerül is embereket megmentenie, mikor abból a negyvenkilós krónikus betegből Amerika Kapitány lett. Azt hitte, hogy ő arra hivatott, hogy jogosan legyen hős, mint ahogy Peggy is mondta. Egyszeriben nem csak Buckyért akart harcolni. Ez már nem csak róluk szólt, háború volt, és emberek haltak meg.

- A 107-es túlélői voltak a közönség - fejezte be Peggy.

Bucky!, ordította a fejében a hang. Nem, hiszen az...

- A többi meghalt, vagy fogoly - tette hozzá a nő.

- A 107-es? - vágott közbe Steve. Biztosan rosszul hallotta, mert Bucky nem lehetett ott, Bucky nem tehette kockára az életét, miközben ő kötvényeket reklámozott és kényelmesen ült a színpad hátuljában.

- Mi az? - vonta össze a szemöldökét Peggy.

Mert Peggy nem tudta, hogy Steve szíve már dobogott valakiért, és meg is állt volna, ha az a valaki meghal.

Az esőben siettek át a hadi sátorba.

- Jöjjön! - kiáltott hátra Steve futtában, lobogó kabáttal, Peggy a sajátját a feje fölé tartotta, de mikor fedél alá értek, a hajából így is csöpögött a víz.

- Phillips ezredes! - szólította meg már távolról őt, ahogy megnyújtott léptekkel sietett felé.

- Áá, csak nem a csillagos hős, aki győz? - nézett fel rá szarkasztikusan. - Ma kit fog legyőzni?

- Kérem a sebesültek listáját! - mondta határozottan, de a férfi unottan, nemtörődöm arccal viszonozta a pillantását.

- Maga nekem nem parancsol, fiam - rázta a fejét.

Ez az ember nem értett semmit, nem tudott semmit, pedig Steve-nek tudnia kellett, muszáj volt tudnia, hogy Bucky él-e még.

- Egy név érdekel, James Barnes őrmester a 107-esektől!

Igyekezte türtőztetni magát, hogy ne kiabáljon rá, vagy hogy legalább a hangja ne remegjen meg.

- Magával még elbeszélgetek - bökött a férfi a tollával Peggyre -, és nem fog örülni.

- Kérem, mondja meg, él-e! - vágott közbe Steve. A torka hátuljában érezte a feltörni készülő kétségbeesett kiáltását. - B-a-r... - kezdte betűzni a nevét idegesen, de Phillips közbevágott.

- Tudok betűzni! - szólt rá határozottan, mire Steve elnémult. A hirtelen beállt csöndben csak az eső hallatszott, Steve pedig görcsösen nyelt egyet.

Az ezredes felállt, kezében egy dossziéval, és hátat fordított, talán azért, hogy ne lássa az arcát, mikor közli vele a rossz hírt, de talán csak azért, hogy addig utánanézzen a papírok közt. Valószínűleg mindkettő.

- Több részvéttáviratot írtam alá ma, mintsem számon tudnám tartani - pakolt ki pár lapot a másik asztalra. - De... ez a név ismerősen cseng - fordult felé kemény arccal. - Sajnálom.

Minden elveszett. Steve szinte biztos volt benne, hogy a sátorban mindenki hallja a kétségbeesett szívverését, ami a fülében dübörgött. Bucky meghalt, ezt az ezredes mondta, Bucky meghalt, ezt a szíve is tudta, Bucky meghalt, ordította minden porcikája, Bucky meghalt...

Mielőtt eluralkodott volna rajta végleg a pánik, felnézett. A háború nem csak róluk szólt, ő pedig megígérte, hogy megvédi az embereket. Voltak túlélők? Mindig vannak túlélők. Őértük megy el.

- És a többiek? - Nem pillantott Phillipsre, mert attól félt, a ködös tekintete elárulja a kétségbeesését, a rettegését. - Nem tervez mentőakciót?

- De - válaszolt a férfi magától értetődőn -, megnyerjük a háborút.

Steve rákapta a pillantását.

- De ha tudja, hol vannak, miért nem küld lega-

- Harminc mérföldre vannak a fronttól - fojtotta bele a szavait, a térképre bökött -, vagyis Európa egyik legvédettebb területén; több lenne a veszteség, mint a nyereség, de nem várom, hogy megértse, mert maga egy kórista lány - mondta szinte megvetőn az ezredes.

Steve állkapcsa megfeszült a szavaira, ahogy idegesen kifújta a levegőt, de ahelyett, hogy visszavágott volna, higgadtabban válaszolt, bár a hangjában így is ott bujkált a visszafojtott ingerültség.

- Azt hiszem, pontosan értem - préselte ki magából nem-remegő hangon.

- Akkor értse valahol máshol - morrant rá Phillips, ahogy elment mellette. - Ha jól olvasom a plakátokat, fél óra múlva „fellépése” van - mondta gunyorosan.

Steve figyelmét túlságosan lekötötte a falra akasztott térkép és a rajta bejelölt Hydra bázis helyzete, hogy dühös legyen a férfire. Ha Buckyért nem is, a foglyokért elmehet, és még ha nem is egy osztaggal, majd egyedül. A szíve mégis üres volt, ahogy válaszolt.

- Igenis - válaszolt végül, ahogy bevéste a memóriájába a térképet -, megyek.

Azonnal a sátrához rohant és elkezdett pakolni; sisak, ruha vagy bármi, ami hasznos lehet.

Peggyt látta a szeme sarkából bejönni utána, de nem aggódott. Tudta, hogy a nő nem fogja megállítani. Legalábbis nem lett volna rá képes, hogy megállítsa azt a lángoló indulatot és akaraterőt, ami benne gyulladt.

- Mire készül, elgyalogol Ausztriába? - hallotta a nő hüledező, ámuló, aggódó hangját. Legalábbis mintha ezeket az érzelmeket vette volna ki.

- Ha ez kell hozzá - válaszolt egyszerűen Steve. Tényleg, miért is ne? Érzett magában annyi erőt és elszántságot, hogy megtegye.

- Hallotta az ezredest, a barátja nyilván meghalt! - csattant fel Peggy, hogy lebeszélje róla. A barátja. Steve el akarta neki mondani, hogy az a férfi nem csak a barátja volt, most sem csak az, mert akár halott, akár nem, ő szereti, és ő a mindene, és még ha nem is követi őt a halálba, legalább hadd mentse meg a volt bajtársait. De végül nem mondta el.

- Azt nem tudjuk - hárította gyorsan, mert úgy igazán még nem fogadta el ő maga sem. A fenébe is, annyira gyorsan jött ez a hír, hogy le sem taglózta, mert szinte fel sem fogta. Miközben beszélgettek, már összehúzta a zsák száját, amibe pakolt.

- Az ezredesnek van egy haditerve, ha rájön, hogy- - kezdett volna tiltakozásba Peggy, ahogy Steve felkapta a barna bőrkabátját a nevetséges csillagos-sávos jelmeze fölé, de a férfi dühösen közbevágott:

- Mire végrehajtja, lehet, hogy túl késő! - Hiába próbálta tompítani a hangja dühös élét, a szavak keményen hagyták el a száját, ahogy felszedte a táskáját és a pajzsát, hogy otthagyja Peggyt.

- Steve! - szólt utána a nő, amikor ő már szinte ki is sietett a sátorból. Odakint érte utol, egy terepjárónál, aminek a platójára Steve már fel is dobta a „poggyászát”. A szőke arca egyszeriben annyira elkeseredett és elhagyatott lett, szinte gyerekes, ahogy Peggyre nézett - az utolsó emberre, aki talán még hitt abban, hogy Steve nem csak egy show-kellék.

- Azt mondta, hogy ennél többre vagyok hivatott - szólalt meg végül, az arcán enyhe kétségbeesés ült. - Komolyan mondta?

- Komolyan - válaszolt Peggy határozottan.

Steve tétovázott, talán várt még valamire, egy biztató szóra, egy vállba veregetésre, hogy igen, menjen és legyen hős, de aztán elfordult tőle.

- Akkor el kell engednie - szállt be az autóba és becsapta az ajtaját. Peggy azonnal mellé sietett, kezét a szélvédőn tartva, a szeme marasztalással telve, Steve pedig már éppen rászólt volna, hogy engedje elmenni, amikor a nő megszólalt.

- Többet is tehetek.

Stark gépén repültek, és beszélgettek, és Steve rájött, hogy a két legjobb barátja fondüzik. Zavartan érezte magát.

Mikor megtalálta Buckyt, a férfi kába volt, odaszíjazva egy ágyhoz, fölötte egy a feje felé mutató szerkezet, körülöttük mikroszkóp egy asztalon, véres törlőkendők, véres kínzóeszközök, de Steve nem látott Buckyn sérülést, ő csak az arcára meredt, mert Bucky élt, Bucky élt.

- Őrmester 325...57...

- Bucky! - szólította meg őt, és a férfi homályos szemei felnyíltak, nem fókuszálva semmire, csak reagálva Steve hangjára, egy hangra, ami ismerős és megnyugtató volt a saját ordításai, könyörgései és a sok fájdalom után, amit el kellett viselnie.

Mikor Bucky továbbra sem mozdult, Steve végigpillantott a leszíjazott testén.

- Úristen... - nyögött fel, ahogy elkezdte letépni róla a szíjakat. Bucky teste szabad volt, de nem mozdult erre sem, csak a feje dőlt egy picit oldalra, ködös tekintettel rámeredve, mikor Steve fölé hajolt. A cserepes szája kicsit elnyílt, mintha mondani akart volna valamit, de Steve megelőzte. - Én vagyok... Steve.

Bucky arcán felismerő, halvány mosoly húzódott erre a szóra.

- Steve - mondta kábán, ahogy a férfi megpaskolta a vállát.

- Gyere! - karolta át a hátát, hogy felhúzza, Bucky pedig a vállába kapaszkodott.

- Steve - ismételte meg boldogabban, csak hogy szokja a nevét. Alig állt a lábán, így Steve-nek kellett támasztania őt, de láthatóan csak bódult volt valami szertől, nagyobb baja nem esett. Steve futólag simított az arcára, aztán megint a felkarját markolva tartotta egyenesen.

- Azt hittem, halott vagy - bukott ki belőle szinte szemrehányón, ahogy kimondta az első mondatot, ami eszébe jutott. Egy sóhajt is kieresztett, amit nem is tudott, hogy magában tartott eddig, miközben végigpillantott rajta. Bucky nem változott, csak alacsonyabb lett.

- Azt hittem, kisebb vagy... - motyogta Bucky, a tekintete ugyanúgy végigmérte Steve-et. Oh, igen, csak Steve lett nagyobb.

Egy robbanásra hátrakapta a fejét, Bucky reflexei még erre sem reagáltak azonnal, csak lassan pislogva nézte Steve megváltozott arcát. A szőke egy térképet bámult pár másodpercig, mielőtt Bucky hóna alá nyúlva elkezdte volna húzni.

- Gyere - indult meg vele az oldalán.

- Mi történt veled? - kérdezte Bucky mellette botladozva, a feje kezdett egy kicsit kitisztulni.

- Katona lettem - vágta rá Steve.

- És fájt? - feszegette a témát Bucky, görnyedve karolva át a felsőtestén, de a saját lábán ment Steve mögött.

Pokolian, gondolta Steve.

- Egy kicsit - felelte, ahogy előre siettek a folyosón.

- Ez így marad? - kérdezgette Bucky hüledezve. Valószínűleg most tért magához annyira, hogy felfogja, mit is lát maga előtt: Steve magas, széles vállú, termetes alakját, akinek egyenes háta, és biztos, nyújtott léptei voltak.

- Úgy tűnik - fordult hátra Steve, hogy segítsen Buckynak kievickélni a folyosóról.

Csak Bucky ért át a szemközti korlátos folyosóra, alattuk lángolt az épület, a levegő izzott a tüdejükben, ahogy zihálva próbáltak megoldást találni.

- Csak van egy kötél, vagy valami! - kiáltott át neki Bucky kétségbeesetten. Nem tudta volna elviselni, ha most el kell válniuk.

- Te menj, menekülj! - intett Steve abba az irányba, ahol kevesebb lángot látott, de lassan ő is aggódni kezdett.

- Nem, nélküled nem! - ordította Bucky. Nem veszthette el most, szüksége volt rá, túl sokáig hiányolta őt...

Steve elhajlította a csövet, és nekifutásból ugrott. Utólag röhögtek rajta, hogy megpörkölődött a kabátja sarka.

Később, amíg hazafelé mentek, Buckynak végre volt lehetősége megkérdezni Steve-et:

- Mit csináltál eddig?

Steve a megfelelő szavakat kereste annak a leírására, hogy eddig egy merész kísérlet egyetlen sikeres eredményeként parádézott csili-vili patrióta szerelésben a színpadokon, miközben kánkánozó lányok táncolták körbe. A szája sarka vigyorba húzódott, ahogy eszébe jutott egy frappáns válasz.

- Kifiguráztam Hitlert - mondta egyszerűen, mire felröhögtek.

- Azzal ennyire lehet vinni? - vigyorgott rá Bucky, játékosan oldalba lökte.

- Úgy néz ki - karolta át a vállát Steve. Annyira furcsa volt, hogy Steve volt a magasabb, de Buckyt különös módon megnyugtatta.

Steve pedig végre visszakapta Buckyt, a legjobb barátját, a szerelmét. Mintha eddig hiányzott volna a tüdeje, és most, hogy visszakapta, újra tudott lélegezni. Steve nem értette, hogy eddig miért nem fulladt meg a hiányától.

Amikor a táborba visszaérve először szeretkeztek, Steve egyik keze Bucky száján volt, hogy tompítsa a hangját, a másikkal maguk közt dolgozott az izgalmukon. Bucky keze Steve vállába kapaszkodott, a széles izmokba, amik mozogtak a tenyere alatt, az ő egészséges színű, de még mindig világos bőrébe markolva, amin finoman gyöngyözött a verejték. A sátor levegője fülledt volt a visszafojtott zihálásuktól, amit aztán egymás csókjaiba tompítottak. Minden maga volt a tökély, Steve maga volt a tökély, Bucky úgy érezte, most Steve az ő őrangyala, és boldog volt így, boldogabb, mint addig bármikor, szerelmesebb, mint bármikor.

Bucky nem változott.

De Bucky mégis más volt. Tudta ezt, amikor még csak az ágyhoz volt szíjazva, később is, amikor visszamentek ünnepelni. A sebei behegedtek, mielőtt orvos láthatta volna, ezért mindig azt hazudta, hogy a rajta lévő vér nem az övé, mert makulátlan volt a bőre.

Bucky berúgni sem tudott, de abban a bárban mindig részeget játszott, hogy ne legyen feltűnő.

Bucky megváltozott, pedig hinni akarta, hogy ő a régi.

De Bucky élesebben látott, precízebben gyilkolt.

Bucky igenis változott.

De ha a szérum a jót jobbá, a rosszat pedig még rosszabbá teszi - belőle mi lett?

- Nem akartam, hogy azért ismerjenek, mert egy színpadról biztatom a halálba menőket - mondta egyszer Steve. - Azt akartam, hogy a jó tetteim miatt ismerjenek, és nem azért, mert alapból híres vagyok.

- Fogd fel úgy, hogy minél többen ismernek, annál nagyobb önbizalmat adsz nekik - mutatott rá Bucky. - Főleg, hogy velük harcolsz.

- És te? Veled is együtt harcolok - mosolygott rá halványan Steve.

- Hát, nekem menthetetlenül elnyerted a szívem - vigyorgott lustán, ahogy lopva megcsókolta a szája sarkát.

Steve vissza akarta vinni őket harcolni - harcba megyünk, mondta, és a legjobbakat akarom magammal vinni.

Mind beleegyeztek, mert ki ne bízna Amerika Kapitányban?

- Látod? - fordult felé Bucky a pultnál ülve. - Én mondtam. Mind idióták. - Itta a sört, és úgy tett, mintha lenne hatása.

Steve leült mellé az egyik bárszékre.

- Na és te? - mosolyodott el féloldalasan. - Készen állsz követni Amerika Kapitányt a halál torkába?

- Dehogy - válaszolt mosolyogva Bucky -, azt a kisember Brooklynból, aki olyan hülye volt, hogy sose futott el - mert kicseszettül bátrabb volt nálam -, én őt követem.

- El sem hiszem, hogy Peggy Carter flörtöl veled - vihogott fel, amikor a piros ruhás nő már eltűnt a látókörükből. - Rád kéne írnom, hogy „foglalt”, vagy valami.

- Csak táncról beszélgettünk - vonogatta a vállát zavartan.

- Ha egy csaj erőlteti, az már nyomulás; tapasztalatból mondom - veregette hátba. - És mondtad, milyen jól ropsz a táncparketten, Stevie? - cukkolta.

- Nem... azt hiszi, nem tudok - nevetett halkan.

- Mert gyáva vagy visszautasítani - lökte oldalba Bucky. - De nem zavar, amíg csak az enyém vagy - döntötte a fejét a vállának. Meg akarta csókolni, az ajkát akarta érezni a sajátján, de a kocsmában voltak.

- Amíg a halál el nem választ - dünnyögte Steve a korsója szájára, mire összesandítottak mosolyogva.

Ha Steve mosolygott, Bucky is.

Steve kapott egy csókot egy nőtől, de nem mondta el Buckynak.

Buckynak tériszonya volt.

Csakhogy nem a vidámparki óriáskeréken - ott vicces lett volna. Most bevetésre készültek, a hegyekben álltak, a szél maró hideg volt, Steve egyenruhája friss, Bucky fegyvere a vállán, Bucky arca szorongást tükrözött.

Buckynak tériszonya volt, de nem szólt Steve-nek.

- Emlékszel, amikor felültettelek a hullámvasútra? - szólalt meg végre Bucky.

- És elhánytam magam? - kérdezett vissza Steve kellemetlen nosztalgiával az arcán.

- Nem így bosszulod meg, ugye?

- Miért is tennék ilyet? - vigyorgott rá.

Bucky elfogadta, hogy ha kell, meghal Steve-ért. De az igazság az volt, hogy Bucky félt. Megijedt, ahogy a Hydra fegyverei körülötte robbantottak. Ki akart állni, szembeszegülni, de a karja egész kicsit remegett, mikor már kifogyott töltényekkel bujkált. Aggódott Steve-ért is, és sajnos jobban, mint magáért, pedig Steve már meg tudta védeni magát, Steve már meg tudta volna védeni Buckyt is, de Bucky csak azt látta benne, hogy ő egy kis harcos, aki még csak bokszolni tanul, kukafedő a pajzsa, és képtelen elfutni, mert bátor, bizonyítani akar, de Buckynak már bizonyított eleget.

Bucky hálát adott az égnek, hogy még a havas hegyen lopva megcsókolták egymást.

Miután kirobbant a vonat oldala, felkapta Steve pajzsát. Könnyű volt, de azt az érzetet keltette, hogy ő is olyan bátor, mint Steve volt egész életében. Most nem Steve csatáit vívták a mozik mögött; ez vérre ment, Bucky reszketett, de összeharapta a fogait és lőtt. De Bucky mégis félt, mikor azt érezte, a másik fegyver lövésének ereje hátradobja, a pajzs kirepül a kezéből, ő pedig ki a vonat ajtaján, nem nem nem, és Bucky félt, mikor egy rúdon tartotta magát a zakatoló kerekek fölött, Bucky, kapaszkodj, és Bucky félt, amikor meglazult egy csavar, a fém már elhajolt, a teste lesüllyedt, fogd a kezem, és Bucky félt, mikor nem érte el a kezét, ne, és Bucky annyira félt, amikor elkezdett távolodni Steve-től.

Bucky ordított, mikor a halálba zuhant.

Steve elvesztette Buckyt, de ezúttal örökre.

„Boldogan élni, együtt, amíg a halál el nem választ...” Nem lehetne utána is?

Ha Steve sírt, nem vigasztalta senki.

Először megírták a táviratot Bucky haláláról, el is küldték. Aztán Steve megmentette. Akkor megüzenték, hogy téves volt. Aztán Bucky meghalt.

Steve be akart rúgni.

Peggy olyan kedves volt, ő vigasztalta; a szétbombázott bárban, a táborban, a sátorban, aztán az autóban.

Peggy volt a harmadik, akit Steve megcsókolt, a második, akit szerelemmel.

És Steve mégis a jégbe hajtott, mert ez volt a helyes, mondta magának, de igazából meg akart halni, mert mi veszítenivalója van egy olyan embernek, akit már mindentől megfosztottak? Vagy így, vagy úgy, de véget akart vetni a fájdalmának. És szerette Peggy Cartert, nem annyira, mint Buckyt, de Peggynek pontosan annyira fájt elveszítenie őt, mint neki Buckyt.

Peggy azt ígérte, megtanítja táncolni, és Steve majdnem elmosolyodott ezen, mert már rég tudott, de Bucky olyan boldog lett volna, hogy Steve talált valakit, hogy nem tudta elutasítani, mert annyira jó volt tartozni valakihez...

Steve mind a kettejükért sírt, ő egy halott szerelemért, Peggy pedig egy reménytelen szerelemért.

Aztán csönd volt hetven évig.

Steve végül Bucky nélkül nyerte meg a háborút.

Steve álomból ébredt, de először azt hitte, ez az álom. Bár az lett volna.

Járt a plafonon a ventilátor, fújt a szél, szólt a rádió...

Steve lassan felült, az arca értetlenséget, gyanakvást, aggodalmat tükrözött. De hát a meccs a rádióban, és igen, ennél az ütésnél kapta Bucky az oldalába a labdát, oh, tényleg, azt Steve még őrizte, de hát hogy lehet, hogy ez megy a rádióban?

Bejött egy nő, de nem Peggy. Azt mondta, New Yorkban van, egy kórteremben, de az a meccs, ’41 májusában volt, tudta, mert ott volt, és a nő azt mondta, Rogers kapitány, nem Steve, nem, mert Steve nem ezt a nőt akarta viszont látni, de hol van, és kik ezek a fegyveresek?

Össze volt zavarodva, kitörte a falat, és most látta, hogy ez az egész szoba csak be volt rendezve, aztán futott, de a nő azt mondta, Rogers kapitány, várjon, aztán tizenhármas kód. És mindenki üldözte, fekete öltönyös férfiak és nők bámultak rá, fegyveresek futottak utána, de kirohant az utcára. Megcsapta a füstszag, sárga színű taxik száguldottak el körülötte, mikor az út közepén szaladt, rohant, hogy meneküljön a rémálomból, mert bárcsak az lett volna, de minden villódzott, az épületek hatalmasak voltak, minden annyira gyors volt, és lezárták a környéket, mindenki őt bámulta, a járókelők, az üldözői, de Steve nem értette, egészen addig, amíg egy szemkötős férfi el nem magyarázta, de akkor már azt kívánta, bár ne értené...

- Ne haragudjon ezért a kis műsorért - lépett elé, és Steve már csak őt bámulta -, de úgy gondoltuk, a legjobb, ha lassan tudja meg.

- Ugyan mit? - Steve hangja feszült volt, tanácstalan, rémült, és a pánik hangjai feltörni készültek a torkán.

A férfi mégis várt a válasszal, hiába sürgette őt Steve tekintete.

- Sokáig aludt, Kapitány - mondta végül lassan. - Csaknem hetven évig.

Hetven évig, sikította egy hang a fejében, de Steve nem szólalt meg. Összeroskadva, még mindig értetlenül nézett el, és el akarta felejteni ezt a mondatot, mert ő az a Steve Rogers, aki 1918-ban született és a ’40-es években megnyert egy háborút, ő nem az a Steve Rogers, aki a legjobb barátja és szerelme nélkül felébred a huszonegyedik században, nem nem nem, ez túl sok volt, a mellkasa szorított, nem bírja, nem...

- Jól érzi magát? - kérdezte végül a férfi.

Nem, ordított volna rá, nem, nem és nem, képtelenség, mi történt, és akkor most mihez kezdek, és mi ez a sok fény, egyáltalán ki maga, mi történt hetven évig, hol vagyok, miért?!

Halkan szólalt meg, és nem tudta, miért ezt mondta.

- Igen... igen, csak... - Hallgatott. - Volt egy randim.

Később a fejében visszhangzott Bucky válasza, mikor megkérdezte, hova mennek. A jövőbe, azt mondta.

Ha tudta volna, hogy ez lesz a jövő, Buckyval hal. A lelke úgyis meghalt aznap, '44-ben.

De megérte a huszonegyedik századot. Egyedül, de a szíve továbbra is fájón szeretett egy halott embert.

Buckynak igaza volt, mikor a szerelmüket tervezték előre. Elvesztette őt, ahogy megjósolták. Tragikus lett, ahogy megjósolták.

Csak addig éltek boldogan, amíg a halál el nem választotta őket.

Steve nem mosolygott, mert már nem volt miért. Már nem volt kiért.

~~~

[ Folytatás ]