Együtt

[ tumblr | by Dianmz ]

Fandom: Marvel - Amerika Kapitány (főleg a 2. rész; ha még nem láttad, akkor mint mindig, spoiler)

Páros: Stucky Mit vártok? Szívem egyik csücske. *Sok csücske lehet.*

Műfaj: Hurt/comfort, bizony. Most fordítva van a hangulatok sorrendje; előbb angstes (nagyon), aztán fluff.

Tartalom: [ Előzmény-fic ] és egy [ kiegészítő ], amiben Bucky naplója van. Különben ennek az eleje szenvedés, tömény szenvedés (miután Bucky meghalt, és ezt úgy a [ Hollywood Undead - I'll Be There ] szövegére szültem), utána Steve szenved a 21. században, aztán Bucky végigszenved hét évtizedet (ez a rész nekem egészen tetszik, itt az [ Aqualung - Cold ] szövege segített ki néhol), aztán együtt szenvednek a 21. században, végül olyan happy end. *Juhéj?* Figyelmeztetés: OOC mindenki (Steve legalább négyszer sír, és egyszer picsogva kiszalad a világból; Bucky megkomolyodott - nézzük el neki -; de hogy Tonynak vannak érzései?), meg aztán valami olyan borzasztóak az átkötéseim, mint még soha. Csatajeleneteket meg nem tudok taglalni, úgy olvasd. A máshonnan összelopkodott headcanonokról ne is beszéljünk. Vannak benne vicces dolgok a legvégén, tehát rányomok egy humor címkét is, jó? Yaoi meg úgy kb. nincs, csak egy-egy homályos jelenet, nagyon utalás. Néha ilyen is van.

//Azt a részt meg pont nem dolgoztam ki eléggé, amiben Bucky felépülését írom, de ehhez kapcsolódóan van Bucky naplója, ahol viszont ezt a részt szintén nem taglalom rendesen, úgyhogy mit vártok???//

Hossz: 19.7k (Büszke vagyok magamra, igen. 3 hétnyi vergődés után, íme. Tessék.)

Megjegyzés: Végre elértünk ehhez is. QwQ Sweet baby Jesus, a lelkem ki(s)írtam ezzel a két barommal. qwwq A kép a fic végéhez passzol, mikor Buckyt buksi simizik.

[ Koalának ] nagyon ajánlva, [ Titinek ] is megmutatnám, aztán ott van [ D.L.L. ], aki olyan aranyosan kommentelt korábban is. .3.
Kelt: 2015. 08. 04.

A világ tompán elcsöndesült, mielőtt darabokra hullott volna. Bucky szemei is néma könyörgéssel telve néztek fel rá a zuhanás előtt.

Az utolsó pillanatban Steve annyi mindent akart mondani - szeretlek, ne hagyj el, Bucky, kérlek, tarts ki, nem hagylak leesni, Bucky, ne félj, itt vagyok, ugye nem kell egyedül maradnom? Aztán csak kétségbeesetten felordított, ne!

Az egész hullámokban jött - első volt a színtiszta félelem, mikor látta Buckyt egy instabil csövön lógni; a második a kétségbeesés, ahogy nem érte el a kezét és a nevét kiáltotta; aztán felkúszott a torkába a rémület, amikor Bucky zuhanni kezdett, távolodott tőle, túl gyorsan, megállíthatatlanul, de ugyanakkor elég lassan ahhoz, hogy lássa az arcára kiülő jeges pánikot. Az utolsó érzelem a felismerés volt, hogy tulajdonképpen mindenét elvesztette, és ezt csakis magának köszönhette.

Nem tudta volna szavakba önteni a fájdalmát, de a könnyek beszéltek helyette. Elmesélték a veszteségét. A magányát. A gyászát. Miután a zokogás elszorította a torkát, a tüdeje pedig oxigénért égetett, muszáj volt hörögve levegőt vennie. Még mindig a vonat oldalán kapaszkodott, a szél tépő hideg volt, a könnyek az arcán csíptek, a forró, reszelős zokogása pedig a mellkasát tépte.

Mikor először meg tudott szólalni, akkor már a jelentést adta be. A hangja recés volt, a szeme vörös, az arca nyúzott, a lelke tépázott, a szíve pedig darabokban.

Mikor másodszor megszólalt, vagy legalábbis valamilyen hangot kiadott, rekedten ordított. Steve térdre esett, már nem is tudta, hányadszor. A teste egyszerűen feladta a harcot az emlékezés, a bűntudat és a gyász ellen. A térde felmondta a szolgálatot, a szíve sajgott, és fájt léteznie - és azt kívánta, bár újra olyan kicsi és esetlen lenne, mert akkor Bucky sohasem hagyná el, mindig mellette maradna, és ez önzőség, igen, az, de ez nem érdekelte egészen addig, amíg ezzel magához láncolhatta a férfit. Úgy érezte, ez az önzősége büntetése - hogy elvesztette.

Sírva elüvöltötte minden fájdalmát, artikulálatlanul, sebzett fenevadként, vérző szívvel. Vörösre sírta a szemét, karcosra ordította a hangját a kihalt bárban az itala fölött, és a feje lüktetett, de nem az alkoholtól, hanem hogy tudta, tudta, hogy az ő hibája volt. Miatta történt, mert nem harcolt érte eléggé.

És mikor ki akarta volna zárni a fejéből a képeket - zuhant, ordított, a halálba esett -, a szervezete, a teste, amibe két éve beleszokott, és amiben két év alatt nem csalódott, sőt, hálás volt érte, most ellene játszott. Mintha direkt kínozta volna, hogy még csak egy napra se tudja elfelejteni azt, ami történt - nem rúghatott be, józan maradt, tisztán gondolkodott, csak a látása volt zavaros a könnyektől.

Sokan meghaltak a háborúban, és fognak is, és ők sem éltek volna örökké - de miért Bucky? Akárki odaveszhetett volna, akárki fedezhette volna Steve-et, akárkit elrángathatott volna egy életveszélyes küldetésre, akárki lezuhanhatott volna - Steve ugyanúgy nem bocsátotta volna meg magának, de az egészet rosszabbá tette, hogy ezzel a döntéssel elvette maguktól a jövőt. Elvette Bucky életét. Steve rázkódó vállal ébredt rá, hogy tulajdonképpen ő ölte meg őt.

Mégis, Steve biztos volt benne, hogy a halála könnyed volt. Szerette volna ezt hinni. Se nem fájdalmas, se nem elnyújtott. Hiszen egy akkora zuhanást képtelenség lett volna túlélni. De legalább a testéért elmehetett volna; és bár egy temetést megérdemelt volna, Steve mégsem lett volna képes úgy látni a testét - szétzúzva, véresen, hidegen, mozdulatlanul.

A hit, hogy Bucky nem szenvedett, egy kicsit megnyugtatta, ugyanakkor meg is rémisztette. Mennyire gyorsan vége lehet egy életnek, milyen hamar lecsaphat a halál - az egyik pillanatban még a vonaton volt, harcolt, védte önmagát és a szerelmét, a másikban pedig már a mélyben volt, a hóban, holtan.

Élt már át veszteséget, gyászolt már, temette már el sírba szerettét, temette már el a lelke mélyére a fájdalmát - de ez most más volt. Mert még akkor is, amikor nem volt semmije, Bucky mindig mellette volt.

Már semmi sem jelentett számára semmit. Egy dalfoszlány, ének emléke a kocsmában; hevenyészett papírgyűrű az alsó ujjpercén; a tisztelő, dicsőítő, lelkesítő pillantások - régen mind bírt valami fontossal a számára. Ez elszállt egy délután alatt, miközben átgondolta, mit is kéne tennie. Harcolni, meghalni? Túl sok mindenkinek tartozott azzal, hogy ne adja fel - viszont túl sok mindenki érdemelte meg, hogy utánuk menjen a halálba. Bucky már fent volt valahol, ahova a holtak kerülnek, ahonnan lemosolyognak, ahonnan vigyáznak az élőkre. Valahol, ahová Steve követni akarta őt. Hiszen régen megígérte, hogy nem hagyja, hogy olyan helyre menjen, ahova ő nem követheti. Bevonult a hadseregbe? Őt is besorozták. Olaszországba ment? Utána indult. Meghalt? Ő is meg akart. Nem volt értelme az életének - megfosztották mindentől, ami fontos volt; szerelem, barát, a tervei, a jövőjük. A pisztolya a tokjában egyre csábítóbbnak tűnt.

De mégis, neki élnie kellett - mint a szérum kísérletének egyetlen sikeres, egyetlen alanya, mint Amerika Kapitány, mint a nemzet hőse. Vagy csak mint egy jó ember, egy srác Brooklynból.

Mikor Peggy rátalált, még mindig a kocsmában ült, a romok közt. A kezdeti elkeseredett zokogása alábbhagyott, és a kétségbeesett késztetés is elmúlt, hogy berúgjon. Rájött, hogy nem tud. Nem tudott felejteni, de emlékezni sem akart. És egyszerre vágyott társaságra, megnyugtató szavakra, ugyanakkor el is akart üldözni mindenkit, távol magától.

Mikor Peggy rátalált, már beesteledett, Steve pedig lehorgasztott fejjel bámult a whiskys poharába.

Mikor Peggy rátalált, Steve maga alatt volt, és ismét azon gondolkodott, hogy a halál a számára is könnyed lenne.

A nő cipőjének kopogása zökkentette ki a gondolataiból, mire felkapta a fejét. A barna szemekben aggodalom csillogott, az ajkain most nem ült mosoly, mert azok is feszültek voltak, mint az egész tartása. Steve inkább elfordult tőle, vissza az asztalhoz. Képtelen lett volna tovább nézni azt a szánakozó tekintetet, amivel rápillantott.

Egész halkan szipogott, mielőtt megszólalt volna.

- Dr. Erskine szerint - kezdett bele kicsit rekedt hangon, maga sem tudva, hova akar kilyukadni, ahogy töltött egy újabb pohár italt - a szérum nem csak az izmokra hat, hanem a sejtekre is hatni fog. - Finoman remegő kézzel tette le az üveget, miközben hallotta Peggy éles sóhaját. - Létrehozza a gyógyulás és regeneráció védelmi rendszerét, vagyis... - Felsóhajtott, megszakítva egy pillanatra a rekedtes monológot. - ...nem tudok berúgni.

A szétzúzott bútorokon vastag por- és törmelékréteg ült, a szobában pedig mozdulatlan csönd állt be pár pillanatra, amíg mindketten kínosan hallgattak.

- Maga tudta ezt? - kérdezte megtört hangon Steve, ahogy továbbra is képtelen volt felnézni Peggyre.

A nő válasza összeszedett volt, az elején nem is vigasztaló, miközben odahúzott magának is egy bárszéket.

- Az anyagcseréje négyszer gyorsabb, mint egy átlagos emberé - mondta, ahogy leült vele szembe. - Ez a szérum egyik mellékhatása - pillantott az arcára, sajnálkozón és tehetetlenül, hogy nem tud eléggé segíteni. Steve sebzett pillantása lefelé szegeződött az asztalra, kerülte a szemkontaktust. Peggy pedig keresett bármit, amivel enyhítheti a fájdalmát. - Nem a maga hibája volt.

És bár ez a pár szó igaz volt és jól esett Steve-nek, nem tudta elhinni. Mert nem lehet, hogy ha ott volt az orra előtt és megmenthette volna, akkor nem az ő hibája, hogy hagyta meghalni.

- Olvasta a jelentést? - kérdezett vissza csöndesen, szomorúan összevont szemöldökkel.

- Igen - bólintott rá Peggy.

Steve-ből feltört egy szinte gunyoros sóhaj.

- Akkor tudja, hogy nem így van. - Az ajka és a hangja remegett a visszafojtott, feltörni készülő sírástól, ami már a torkát fojtogatta.

- Megtette, amit tudott - próbálta őt óvatosan vigasztalni. Steve nem mondta ki, de egyértelmű volt, hogy arra gondolt, hogy akkor amit megtett, mégsem volt elég. - Mondja, hitt a barátjában? - Erre a férfi végre felnézett rá, kisírt szemekkel és elveszett tekintettel. Nem mondott semmit, de a szemei valószínűleg válaszoltak helyette, mert a nő folytatta. - Tisztelte őt? - kérdezgette tovább, az ajkán már majdnem mosollyal, de leginkább csak megnyugtató arckifejezéssel. Megint a kék szempár adott választ, mert ha megszólalt volna, valószínűleg szégyenszemre zokogásban tör ki abban a bárban, a nő szeme láttára. Bár ez már nem érdekelte, tulajdonképpen sose érdekelte igazán, mit gondolnak a többiek; csak Bucky véleménye számított. - Hát ne okolja magát.

Steve lesütötte a szemét, mielőtt elöntötték volna a pilláit a könnyek. Hogy ne okolná magát, ha egyszer ő vitte magával? Ő volt az, aki nem védte meg az utolsó pillanataiban, csakis ő volt az, aki ott volt, mikor meghalt, és nem fogta meg a kezét, nem húzta fel, nem ölelte magához, nem nyugtatta meg, ahogy rémülten zihált - nem, ő csak hagyta lezuhanni a halálába, és ezek után még mert szomorúnak lenni. Csakis és kizárólag az ő hibája volt - hogy ne okolná magát?

- Barnes döntött úgy, hogy magával megy - folytatta Peggy. - Úgy gondolta, hogy ön ezt megérdemli.

Mit, hogy meghaljon érte? Hogy egyedül maradjon, egy világban nélküle?

És ha nem az ő hibája volt, ki a felelős? Tulajdonképpen ez az egész háború volt az oka, hogy most egyedül ült itt. És ki állt mögötte?

- Elkapom Schmidtet - szólalt meg hirtelen Steve. - Nem nyugszom, amíg a Hydra él, vagy el nem fogtuk - fogadta alig remegő hangon, nagy nehezen leküzdve egy feltörni készülő, bugyborékoló zokogást.

- Nem lesz egyedül - nyugtatta meg szelíden, de kemény hangon Peggy, mire Steve felpillantott rá. A nő késztetést érzett, hogy óvatosan megfogja a kezét, de végül csak biztatón nézett a szemébe.

Ha Steve korábban tudta volna, hogy Bucky meg fog halni, biztos lett volna benne, hogy a veszteség elviselhetetlen lesz, a világ pedig összetörik a fájdalmától.

De semmi sem változott. Eljött a reggel, felkelt a nap; Steve élt, a parancsokat kiosztották, bevetésre mentek, harcoltak - de hiányzott valami. Valaki - aki fedezi a hátát? Könnyen találtak neki másik mesterlövészt, nem erről volt szó. Egy bajtárs az oldala mellett, nem is csak a harcban - barát a táborban, egy szerető az éjszaka leple alatt. És ez hiányzott Steve-nek. Bucky hiányzott Steve-nek.

De minden jónak egyszer vége van, minden élet egyszer befejeződik. Ha pedig mint egy mesében; a vége nem vidám, rossz a történet. Mert ha nincs boldog befejezés, az első romantikusan elcsattanó csókkal és ígéretekkel, akkor az már a rideg valóság. Steve tudta, hogy nem lesz tündérmese az életük, már akkor tudták, mikor még csak zöldfülűként bámultak az égre a lapos tetőről. Egyedül azt nem sejtette, hogy ilyen hamar és ilyen kegyetlenül lesz vége a saját történetüknek.

Ugyanazt érezte, mint az előző nap - szerelmet. Még mindig szerette Buckyt.

Steve néha elgondolkozott, mikor egy-egy lövedék mellette suhant el vagy a gránátok a közelében robbantak, hogy ha esetleg elbukna, vajon Bucky felemelné őt maga mellé? A szőke szerette azt hinni, hogy létezik Menny, és hogy a férfi ott vár rá. Nem, nem bárányfelhőn ülve - csak minden tiszta, mint a férfi lelke; az ég kék, mint a szemei; és minden tökéletes, mint akármi, amit Bucky tesz.

A rojtos függöny mögül egy törött ablak kandikált ki, ami akadálytalanul engedte át a holdfényt. A holdfényt, ami mindig is őrizte a titkukat - az esti találkák, a csillagnézés, az eljegyzésük, minden boldog és bolond pillanatuk. És ami megtörtént, az beleégette magát Steve tudatába, a szemhéjába véste, hogy csak pislognia kellett egyet, és máris kínozták az emlékek; míg mikor aludni próbált s lehunyta a szemeit, azonnal rémálmok gyötörték. Eleinte minden zajos volt és eleven, aztán már csak visszatérő lidércként riogatta álmában - csúszott, Steve rákiáltott, zuhant, ordított -, viszont az olyan éjjeleken, amiket éberen töltött, a szeme sarkából egy holdfény sütötte sziluettet látott maga mellett. Nem fordult felé vagy nyúlt oda; tudta, hogy csak az üres lepedőt látná vagy tapintaná. Viszont ez az érzés minden este visszatért.

Az élet örvényében hánykolódó kis porszemek voltak csupán - az áramlatok kényükre-kedvükre játszadoztak velük, egy-egy hullám felemelte őket, aztán egyiküket lerántotta a mélybe. És ekkor Steve lelke, szíve, szerelme meghalt, összetörött, szertefoszlott. Eleinte az egészet félretolta - háború, harcolni, ellenség, bosszú -, de nem hanyagolhatta örökre. Megtört, ezt ő is tudta. Félt, gyászolt. Félt.

Mit akart elérni? Megnyerni a háborút. De nem, mit akart igazából elérni? Felejteni. De nem, Steve nem akart felejteni, mert nem akarta, hogy Buckynak az emléke is meghaljon. Segítséget akart kérni, egy mentőövet a saját fuldokló testéhez; akárkit, aki elmondhatja neki újra és újra, hogy nem az ő hibája volt. Sohasem lépne rajta túl - de szüksége volt valakire, aki segít neki feldolgozni. Megbékélni. Újra szeretni.

- Segítsen. - Ez volt az egyetlen szava Peggyhez. A nő nem tudta, mihez kéri a segítséget, ő maga sem tudta; a gyász feldolgozásához, egy boldogabb élethez, a mosolygáshoz, vagy egyszerűen csak a barátságát kérte, hogy legalább valakibe kapaszkodjon? Nem tudta.

Majd holnap mély levegőt veszek, és megmondom Peggynek, hogy szeretem őt. Mindig megígérte magának, de sosem merte megtenni, mert nem is volt biztos benne, hogy tényleg így érez-e iránta, vagy csak kétségbeesetten keres bármit, hogy enyhítse a fájdalmát.

Ekkor már rájött, hogy élnie kell a világért, az országért, egy háborúért, emberekért - az újra dobogó szívéért. Peggyért.

Mikor meghalt, akkor is ugyanazt érezte, mint az előző nap - szerelmet. Beleszeretett Peggy Carterbe.

El sem hitte, hogy képes volt kibírni fél évet anélkül, hogy öngyilkos lett volna.

El sem hitte, hogy fél év elegendő volt ahhoz, hogy öngyilkosságba hajszolja.

Zuhant, mint Bucky, jégbe, mint Bucky; halálba, mint Bucky. Szerelemmel a szívében, könnyekkel a szemében - mint Bucky.

- Steve!

Lassan nyitotta ki a szemét a hangra, ami olyan furcsán ismerős volt, megnyugtató, de mégis, amitől hirtelen minden idegszála reménykedve visított. De miért reménykedett? Csak egy hang volt, egy férfié, ami valahonnan a jobb oldaláról jött. Fáradtan fordult arra, bár a fejét pehelykönnyűnek érezte, de ahogy megpillantotta az alakot, egyszeriben kiszaladt a vér az arcából.

- Hallod, kellj már fel! - unszolta Bucky lelkesen. Mellette ült az ágyon, az ajkára mosoly húzódott, ahogy Steve értetlenül meredt rá, és körülötte minden olyan pokolian világos volt, hogy a szőkének hunyorognia kellett.

- Bucky? - szólalt meg végre, ahogy egy torokköszörülés után megtalálta a hangját. Nem tudta, miért, de valahogy úgy érezte, hogy ez lehetetlen, hogy a férfi ott van vele. De hát miért? Hiszen ezelőtt is sokszor várta az ágy szélén a pillanatot, amikor felébredt, hát most miért ne lehetne? De mégis, valami történt, valami homályosan derengett is neki...

- Ki más lennék? - paskolta meg Steve mellkasát finoman, ezzel kizökkentve a gondolataiból, ahogy a szemébe nézett. - Képzeld, tök sokat aludtunk - pukkantott az ajkával szórakozottan.

- H-hogyhogy, miről beszélsz? - kérdezte a szőke meglepetten, nagy nehezen felülve. Maga mögött támaszkodva nézett körül, ahogy a szeme kezdett hozzászokni a fényhez; egy kórházi szoba volt, barnás színekkel, egy rádióval a sarokban.

- 2011 van - közölte Bucky egyszerűen, mire Steve-ben megállt az ütő. De hát az nem lehet, hiszen még a világháborúban voltak; vége lenne? És hova tűntek az évek? És Bucky...

- Te lezuhantál! - kiáltott fel ijedten. Az érzékei játszottak vele, vagy ez csak álom volt, vagy Bucky viccelt...

- Igen, de te is - tette hozzá a férfi, jót szórakozva Steve arckifejezésén, ami a hitetlenség és az ámulat közt ingadozott.

- De hát... - Steve értetlenül rázta a fejét. Miről beszél Bucky? Mindketten meghaltak? Vagy egyikük sem? - Mi?

- 1945-ben lezuhantál egy géppel, és le voltál fagyva - magyarázta, a mellkasára bökve az ujjával. - Mindketten le voltunk - pontosított gyorsan. - Tudod, hóba estem. És képzeld, megtaláltak téged és felolvasztottak, és itt vagyunk 2011-ben, te jó Isten, Steve, el sem hinnéd, mennyit változott a világ! - vigyorgott rá izgatottan.

Steve lassan bólintott, de szinte el sem jutottak az agyáig a szavak. Bucky olyan szélesen vigyorgott, hogy kilátszottak a fehér fogai, a szemei alatt nevetőránc húzódott, a pillantása pedig ismét annyira eleven volt, ahogy őt nézte.

Aztán egyszer csak felfogta. Bucky él, sosem halt meg, és itt van vele, szereti, Bucky nem halt meg, Bucky él.

- Bucky! - kiáltott fel örömtől sírva.

A férfi halkan csitította, amíg ringatózva a hátát dörzsölgette. Steve menthetetlenül rázkódó vállal kapaszkodott a szerelmébe, görcsösen szorítva magához az ép testét, amin nem volt egy seb sem. Hirtelen úgy érezte, visszakapta a tüdejét, amivel ismét tudott lélegezni, beszívni a ruháinak azt az enyhén füstös szagát; és mintha a szíve is újra a helyére került volna, dobogott a mellkasában, dalolt a gondolatra, hogy Buckyt ismét és örökre a karjaiban tarthatja.

- A-annyira sajnálom... - mondta végül akadozva, az arcát még mindig a vállába temetve. - Buck... Nem mentem utánad, nem kerestelek... É-és még előtte is, én megmenthettelek volna, ha megfogom a kezed, de nem tettem meg... Istenem, annyira sajnálom...

- Shh, Stevie, nem a te hibád - mormolta a tincseibe az idősebb, ahogy a hátát simogatta körkörösen. - Élek, nem? Te is élsz. Itt vagyok veled. Nyugodj meg, kicsim, semmi sem a te hibád. Minden a legnagyobb rendben; nézd, még mindig szeretlek, imádlak, és annyira örülök, hogy nem esett bajod. Képzeld, bele voltál fagyva egy repülőbe. Steve, megnyerted a háborút! Baszd ki, olyan büszke vagyok rád, mindig is tudtam, hogy képes leszel rá. Erős vagy, annyira erős, és a lelked az - szeretlek, kicsim, úgy hiányoztál, olyan régen láttalak...

Bucky forró, röpke csókokat nyomott a homlokára, végig az arcán, ahogy felemelte a fejét az állánál fogva. Aztán találkoztak az ajkaik, és ez a pillanat most annyira teljes volt, annyira egész - ők ketten mindig is olyanok voltak, mint az a két gyűrű a kezükön. Nem létezhettek a másik nélkül, nem tartozhattak máshoz, nem illettek volna más ujjára - egymásnak voltak teremtve.

Bucky halkan belekuncogott a csókba.

Mégis, amikor Steve felriadt, a fülében nem a felszabadult nevetése, hanem a vérfagyasztó sikolya visszhangzott.

Az ágyában ült, hangosan zihált, az arca könnyektől volt nedves. 2013 volt, és épphogy hajnalodott.

Oh, hát persze. Egy álom volt.

Igen, amit Bucky mondott, igaz volt. Csakhogy ő nem élte túl azt a zuhanást, meghalt, szétzúzódott a szirtfalon vagy a gerincét törte - megfagyott és ottmaradt a háború áldozatainak emlékeként, egy lehetőségekkel és ígéretekkel teli szerelem visszhangzó, rekedt, elhaló kiáltásaként.

Bucky, üvöltötte volna Steve, ha a torka nem szorul össze a sírástól, megígérted, hogy velem maradsz!

Aztán hirtelen elnémult. Hiszen a férfi soha sem mondta, hogy örökké. Csak amíg a halál el nem választ. Tényleg csak addig voltak boldogok. Steve volt addig boldog. Bucky már nem érzett semmit, mert ő már halott volt hetven éve.

Olyan érzés volt felébredni a saját ágyában a huszonegyedik században, mintha most tudta volna meg, mi is történt. Aludt hetven évet, mindenki meghalt - és mellesleg a szerelmét is elvesztette még nagyon rég. De annyira valós volt és hihető. Bucky túlélte, nem öregedett, ahogy ő sem, és Bucky élt...

Steve reszketegen felsóhajtott, ahogy lassanként csillapodott a zihálása. Jó volt hinni, hogy mindez így történt, de a vágyakozás még senkit sem hozott vissza.

A Stark-toronyban voltak, az egyik magasan lévő emeleten, már este is volt, és mindenki annyira jól érezte magát, hogy Steve is igyekezte elfelejteni a rémálmát, ami már hetek óta visszatérőn kísértette.

Nem régóta ismerte a csapatot, de máris túl voltak az első közös harcukon, New Yorkban. Be kellett látnia, hogy bármennyire is úgy tűnt az elején, ennyi különböző ember képtelen a csapatmunkára, a végére teljesen összhangban tudtak működni. Steve-nek tetszett az a bajtársiasság, ami kialakult köztük; lassan vakon bízott bennük - persze nem mindenkiben -, és úgy érezte, így tartozik valahova. Miután Bucky meghalt, azért fogadta el Peggy közeledését, mert kötődni akart valakihez. Most lényegében egy családot kapott, legalábbis ő így tekintett néha rájuk. Persze voltak pillanatok, amikor nem működtek együtt, de már elég rég volt, hogy összeszólalkoztak volna valamin.

- Az apám hobbija volt - jutott el a füléhez tompán Tony hangja. Eddig nem figyelt a beszélgetésre, így kíváncsian odapillantott rájuk. Stark és Banner csillagokat néztek teleszkóppal, Steve pedig egy poharat szorított, ahogy őket figyelte. Steve emlékezett, hogy azon a nyáron meg akarta számolni a csillagokat, de még a saját könnyeit sem volt képes, ahogy potyogtak, mikor Bucky bevonult.

Úgy hullottak, mint Bucky a szakadékba.

Üveg törött a kezében.

- Bocsánat - szabadkozott gyorsan, elfojtva egy szitkozódást a sóhaja alatt, mert egy szilánk a tenyerébe vágott. A pohara darabokra esett szét, az a kis ital pedig, ami benne volt, lefolyt a könyökén a padlóra. Össze kéne szednem magam, gondolta, ahogy lehajolt a szilánkokért.

Tony csak ciccegett, amikor odakapta fejét a csörömpölésre.

- Mi a franc baja van mostanában? - morrant fel a barna hajú, a többiekhez intézve szavait. - Komolyan, mint a múltkori vacsoránál. Vagy amikor filmet néztünk, ti is emlékeztek? Mi ütött bele? - nézett a többiekre, aztán fel Steve-re.

- Tony, szerintem hagyd... - tette Clint a vállára a kezét óvatosan, de ő csak lerázta magáról.

- Az agyára ment a háború, nem? - folytatta Tony, mereven nézve a szuperkatonára.

- Mit tud maga a háborúról? - sziszegte Steve, de nem, nem nézett fel, nem akart veszekedni, nem akart emlékezni, nem akart mást, csak felszedni az üvegszilánkokat és hazamenni, vagy lefagyni újabb hetven évre, hátha akkor könnyebb lesz a felejtés.

- Voltam már egy-kettőben - válaszolt közönyösen. - Vagy az a baj, hogy mindent elvesztett?

- Stark! - figyelmeztette Natasha.

Steve sebzett keze reszketve ökölbe szorult, a kiserkenő vér pedig lefolyt az ujjain, ahogy az álla ingerülten megfeszült. Kénytelen volt felnézni Tonyra, és a mindig nyugodt kék szemei most izzottak, égettek, ugyanannyira dühvel, mint fájdalommal.

- Tudja, mi az a veszteség? - emelte fel egy kicsit a hangját. Nem kiabált, távol volt attól, de elég volt hozzá, hogy a terem elnémuljon. Nem szokta elővenni ezt a hangszínét, de Tony néha előprovokálta belőle. Most azonban Steve sokkal jobban érezte magában a haragot, mint bármelyik korábbi csipkelődésnél.

- Szóval innen fúj a szél! - csettintett a nyelvével a milliárdos, nagyon elégedetten magával, hogy rájött erre, és sikerült Steve-et felingerelni. - Elvesztette a, hm, szerelmét, esetleg? - találgatott, de még szinte be sem fejezte a mondatot, amikor Steve torkon ragadta őt.

- Mit tud egyáltalán a szerelemről, Stark?! - ordított rá, ahogy szemmagasságba emelte Tonyt a levegőben. Steve marka túl erős volt; Tony vonásait a félelem torzította el, Steve-ét a fájdalom és a düh. A szobában senki sem mert mozdulni, az összes tekintet rájuk szegeződött, ahogy a magasabb a haragtól reszketve szorította a másik nyakát. - Ne beszéljen olyanról, amiről fogalma sincs! - köpte az arcába és leejtette.

Tony köhögve támaszkodott meg az asztalon.

- Peggy Carter, igaz? - A levegő megfagyott, ahogy kimondta a nevet. Steve szeme sebzetten elfordult róla. - Olvastam az aktáját, mikor feltörtem őket.

- Ki beszélt itt Peggy Carterről? - suttogta maga elé Steve.

- De hát- - kezdett volna tiltakozásba Tony, amikor egy határozott hang elhallgattatta.

- Fogja már be! - csattant fel Natasha. - Elég legyen ebből!

Steve vissza sem nézve kisietett a teremből.

Nem akart ő veszekedni, és most csak szidni tudta magát, amiért Tonynak sikerült feldühítenie. Hagyta, hogy az emlékei, az érzései eluralkodjanak rajta, pedig megígérte, hogy túllép a múlton. A rémálmok is meggyengítették az elméjét; igen, ezek rémálmok voltak, mert csak kínozták, mert túl valósak voltak, elevenek, és aztán feltépték a múlt sebeit.

Steve észre sem vette, hogy már le is szaladt közben a Stark-torony aljára, a garázsba, ahol megtorpant a parkoló motorja mellett. Szaggatottan felsóhajtott. Nem hiába választotta a motort, mint járművet; mást nem tudott volna megfizetni - nem fogadott volna el pénzt -, praktikus volt, ha gyorsan kellett eljutni valahová, de mindenekelőtt azért, mert a szívéhez nőtt Bucky mellett. Hiába akart felejteni, tudat alatt mindig arra törekedett, hogy valamivel még, még, még jobban magához láncolja az emlékét - keresni akart bármi kapcsolatot, amivel nem csúszhatott ki az ujjai közül.

A motor hangosan brummogott alatta, ahogy beindította, a mozgásérzékelős ajtó pedig kinyílt, amint elé ért. Akkor érezte magát igazán szabadnak, újra annak, aki volt, amikor így száguldott az utcákon. Bár a sűrű forgalom, a betonvárosok és a füstös levegő minden volt, csak a régi szép idők nem, de nem zavarta. Bármit értékelt, ami kiűzte a fejéből a gondolatokat. A sebesség volt az egyik ilyen bármi.

Járó motorral ácsorgott a piros lámpánál a sor elején, nem igyekezve sehova, így türelmetlen sem volt, hogy meg kellett állnia. A járdán lufit szorongató és vattacukrot lóbáló kisgyerekek mellett várakozott. Lenne egy vidámpark a környéken? Az egyik kisfiú felszabadultan nevetett, ahogy a bátyja pulcsiját rángatta. Az idősebb egy szeplős, szürke szemű, barna hajú srác volt, pimasz vigyorral az arcán, a szélfutta tincsei szerteszét meredezve, és a szemei kíváncsian csillogtak, ahogy rábámult Steve-re, aki még mindig az úton rostokolt. A fiú a kezében szorongatott egy plüssjátékot.

Steve nem akart emlékezni, de ha egyszer a gyerek láttán az emlékeiben visszhangzott a körhinta muzsikája, a nevetésük, minden vallomásuk és a rekedt ordítása, mikor...

Nem bírta tovább, és azonnal padlógázzal indított bele a keresztforgalomba.

- Rogers kapitány, körültekintőbben kéne vezetnie.

JARVIS hangjától majdnem felhajtott a járdára, így csikorgó kerekekkel fékezett le a padka előtt.

- Köszönöm, de tudok vigyázni magamra - mormogta megsemmisülten a fülébe igazított fülhallgatónak, amit még Tony adott oda mindenkinek, hogy az ő mesterséges intelligenciájú robotjával bármikor kapcsolatba tudjanak lépni.

- Megítélésem szerint Ön most elég feldúlt állapotban van, Uram - folytatta a kellemes hang a fülében, mire Steve felsóhajtott. Igen, jól látta. - Azt javasolnám, ilyen körülmények közt ne vezessen tovább, vagy esetleg biztonságos úton visszatérhetne a toronyhoz.

- JARVIS, én most nem akarok visszamenni oda, remélem, megérti - támaszkodott a kormánynak, szaggatottan sóhajtva.

- Mr. Stark aggódik Önért - jegyezte meg a gép egyszerűen; nem voltak érzelmei, de talán pont ezért kedvelte őt Steve jobban. Igazán tárgyilagos tudott lenni. - Attól tart, hogy megbántotta Önt.

- Nem fogok visszamenni - közölte vele Steve, visszafojtva a mondat ingerült felhangját. Nem mintha a robot megsértődött volna, ha rákiabál, csak nem akart jelenetet rendezni az út szélén egy kis mikrofonnal. - Ezt meg is mondhatja neki. Nem megyek el örökre, de ne higgye azt, hogy csak azért, mert egy kicsit aggódik, azonnal visszamegyek.

- Értettem, Uram, megmondom - jött a válasza, és egy ideig csönd is volt.

- JARVIS - szólalt meg végül a férfi -, csak még egy valami.

- Igen, Uram?

- Remélem, megbocsát, ha a fülhallgatót most eldobom; nem szeretem, ha lekövetnek - mondta, mivel tisztában volt vele, hogy Tony nyomkövetőt rakott a kis szerkezetbe.

- Hogyne, Uram. Kérem, legyen óvatos - köszönt el JARVIS, de Steve már nem is hallotta az utolsó szavakat, mert a fülhallgatója egy kukában végezte.

Steve-nek két hét kellett, hogy ismét képes legyen Tony elé állni - akkor sem teljesen önszántából, mivel Natasha hívta vissza, de legalább eljött. Tony biztos volt benne, hogy a nő azért szervezte így, mert ki akarta őket békíteni, de hát ő igazából sosem haragudott. Ellenben Steve; a tekintetében mindig fájdalom ült, amikor rápillantott. Tony kezdett attól tartani, hogy nem tudja eltörölni a róla alkotott képet, miszerint gátlástalanul vájkál mások múltjában - ami valljuk be, igaz volt, de a férfi szívesen fátylat borított volna a múltra. Ugyanakkor többet is meg akart tudni Steve előéletéről. Hiszen biztos volt benne, amint meglátta a dokumentumfilmeket, vagy a még fagyott Steve mellől előkerült iránytűt, hogy Peggy Carter volt Steve szívtépő vesztesége, az, aki a mindent jelentette a számára. Vagy nem? Kire gondolt hát Steve? Szerelmes volt; a szőke férfi olyan volt, mint egy nyitott könyv, tehát egyértelmű volt, hogy még mindig vágyott az után a valaki után - de ki után?

De akkor sem kérdezett rá, mert meg akarta mutatni Steve-nek, hogy ő nem mindig olyan kotnyeles, mint amilyennek hiszik. Úgy tűnt, mindketten megbékéltek a veszekedésük után. Úgy tűnt, Steve felejtett hetven év után, és ez végre könnyed volt, természetes, mintha mindig is erre vágyott volna.

Úgy tűnt, Steve túltette magát rajta.

A Central Parkban tiszta volt a levegő, ahol Steve szívesen futott. Néha csak egy-egy padon üldögélt inkább, vázlatfüzettel a kezében - de mindenképpen szeretett ott lenni. Mert ha valami, ami nem változott hetven év alatt, az a természet volt. Ott mintha megállt volna az idő; a fák ugyanúgy zöldek voltak, a szél tiszta, és az egész a városi zajoktól távol. A kis, kék virágok konokul feszítettek a fűben, és ugyanolyan piszkos gyerekkezek tépték le őket, mint hetven éve. Steve megigézve, ugyanakkor finoman elszoruló torokkal nézte a vigyorgó fiút, ahogy elszökdécselt előtte, kezében lóbálva ugyanolyan virágokat, amiket ő kapott tőle - már rég nem nevezte meg, hogy ne hozza vissza az emlékeket. Az viszont derengett neki, hogy már akkor sem tudta a nevét a virágnak. Hiszen mi volt ő, kislexikon? A férfi elkínzottan mosolygott a gyerek után, aztán halkan megszólalt.

- JARVIS, ez a kis kék, ez milyen virág? - szólította meg a robotot csöndesen.

- Nefelejcs, Uram - jött a válasz a fülébe.

Steve csukló hangot adott ki, ahogy egyszerre nyögött fel és fojtotta el azt.

Ezt adta neki Bucky - mert kimondhatta most már magában a nevét, emlékezhetett rá, emlékeznie kellett rá, mert ő is ezt kérte, még ha nem is tudott róla. Vagy talán előre eltervezte, mert ismerte a virág jelentését? Esetleg ez most megint a sors fintora volt?

Steve megtörten görnyedt össze a padon, ahogy reszketve támaszkodott meg a térdén.

- Uhh, elég szarul nézel ki, Steve - jegyezte meg egy hang a feje fölül, mire a férfi ugrott egyet. - Vagyishogy ramatyul. Gázul. Nem káromkodok - tartotta fel védekezőn a kezeit Tony. Kivételesen nem a laborjában volt, és kivételesen nem öltönyben, mint mindig, mikor kimozdult valahova. Most csak egyszerű pólóban és farmerban feszített; stílusos volt, de átlagemberhez méltó.

- Te jó Isten, megijesztettél... - sziszegte egy mély sóhaj alatt Steve. A hetek alatt megegyeztek abban, hogy kényelmesebb lenne tegezniük egymást. - Mit keresel itt?

- Leugrottam friss levegőt szívni, de tulajdonképpen ezt én is kérdezhetném tőled - huppant le mellé a padra. - Tényleg pocsékul nézel ki, Steve, minden rendben?

A férfi szarkasztikusan nevetett, megrázta a fejét.

- Ez egy nagyon hosszú történet, Sta- Tony. Nem hiszem, hogy egyrészt érdekelne, másrészt rászánnád az időd - mosolygott keserűen. - Nem akarlak ezzel terhelni.

- Szerinted megkérdeztem volna, mi a baj, ha különben meg sem várnám, hogy elmondd? - vonta fel a szemöldökét a férfi, ahogy a fejét csóválta. - Talán csak te nem akarod elmondani. - Látva, hogy Steve tiltakozni akart, gyorsan hozzátette: - Hé, nem azt mondom, hogy ez rossz! Természetesen meghagyom a magánéleted - és megint bocsi a múltkoriért -, de ha úgy érzed, beszélnél róla valakivel, csak rajta.

Steve szomorúan bámult le a gyűrűsujján húzódó fehéres csíkra, ahol évekig a papírgyűrűjét hordta. Sajnos a Bucky halálát követő évben elvesztette azt.

Mivel nem válaszolt, Tony óvatosan folytatta, ahogy oldalról fürkészte az arcát.

- Tényleg nem erőltetem, de segíteni szeretnék. Ha van bármi - komolyan, akármi, ne legyél rest megmondani -, amivel segíthetek, szólj nyugodtan.

A szuperkatona még erre sem reagált, így Tony kezdve feladni felállt egy sóhajjal.

- Úgy látom, jobb lesz, ha megyek, nem akarok zav-

- El akarok menni Brooklynba. - Steve válasza majdhogynem olyan halk volt, hogy Tony kis híján észre sem vette.

- Brooklynba? - vonta fel enyhén a szemöldökét.

Steve válaszul biccentett egyet.

- Majd szólj, hogy hol álljunk meg, vagy valami.

Negyed órája ez volt az első mondat, ami elhangzott az autóban. Előtte még Tony néha meg-megkérdezte, merre forduljon, vagy Steve magától irányította, de azóta hallgatásba burkolóztak. Egy nagyobb területen köröztek már percek óta, de a milliárdos nem mert sehol sem leparkolni, amíg Steve nem mondja neki, hol is kéne.

- Itt balra - szólalt meg hirtelen a szőke, a hangja enyhén rekedtes volt attól, hogy egy jó ideje nem szólalt meg.

Tony azt tette, amit mondott, aztán tovább követte a halk utasításait.

- Itt állj meg - mondta végül, ahogy egy lakónegyedhez értek. Változott a környék, az épületeket is felújították, de a lényege ugyanaz volt. Itt nőtt fel, itt lakott. És pont a nosztalgiát kerülendőn nem jött eddig ide vissza - de ma rájött, hogy nem akar elfutni a múltja elől, hanem emlékezni akar, sosem felejteni.

Először Steve szállt ki, hogy jobban megszemlélje az előtte emelkedő házat, ami pont ott feküdt, ahol régen a sajátjuk.

- Itt laktál? - kérdezte Tony a háta mögül, amikor már ő is kilépett az utcára.

A másik válaszul bólintott egyet, de nem fordult hátra, még akkor sem, amikor beszélni kezdett.

- Kicsit változott hetven év alatt - jegyezte meg csöndesen.

- Ja, a dolgoknak az a tulajdonságuk, hogy változnak - mondta szórakozottan a barna hajú, ahogy mellé sétált. - Ijesztő lehet - sandított fel rá.

Steve szomorkásan mosolyogva bámult fel, miközben az alacsonyabb az arcát tanulmányozta mindentudó szemekkel. Ahogy a házat nézte, maga előtt látta, amint az anyja mosolyogva elhúzza a függönyöket az ablak előtt és kinéz a napsütötte utcára. Aztán Bucky kitörő lelkesedéssel berobban a bejárati ajtón, egyből Steve után rikkantva. Ő még csak akkor ébred fel, fáradt és elcsigázott egy átémelygett éjszaka után, de az arca felderül. Mert mindig boldog, ha Bucky ott van.

Olyankor mindig boldog volt.

- Az is - szakította el végre a pillantását az épületről, ahogy lepillantott Tonyra. Pár pillanatig csöndesen néztek egymás szemébe, aztán ismét Steve szólalt meg. - Van a közelben egy kocsma?

A bárban nem volt nagy tömeg, és ők egyébként is egy csöndesebb asztalhoz húzódtak félre a sarokban - mindkettőjük előtt egy-egy pohár whisky volt.

- Tudtad, hogy nem vagyok képes berúgni? - kérdezte végül Steve, hogy megtörje a köztük beállt szinte kínos csöndet.

- Apa mondta - bólintott rá Tony, aztán halványan elmosolyodott, ahogy a szőke meglepett arcára pillantott. - Ja, igen, nem mindig voltunk olyan rosszban, szóval anno faggattam.

- Rólam? - pislogott rá kicsit kíváncsian.

- Részben - dünnyögte a poharába, ahogy megint kortyolt egyet. - Mondhatni rajongtam a szuperhősökért kiskoromban. Felnéztem rád - emelte felé a poharát.

- Oh - mondta egyszerűen Steve. - Ezt most azért mondod, hogy jobb kedvem legyen?

- Nem tudom, de ha elértem ezt vele, akkor legalább volt értelme - kuncogott Tony, ahogy megtámaszkodott az asztalon, de látva Steve szomorkás arcát ő is elkomorodott. - Figyelj, nem fogok rákérdezni, hogy mi a baj - azon kívül, hogy hetven évig jégkirálynősdit játszottál -, de tudd, hogy nekem elmondhatsz bármit. Erre valók a barátok, nem?

Ez Steve-ből is kicsalt egy reszketeg nevetést, ahogy leejtette a kezét a pohara mellé.

- De - bólintott aprót.

Végül Tony szólalt meg ismét.

- Szóval akkor nem Peggy Carter volt az? - Hiába, nem tehetett róla, hogy kíváncsi volt, viszont mikor Steve halvány mosolya is lehervadt, ő is beharapta az ajkát. Talán tényleg nem kellett volna rákérdeznie, hanem hagynia kellett volna neki időt, hogy kitárulkozzon, ha késznek érzi magát rá. Tony sosem volt jó az ilyenekben, és félt, hogy megint elrontotta a pillanatot. Végül is, olyan régen látta mosolyogni Steve-et, ami pedig egy jel volt.

Ahogy szótlan percek teltek el, komolyan kezdett attól tartani, hogy végzetes hibát követett el - azonban Steve mégis válaszolt.

- Nem ő - mondta csöndesen, és a pohara szélén futtatta végig a hüvelykujja begyét, amíg összeszedte a gondolatait. Megint nem szólalt meg egyikük sem majd’ egy percig, de a szőke folytatta. - Howard... az apád mesélt a többi katonáról is?

Tony összezavarodva pislogott rá - nem egészen értette a beszélgetés ezen fordulatát -, de válaszolt.

- Hát, valami rémlik, igen. Említett egy pár embert, akik a te elit csapatodban voltak, és akik a háború után is összetartottak.

Steve lassan benedvesítette az alsóajkát a nyelvével.

- Ha azt mondom, James Barnes - kezdte óvatosan -, az mond neked valami?

A barna hajú lassan bólintott - igen, az apja említette neki ezt a nevet, és hogy Steve mennyire nem tudta magát túltenni a halálán.

- Igen, róla is mesélt apa. - Egy kicsit hallgattak. - Ő meghalt, igaz? Mármint még a háborúban.

A férfi szótlanul hajtotta le a fejét, mire Tony is eleresztett egy sóhajt.

- Sajnálom...

- Ő volt az - mondta hirtelen Steve. A milliárdos zavarodottan pislogott rá.

- Mi? Kicso- - A nyelvére harapott, amint összerakta magában a képet, és szisszenve fújta ki a levegőt. - Basszus, Steve, ne haragudj... - Tétován emelte fel a kezét, aztán bizonytalanul a vállára simított, ami a tenyere alatt feszült volt. - Sajnálom, nem tudtam.

A szőke a fejét rázta némán, mintha azt mondta volna neki, hogy semmi baj.

- Tudod, ő... már a gyerekkorunk óta a legjobb barátom volt - szólalt meg. Késztetést érzett, hogy elmesélje neki, hogy végre kiöntse a lelkét valakinek, és így, hogy itt volt Brooklynban, hogy egy kocsmában ült az egyik barátjával, talán most már elmondhatta a történetüket. Tony feszülten figyelte az arcát, ahogy óvatosan, kicsit bátorítón megszorította a felkarját. - Mindig megvédett, amikor bajba kevertem magam vagy belekötöttem egy nálam erősebbe - folytatta remegő ajkakkal, és a hangja bizonytalanná vált, ahogy tovább beszélt. - Mindig ott volt; még az iskolában, utána mikor elárvultam, aztán közös lakásunk lett. ’42-ben sorozták be - mondta elcsukló hangon -, mi akkor már három éve együtt voltunk...

Tony megrendülten nézte, ahogy Steve kétségbeesetten igyekezte kipislogni a könnyeit a szeméből, a válla pedig finoman remegett az érintése alatt. Meg akarta neki mondani, hogy nem kell folytatnia, de megszólalni sem tudott, a férfi pedig tovább mesélt.

- De én is bekerültem a hadseregbe, és azután kaptam meg a szérumot. - Reszketegen sóhajtott, és egy kicsit összeszedte magát; egy pillanatra még fel is nézett Tonyra. - Akkor ismerkedtem meg Howarddal.

- Aha - csúszott ki belőle, ahogy félig nyitott szájjal meredt az arcára. Steve ajka enyhén megrándult fölfelé, mintha elmosolyodott volna, de a tekintetét ismét az asztalra szegezte.

- Akkor úgy egy évig nem is hallottam Bucky felől - folytatta halkan. Tony először értetlenül pislogott rá, de aztán hamar rájött, hogy ez valószínűleg James beceneve lehetett. - De aztán a Hydra elfogta a századát... Annyira megijedtem, mert nekem mindenki azt mondta, hogy halottak, és hogy semmi értelme sem lenne a fronthoz annyira közel magánakcióba kezdeni... - Bár Tony torka elszorult a szavaitól, Steve szája sarkában egy halvány mosoly jelent meg. - Tudod, addig a pillanatig sohasem tartottam igazi fegyvert a kezemben. Sohasem harcoltam azelőtt, mert én csak a reklámokhoz és kampányokhoz kellettem. De akkor végre kiállhattam, igazi hős lehettem; olyan, akinek addig mindenki látott. És megmentettem Buckyt, mert még életben volt, pedig senki sem hallgatott rám, hogy ki kell őket szabadítani...

Steve mélyen sóhajtott, ahogy lebámult a finoman remegő kezére. Az arca ismét elkomorodott, mire Tony óvatosan megdörzsölte a felkarját.

- De előtte halottnak hittem - folytatta fakó hangon, és ezúttal jóval nagyobb szünetet kellett tartania, mielőtt ismét megszólalt volna. - Azt hittem, hogy elvesztettem még azelőtt, hogy láthattam volna egy év elteltével... De élt, visszakaptam, és semmi baja sem volt... Annyit nevettünk azon, hogy megváltoztam - kuncogott erőtlenül, és az egyik tenyerének támasztotta a homlokát, ahogy az asztalra könyökölt. - Az volt talán a legszebb fél évem, mert... hiába voltak veszélyes idők, hiába volt kiszámíthatatlan minden nap, hiába volt annyira kevés időnk egymásra vagy bármire... mi akkor is boldogok voltunk - fejezte be akadozva, igyekezve leküzdeni a torkát szorongató sírást, a kezét pedig a szája elé véve hallgatott el.

Egy újabb perc telt el, amiben a kocsma háttérzaja előtt csak Steve mély lélegzetvételei hallatszottak, ahogy próbálta összeszedni magát. Tony egy kicsit ijedten nézte az érzelmileg szétesett férfit; sohasem látta még ilyen állapotban.

- És aztán mi történt? - kérdezte csöndesen, mielőtt még végiggondolta volna. Steve egy kicsit összerezzent ültében, ahogy a szavai visszarántották őt a valóságba, de egy rövidebb tétovázás után válaszolt.

- A hegyekben volt küldetésünk 1944-ben. - Mély levegőt vett, hogy csillapítsa a hangja folyamatos remegését. - Nem volt rutinbevetés, és összesen csak hárman mehettünk. Bucky volt az egyik, mert... nem is tudom, talpraesett volt, mert jönni akart, már fogalmam sincs... - A fejét rázta erőtlenül, mintha az emléket akarta volna megtagadni. Élesen szívta be a levegőt az orrán keresztül, mert a fogait megfeszülő állkapoccsal harapta össze.

Tony már nem mert rákérdezni, pontosan hogyan halt meg, de Steve válaszolt anélkül is.

- Nem értem el a kezét - suttogta maga elé megtörten, rekedten, és akkora fájdalommal a hangjában, amitől Tonyban megfagyott a vér. - Miattam volt ott, tudod? Engem védett... Kiesett a vonatból, és utána sem értem el a kezét... - A hangja menthetetlenül elcsuklott, ahogy kibuggyantak az első könnyei a szeméből. - Megmentettem azért, hogy aztán miattam haljon meg...

Steve reszketve elfordult tőle, ahogy az arcát a tenyerébe temette.

És szégyenszemre sírt. Csöndesen, hogy Tony nem is hallotta, csak a vállát látta rázkódni. Pedig Steve sohasem sírt nyilvánosan, legutoljára is egyedül csak Bucky előtt tette. Legutóbb is Buckyért sírt. Most is miatta tört meg.

Mint amikor Bucky zuhant.

Steve érte ordított elhalóan, a férfi rekedten üvöltött. A szél gyors volt, amikor leesett, csípő hideg körülötte, és a rémület megbénította a testét. Már nem látta a vonatot, csak a havat, minden fehér volt és túl hirtelen történt. Aztán nyilalló fájdalom hasított a bal karjába, csont törött, hús csavarodott, ahogy egy sziklaszirtnek csapódott. Már nem hallott semmit a saját hangján kívül, ami pokolian sértette a dobhártyáját, de képtelen volt csöndben maradni; üvöltött, ahogy a torkán kifért, a fájdalomtól, a félelemtől, Steve-ért, akit nem ért el, és aki már úgysem hallotta.

A havas sziklafal ledobta magáról, de a bal oldala megint találkozott valami keménnyel, ezúttal nem is látta, mi volt az, mert vakon és süketen a fájdalomtól zuhant tovább - de azt érezte, hogy a bal karja hirtelen elzsibbadt. Akkora ütést kapott a hátába, amikor földet ért, hogy percekig csak némán, kimeredő szemmel tátogott, aztán hörögve, bordával átszúrt tüdővel kapott levegő után. Szúrt minden egyes mozdulat, fájt lélegezni, fájt akár csak mozdulatlanul feküdni is - fájt létezni. Érezte a szájában a vér ízét, ahogy kiköpte a nyelve leharapott végét; érezte a vért a tüdejében, ami felbugyborékolt a torkába; érezte a vért a halántékán, mert azt is beverhette valahova - de nem érezte a karját. Fel akarta emelni, hogy megnézze, mitől zsibbadt így el, de elég volt egy pillantás is. A felkarja egy roncsolt húscafat volt a hóban, amiből recésre törött és szilánkos csontok álltak ki. A vér lassan gyűlt tócsába alatta, és egyre jobban kezdte érezni a fájdalmat - utána pedig egyre kevésbé, ahogy a hideg elvette az érzékelését a másik keze ujjbegyeiben is.

Az arca falfehér volt, ahogy reszelősen zihálva várta, hogy elvérezzen a karja csonkján át, vagy megfagyjon. Fájt minden beszívott lélegzetvétel, minden dobbanás, a mellkasa pedig vonaglott a bordáit rémülten püfölő, füleiben visszhangzó szívveréseitől. Abban reménykedett, hogy egyelőre elájul, mielőtt meghal, vagy legalább elájul, ha már meghalni, úgy tűnt, nem tud olyan könnyen.

A látása kezdett homályossá válni, a teste pedig fokozatosan érzéketlenné vált a dermesztő hidegben. A véres ajka hálás mosolyba - vagy inkább grimaszba - rándult, mielőtt átcsusszant volna az öntudatlanságba.

Ki tudja, mennyi idő után tért magához; volt egy pillanat, amikor még minden szúrt, a másikban már minden ködös volt és tompa - és egy ilyen zavaros pillanatban nyitotta fel a szemeit, leheletnyien érzékelve a külvilágot. Akkor már azt kívánta, bár meghalt volna. Vonszolták a hóban az ép karjánál fogva, és nem tudott megszólalni, se tiltakozni, se mozdulni, se meghalni.

Aznap dönthetett utoljára szabad akaratából - elhatározva, hogy vagy élni fog Steve-ért, vagy meghalni érte. Végül mindkettő lett; számára akkor meghalt, de közben tovább is élt.

Az első, amit aztán felfogott, az az acél karja volt; nehéz és gyilkos súly, hideg fém a bőrbe égetve. Nem tapintott vele, de az utolsó ujjpercig az ura volt, és úgy mozgatta, ahogy akarta.

A második az volt, hogy nincs leszíjazva.

A harmadik pedig az, hogy mikor megpróbálta megfojtani az egyik arcába hajoló férfit, a neki beadott nyugtató nem hatott rajta elég gyorsan és erősen.

Negyedszerre azt vette észre, hogy neki többé nem akadály félrelökni az embereket, vagy bezúzni ajtókat. Fém folyosó, aminek a végeláthatatlan messzeségében ott bújt meg a kijárat; a mezítláb csattogó talpainak hangja, ami betöltötte az egész teret, ahol végigrohant, vakon, vadul, üldözötten; a karja irritáló csikorgása, ahogy élettelen súllyal lóbálta maga mellett, de mégsem lassította le.

Az ötödik felismerése az volt, hogy elvágták a menekülési útvonalat és puskák szegeződtek rá.

A hatodik dolog, amit felfogott az agya, az a fájdalom volt.

És a következő is, és aztán megint, és fájt jobban, jobban, jobban, égetett, hasított, tépett, de sosem hagyták, hogy elájuljon.

Bucky rekedten sikította a szerelme nevét, az elméjében kapaszkodva az egyetlenbe, aki számított neki. Az egyetlenbe, az emlékébe, ami még tartotta benne az ép észt.

- Az agymosás elbukott. Újra!

Fém csikordult bele abba az erőbe, amivel az áram végigszáguldott a gépen, egyenesen a férfi koponyájába. A hangja már nem is földi szenvedést tükrözött, a lelke belsejéig sajgott, égetett, lüktetett a fájdalom. Nem adhatta fel, meg kellett tennie... Volt valaki, akiért megérte harcolni, de mi is volt a neve?

- Steve! - üvöltötte fennakadó szemmel, hörögve kapott levegő után.

- Újra! - hasított bele a parancsoló hang a pillanatnyi csöndbe.

A férfi addig ordított a karcosra gyötört hangján, amíg a torka vérezni nem kezdett. És még utána is.

Fél éven keresztül üvöltött. Más már beleőrült volna ennyi idő alatt.

- Barnes őrmester.

James Buchanan Barnes, 32557.

- A folyamat már elkezdődött.

Fájt, égetett, de emlékezett.

- Te leszel a Hydra új szuperfegyvere.

De ahhoz az kellett, hogy Bucky felejtsen, viszont ő ragaszkodott az emlékeihez, a múltja minden pillanatához; Steve-hez.

- Jegeljük.

Egy tartályban, ahol pillanatok alatt megfagyott, és számára megállt az idő - de még előtte egy vékony szálon lógott, ami az utolsó tiszta képhez kapcsolódott a múltjából; Steve, a mosolya, az arca, a neve - ezeket ismételgette magában, és mélyen az emlékezetébe véste.

Mikor a jég leolvadt róla és magához tért, nem tudta, mennyi idő telt el, vagy hogy hol van. De egy valami visszatért; a fájdalom, ami végigcikázott rajta, a teste pedig már csak a kíntól rángott, nem is az ellenállástól. Pedig ő nem adhatta fel, ott volt valaki, akiért el kellett viselnie, túl kellett élnie, emlékeznie kellett, muszáj volt...

A férfi - mi a neve? - egyszeriben rájött, hogy elfelejtette, mibe, kibe kéne kapaszkodnia. Az utolsó reménysugara is elszállt - és beszippantotta a sötét.

Egyedül volt sokáig, legalábbis ő nem érzékelt semmit - egyedül volt az elméjében, bezárva a saját fejébe. Mi is volt a neve? Legalább a sajátját jó lett volna tudni, hogy valahogy szólhasson magához, amíg nincs körülötte más. Nem tudta, ki ő, hol van, ki volt ő, hol kellett volna igazából lennie, vagy milyen céllal született. Vajon ez volt a sorsa, hogy egy tudatlan világban éljen?

Az ereiben már hosszú ideje - hány év, hány évtized telt el? - egy idegen anyag folyt; a szérum.

A férfi szerette volna azt hinni, hogy Isten - valami nagyobb hatalom, amihez fohászkodni lehet - létezik. Mert ha van Isten, van lelke, ha pedig van lelke, akkor ő él, ha pedig él, van élete, tehát vannak emlékei. A férfi szerette volna azt hinni, hogy az Ő angyalai a Földön járnak. A férfi tudta, hogy az emlékeiben az a szőke fiú egy angyal volt.

Várt - hogy múljon a kín, hogy felejtsen, mert az emlékek mindig szenvedéssel jártak.

A fájdalomtól hányingere lett és forgott vele a világ - a világgal együtt forgott, aztán megállt. Lepillantott a fiúra, akinek a mosolya beragyogta még az ő piszkos emlékeit is.

- Bucky, táncolunk!

Aztán elfojtva üvöltött.

Szenvednie kellett, hogy ne emlékezzen, de akkor is szenvedett, ha emlékezett.

Hideg fém, hideg arckifejezés, jéghideg, hó, tél, a Tél katonája, a férfi név nélkül, a férfi arc nélkül, maszkkal; a férfi emlékek és múlt nélkül.

Vörös volt a saját vérétől, bemocskolt, ronda vörös azzal a csillaggal a karján, és meztelen a saját szeme előtt. Sohasem látta magát tükörben, de ahogy elhaladt egy ablak előtt az utcán, kíváncsi lett. Egyedül a Hold világított, az üveg pedig piszkos volt; csak a fémkarja csillogását verte vissza. Oroszul káromkodott a párás lélegzete alatt, ahogy végigrohant a jeges úton. Valahol egy gyorsétterem előtt lehetett - legalábbis ezt hirdette az előtte villogó neon tábla. Az ünnepi égősor fényében váltakozó kékben, sárgában, zöldben bámulta a tükörképét az ablakon. Most nem viselt maszkot, a haja csapzottan és összetapadva omlott a vállára, a borostája pedig sötét árnyékként ült az állán. De mégis, a vonásait ki tudta venni alatta, és valami annyira ismerős volt benne, pedig sosem látta magát ezelőtt. Vagy talán egyszer, de akkor nagyon hideg volt, egy szűk helyen, és ugyanez az arc kétségbeesetten bámult vissza rá az üvegről, amikor felemelte a kezét, és fagyott, megfagyott...

Amikor felvillant a vörös fény is, bezúzta az üveget. Bentről muzsika szólt ki a törött lyukon át, mindenki elnémulva meredt az acélkarú férfira. Aztán elrohant.

Egyszer feleszmélt az évtizedes kábulatából, amikor egy kisgyerek elrohant előtte. Egy kukafedő volt nála, rajta fehér-piros vastag körök, közepén egy kékkel keretezett fehér csillag. Az ő csillaga piros volt.

- A bácsinak csillog a karja! - sipított a kisfiú. A férfi megmerevedett, a keze a ravaszon, a szeme a gyereken, a cső a fejére fogva.

Aztán leengedte.

- Mi az a kezedben? - vakkantotta neki rekedten. Szúrt tőle a szeme, ha ránézett a „pajzsára”; hirtelen úgy érezte, sírnia kell, de a könnyeit nem láthatja senki.

- Amerika Kapitány pajzsa - vigyorgott hiányos fogakkal a gyerek. - Ő volt a valaha élt legnagyobb hős! - mesélte lelkendezve. - Sajnos meghalt. Én akkor még meg sem születtem - mondta elszontyolodva, de hirtelen izgalomba jött. - De a bácsi ismerhette! A háborúban harcolt a Kapitánnyal?

- Milyen... háború? - vonta össze a szemöldökét a férfi. Ő csak a saját csatáit vívta tetőről, távcsövön keresztül, puskával.

- A világháború, a második - válaszolt komolyan a fiú. - A bácsi is ott harcolt, mint a Kapitány legjobb barátja? Ő is meghalt.

- S ő ki volt? - vetette oda. Nem mintha érdekelte volna, de azt sem tudta, hol van, és valahogy az a pajzs a kezében, a látványa marasztalta.

- James Buchanan Barnes őrmester! - mondta, büszkén arra, hogy ilyen tájékozott. - Először a 107-eseknél, aztán a Kapitány külön csapatában harcolt. Bevetés közben halt meg. Szerintem Rogers kapitány nagyon szomorú volt a barátja mia- - A gyerek hirtelen elhallgatott. - Most hova megy? - kiáltott utána, de a férfi már eltűnt a sarkon.

Minden lépésnél egy-egy szó ostromolta az elméjét.

Kapitány, James, Kapitány, Rogers, barát, pajzs, Barnes, Buchanan, James Buchanan, igen, egy híres amerikairól nevezték el, Barnes őrmester, 32557, Buchanan, azaz Bucky, Bucky, Bucky...

- Steve! - zihált fel.

Egy épület tetején hasalt, és a helyzetből, ahogy feküdt, arra következtetett, hogy elaludt a puskája fölött. A szája elnyílva, a haja a szemében, és az előbb az emlékeiből kiragadott, szinte felöklendezett név még mindig ott lebegett körülötte a meleg levegőben.

- Steve - ismételte, hogy lassan megszokja. Aztán egy másik név jött a nyelvére, amit öntudatlanul ki is mondott. - Bucky.

Megrémült, ahogy meghallotta, és a hajába markolt. Nem, nem szabad emlékeznie, mert akkor valami rossz fog történni, fájni fog, és azt nem akarta, de már emlékezett, és ez még rosszabb volt, hogy már tudta, hogy neki is volt múltja, de nem tudja teljesen felidézni. És tudta, hogy emlékeznie kell, nem csak ennek a Steve-nek a szeme kékje pontos árnyalatára, de minden percre, és tudta, hogy attól boldog lenne, de hát el is vesztett valamit, nem? Steve, Steve Rogers, igen, ő Rogers kapitány, Amerika Kapitány, akiről az a gyerek azt mondta, meghalt...

Feltámaszkodott egy tegnapi újságon, ami szerint előző nap 1978. július harmadika volt - tehát aznap pedig negyedikének kellett lennie, ami azt jelentette, hogy...

Tűzijátékoztak a város túloldalán. A férfi - Bucky, mert ez volt az ő neve - hallotta, ahogy valakit fel is köszöntenek az egyik lakásban alatta.

Valahogy úgy érezte, hogy ennek a Steve-nek ma fontos napja van, tehát próbálta felidézni a részleteket.

Egy csók a tűzijátékok alatt, hogy a lélegzetük is elakadt, és gyógyszer ízt érzett a szájában, de oh, mennyire nem bánta, csak csókolta a kivörösödött ajkakat...

Nem emlékezett többre, de ebbe az egybe kapaszkodott.

Másnap kitörölték az emlékeit. Már nem volt semmi biztos támpontja, hogy ahhoz kösse magát, így csak sodródott.

Ő volt a valaha élt legnagyobb hős! Sajnos meghalt.

Amerika Kapitány halott?

- Steve meghalt? - fuldokolta, amint felriadt.

Nem hagytak neki egy egész percet sem, hogy meggyászolja; újraindították az agyát.

Tél volt, hideg, és 1939.

- Boldog karácsonyt! - kapta fel a karjaiba a fiút. A gyerek - mert felnőtt teste nem lehet ennyire kicsi - vészesen sovány volt és könnyű, ahogy megpörgette.

- Neked is, ... - A név elveszett valahol a vízforraló sípolásában, mint ahogy az arca is homályos volt. A hangja meglepően mély volt ahhoz képest, amennyinek a termete alapján látszott. A férfi pislogott, amint letette a fiút, hátha akkor jobban ki tudja venni a vonásait; érdeklődő, puhán fénylő kék szemek néztek vissza rá. - Késő van, nem? Mit keresel te itt ilyenkor?

- Megfosztanál az én angyalomtól? - kérdezett vissza szomorkásan, és érezte, ahogy az ajka lebiggyed. Nem ő irányította a testét - emlék volt csupán -, de mikor sóhajtott, az a sajátja volt.

- Dehogy - kuncogott fel a fiú, aztán megfogva a kezét a maga csontos ujjaival behúzta a nappaliba. Előttük egy szerény karácsonyfa emelkedett, rajta halovány égőkkel és egy arany csillaggal a tetején, ami vörösesen csillogott a fel-felvillanó fényekben. A férfinek belefájdult a feje, ha csak ránézett.

Egy szőke nő lépett be utánuk - az ő arcát valamiért tisztán látta -, és a férfi meg akarta kérdezni, ki ő, de helyette ismét azt érezte, hogy elmosolyodva másként cselekszik, mint akarta volna.

- Helló, Sarah - intett oda neki. Az ő nevét miért tudta? A nő meleg ölelésbe zárta, aztán elengedte.

- Ilyen későn, ...? - A név tompa volt, mintha bedugult volna a füle. - Ti tényleg össze vagytok nőve - kuncogott rájuk, aztán elfordult. - Ettél már?

- Hogyne, degeszre tömtek otthon. - Érezte a szélesedő vigyorát, ahogy lesandított a mellette álló, alacsony gyerekre. - Ha elvonulunk a szobádba, anyukád követ minket? - suttogta oda neki.

- Perverz dög - csóválta a fejét, de azért mintha ő is elmosolyodott volna, ahogy elindult egy másik ajtó felé. A zár kattant mögöttük, ahogy odabent egymásra pillantottak.

- Hunyd be a szemed - utasította a férfi ártatlan hangon, a kezét pedig érezte, hogy a zsebébe nyúl valamiért. A fiú így is tett, aztán a férfi felrakott egy fagyöngyöt a fejük fölött lógó lámpára. - Kinyithatod - pukkantott az ajkával.

Azok a gyönyörűen kék szemek ismét felpillantottak rá kíváncsisággal telve; az arca többi része még mindig homályos volt és kivehetetlen. Látszott a szemében, hogy észrevette a föléjük aggatott növényt, aztán csak felkuncogott.

- Na, mi az, ez lenne az ajándékom?

- A Mikulás le volt égve, gondoltam, helyettesítem - vigyorgott rá. - Az már más kérdés, hogy én is le vagyok égve, úgyhogy csak ennyire telt.

- Annyira... - A szőke kereste a megfelelő szavakat.

- Tökéletes vagyok? - vetette fel nevetve.

- Barom vagy - fejezte be végül grimaszolva; a vonásai élesedtek a szemei előtt.

- Ennek örömére adj egy csókot - csücsörített rá, elfojtva egy újabb vigyort.

A fiú felnyúlva húzta le a fejét, hogy összeérintse az ajkaikat.

- Szeretlek, Steve - mormolta a csókba.

Aztán az egész emlék megfagyott.

Ez a Steve meghalt, és ezt 2010-ben fogta fel.

Egy évre rá csak annyit tudott, hogy Amerika Kapitányt megtalálták.

Steve majdnem Peggyre ordított rá, amikor meglátogatta 2014-ben. Majdnem. Arról beszélgettek, hogy már nem tudnak változtatni a múlton, hogy tovább kell haladni, aztán arról, hogy sokan meghaltak, és aztán... Peggy felemlegette Buckyt. És Steve tudta, hogy nem a nő hibája volt, hiszen ő volt az, aki nem fogta meg kezét, hagyta zuhanni, hagyta ordítani. Hagyta meghalni.

De Bucky nem halt meg igazán. Bár már nem is élt igazán. A férfi létezett, szenvedett, de nem ellenkezett. Bucky gyilkolt.

Gyilkolásra teremtett; először kétségbeesésből ölt, vagy pánikból, ő sem tudta már. Először. Utána azt mondták neki:

- Ez az ember holnap meg fog halni.

Meg fog halni, nem pedig holtan akarom látni vagy öld meg. Mert abban benne van a kudarc lehetősége. A Tél katonája pedig sohasem hibázott. A parancs ki volt adva, végrehajtotta.

Jones.

A férfi kezében egy mesekönyv volt, miközben a feje megjelent a célkereszt közepén. A vére hangtalanul fröccsent ki, ahogy leomlott a padlóra, a könyv pedig kifordult az ujjai közül.

Kennedy.

Az orvlövész várt a megfelelő szögre, a szél kedvezett.

Stark.

Majdnem karácsony volt, az idős férfi pedig a feleségével vezetett haza a fiukhoz, a csomagtartóban a frissen vásárolt ajándékkal, amikor egy nagy kaliberű fegyver lövedékei széttörték a szélvédőt. Mindkettőjük testét hátralökte a légzsák, ahogy az irányításuk alól kicsúszott jármű egy fának hajtott. A nő azonnal meghalt, a férfi még eszméleténél volt, de nem szólalt meg, még akkor sem, amikor egy pisztolycső jelent meg a homloka előtt.

Fury.

Nem volt egyedül, amikor a lövés érte. Összeesett, de nem halt meg rögtön. A másik, szőke férfi utána rohant, aztán egy pajzsot hajított felé. A Tél katonája majdhogynem meglepődött, hogy ez a valaki sikeresen utolérte, és ha ismerte volna a cinizmus fogalmát, gunyorosan elmosolyodott volna azon, hogy megpróbált rátámadni. Egy másodpercnyi időre mégis tétovázott, mielőtt visszadobta volna a pajzsát, habár ez valószínűleg kívülről nem látszott. Mégis, akkor belül megingott. Mert a szíve valahogy emlékezett valamire, amit az elméje kizárt magából, de ami megtorpanásra kényszerítette.

Egy, két, há’, négy.

Steve aludt, Steve álmában táncolni tanult.

Egy, két, há’, négy.

Steve almában bokszolni gyakorolt.

Egy, két, há’, négy.

Steve álmában futott a többiekkel.

Egy, két, há’, négy.

Bucky ébren volt, Bucky fejeket számolt, és kívánta, bárcsak álmodna.

- Bucky?

Mikor a vörös csillagos, puskapor szagú életében ismét felnyitotta a szemét, valaki ezen a néven szólította.

- Ki a fene az a Bucky?

A szőke férfinél egy pajzs volt, nagyobb, mint a gyereké, emlékezett, mert ez most fényes volt, és erős, mint a férfi, aki tartotta...

- Nem ismerted azt az embert - mondta a férfi -, a héten találkoztál vele egy másik megbízatás során.

Pedig ismerte - valamikor, talán egy másik életben, hiszen az orgyilkos már azt sem tudta, ő mióta él -, és tudta, hogy a neve Rogers, de a keresztneve nem jutott eszébe, mert az a gyerek is csak azt mondta, Rogers kapitány...

A Tél katonája - nem, nem Bucky, ezt ők mondták, hogy Bucky meghalt - majdnem felsírt a fájdalomtól, amikor az emlékeit ismét törölték az agyából.

Steve megtörtnek érezte magát, becsapottnak, tudatlannak... és még soha sem érezte magát ennyire egyedül, mint most, hogy tudta, nem kellene egyedül lennie.

Aztán csak a Tél katonája volt és Amerika Kapitány. A hős; a férfi, aki „Bucknak” hívta.

Csak ő volt és Bucky. Az ő hőse; a férfi, aki most az ellensége volt.

- Emberek fognak meghalni, Buck. Ezt nem hagyhatom.

Ugyanúgy álltak a híd két oldalán, mint hetven éve azon a Hydra bázison, de most még nem próbáltak közeledni egymáshoz. Vártak, mit lép a másik. A Tél katonájának az arca sem rezdült, mikor Steve kétségbeesett szisszenő sóhajt eresztett ki, vagy amikor megrázta a fejét enyhén könyörögve, azt sugallva, hogy megoldhatják ezt békésen is, és azt ígérve, hogy valahogy megnyugvást talál Bucky is.

- Kérlek, ne kényszeríts erre - szólalt meg ismét a szőke angyal. A szárnyai láthatatlanok voltak, de felkavarták a hangját, ami visszhangzott a tágas teremben.

Mégis az angyal lépett először.

Bucky kést használt ellene, pedig sohasem gyakoroltak úgy harcolni. És túl erős volt, túl gyors, túl agyafúrt a harcban, tapasztalt gyilkos, kiélezett reflexekkel, penge érzékekkel, de Steve félrelökte őt. A Tél katonája megint ütött, őt célozva, a karja pedig csikorgott az erőfeszítéstől, ahogy a pajzsát próbálta eltolni magától. A szőke gyomorszájon rúgta őt, de a szíve reszketett. Nem a félelemtől - ő csak elkeseredett volt, hogy így alakult, pedig nem kellett volna így történnie. Ha megfogta volna a kezét, az ujjait az övébe kulcsolja, ha igenis harcol érte és megmenti, akkor nem lennének most itt. Meg akarta fogni a kezét; emlékezett rá, hogy nyúlt érte, de Bucky nem érte el...

A fémököl a pajzsba csapódott, a vibránium felkongott köztük.

Steve le akarta lökni a másikat, mert nem akarta őt megölni, csak időt akart, amíg elintézi a feladatát - utána talál megoldást, ad neki emlékeket, ad neki órákat, hogy összeszedje magát, aztán ad maguknak éveket, hogy boldogok legyenek együtt...

Bucky lökte le mindkettejüket a magasból.

A fémököl már Steve gyomorszájában volt, és a férfi megint nem volt elég gyors, mert nem akart visszatámadni, ezért a fém arcon vágta, bőrt hasítva a szája mellett, ahogy ő hátraesett az ütés erejétől.

Ahogy leugrottak még egy szintet, a saját pajzsa találta hátba, az ütés erejétől pedig elvágódott a földön. Buckynál fegyver volt, Steve-nél pajzs, és megint elbújt, védte magát, mert mégiscsak félt, félt attól, amivé a szerelme vált, félt attól, hogy ha harcolnak, valahogy megint elveszíti, félt az elbukástól, és ugyanúgy félt a győzelemtől is.

Steve rettegett a másiktól, a saját érzéseitől, és a másik férfi érzéseinek hiányától.

Steve leengedte a védelmét; Bucky ismét kést használt, a karjába szúrt, és a szőke kétségbeesésében és fájdalmában kiáltott. A falnak tántorodott, aztán kirántotta a fegyvert a karjából, ahogy a barna hajú a földre vetődött a lehullott chip felé - amin ezrek, milliók élete múlt -, de Steve elkapta a karját, a keze megtalálta a torkát és felrántotta a levegőbe. A férfi elhalón ordított fel, a lába a levegőben rugdalózott, aztán hirtelen némult el, ahogy az ellenfele a földnek csapta.

Bucky a fogait összeszorítva a kiáltása fölött, az ujjait összeszorítva a chip fölött vergődött, ahogy Steve hátulról feszítette hátra a karját.

- Dobd el! - szűrte a fogai közt a szőke, de a másik nem válaszolt, csak felé kapott a csikorgó fémlemezes karjával. - Dobd el! - kiáltotta hangosabban, aztán Bucky jobb válla reccsent, a férfi pedig szenvedőn felüvöltött. Steve szíve kínzón szúrt, ahogy ezt kellett hallania, de neki küldetése volt, életek forogtak kockán, és Bucky nem engedte el azt az alkatrészt, ami megmenthetné azokat az embereket...

Steve maga fölé rántotta őt, hátulról szorítva a mellkasára és a nyakára, mire Bucky csak nyeldeklőn vergődött, kapálózott a lábával. A karját feszegette le magáról a működő, de nem élő robotkarral, amit aztán Steve leszorított. Bucky levegőért kapkodó, kétségbeesett vonaglással igyekezett szabadulni, de lassan elernyedtek az ujjai, ahogy az egész teste is.

Sikerülni fog, gondolta Steve, ahogy felhuppant egy magasabb szintre, és amint ennek vége, majd Bucky-

Egy golyó repült a combjába nyilalló fájdalommal, ami végigcikázott az izmain, és egy tompa nyögéssel összeesett. Bucky talpon volt odalent, Steve a térdén idefönt, de mégis megragadta az egyik fémcsövet és felhúzta magát - amikor egy golyó csapódott a falba az ujjai mellett. Felszisszenve függött egy kézen egy pillanatig, aztán visszakapaszkodott, és lendületet véve vetődött fel a folyosóra.

Egy lövés hangja és az azt követő kiáltása hasított a levegőbe, ezúttal reszketve össze is rogyott a testén végigszaladó fájdalomtól. Kimeredt szemekkel pihegve pillantott le a hasára, ahol a golyó távozott; be a hátán, ki elöl.

Mégis felküzdötte magát a térdére, és az erőlködéstől remegő karokkal húzta fel magát, hogy beillessze a chipet a helyére.

Egy kicsit hörgős hangon nyögte be a küldetés sikerét, ahogy ismét összerogyott.

- Jól van, Kapitány, tűnjön onnan! - utasította feszülten Hill ügynök a fülhallgatójában, de közben ott bujkált a hangjában a megkönnyebbülés is.

Steve tudta, hogy nem lenne képes elég hamar kijutni onnan, időt pedig nem akart pazarolni.

- Lőjenek - préselte ki magából összeszorított fogakkal.

A nő habozott.

- De Steve- - tiltakozott volna, de a férfi kiáltása félbeszakította.

- Ez parancs! - emelte fel a hangját, ahogy erőlködve felhúzta magát a korláton. - Csinálják!

Nem érkezett válasz, csak egy sóhaj - aztán bombázni kezdtek. Az egész gép megremegett körülöttük, rázkódott a robbanásoktól, de Steve a korlátba kapaszkodva igyekezett talpon maradni.

Bucky felüvöltött, amikor az egyik oszlop félig maga alá temette a testét, mind a két karját csapdába ejtve. A gép remegett alattuk, de még a levegőben volt - a testvérhajók kettétörve zuhantak alá.

Steve figyelmen kívül hagyva a saját fájdalmát ugrott le Bucky mellé, de a lába egy pillanatra felmondta a szolgálatot, amikor földet ért. A csapdába esett férfi kíváncsian, egy kicsit félve nézett az ellenségére - mit akar? -, és egy erőlködő nyögéssel feszült neki megint a mellkasát nyomó fémnek; sikertelenül. Amikor Steve is odasietett, hogy leszedje róla, egy robbanás rázta meg a talajt, ő pedig hátraesett. Bucky kétségbeesetten pillantott rá, ahogy megint feszegetni kezdte az oszlopot.

Valószínűleg valamelyik hajtómű is sérülhetett, mert oldalra dőlve kezdtek süllyedni az egyik épület felé - aminek hatalmas robajjal és a gép hirtelen megrázkódásával neki is ütköztek, bezúzva az ablakokat és emeleteket. Egy helikopter repült el mögöttük, de Steve alig hallotta a hangját a csörömpöléstől és csikorgástól, ami körülöttük visszhangzott; a fülében pedig a szívverése dobolt, ahogy fogait összeharapva feszegette a Buckyt fogva tartó fémet. A karja menthetetlenül remegett az erőfeszítéstől, és félő volt, hogy a sérült lába is összecsuklik a terheléstől - de Bucky végre sértetlenül kievickélt alóla.

Mindketten ziháltak, ahogy lassan felnézve egymás felé fordultak, és Steve megint azt a gyilkos, idegen tekintetét látta a szemében, aminek pedig élettel és boldogsággal kellett volna csillognia, ahogy ránéz, nem hidegen és tudatlanul...

- Ismersz engem - préselte ki magából Steve, amikor talpra állt.

- Nem, nem igaz! - ordított fel a Tél katonája, és a fémöklével a pajzsba ütött; a kificamodott karja használatlanul csüngött az oldala mellett. Steve már olyan gyenge volt, hogy ettől a csapástól is hátratántorodva elesett. Mindketten ki voltak fulladva, a barna hajú férfi sem támadott megint, hanem szinte időt hagyott Steve-nek, hogy összeszedje magát, hogy felálljon, hogy tovább beszéljen... meséljen arról, ami szerinte az ő múltja volt, a múltjuk volt, mert hátha igaz...

- Bucky - zihálta nagy nehezen, ahogy csak reflexből emelte fel a pajzsát maga elé -, gyerekkorod óta ismersz engem...

A fémököl már másodszor találta el az arcát, mire összeesve a földre került.

- A neved James... - nyögte, ahogy a pajzsán támaszkodott fel - Buchanan Barnes...

Mintha már hallotta volna ezt a nevet, egy másodpercig tétovázott. De ki is mondta? Egy kisfiú egy sikátorban, hát persze, és azt is mondta, hogy harcolt és meghalt, de hát ő nem halt meg, de a gyerek azt is mondta, hogy ő volt a Kapitány legjobb bar-

- Hallgass! - üvöltött fel, hogy elnémítsa a fejében csapongó mondatokat - emlékeket, de ezt nem ismerte volna el -, és megint hátralökte Steve-et, ahogy pajzson ütötte. Ezúttal amikor felnéztek, Steve már ledobta a sisakját is, és így állt ott előtte, véres arccal, izzadt hajjal és homlokkal, kimerülten zihálva, és remegő lábbal a dőlő talajon.

Steve görcsösen nyelt egyet, ahogy Bucky még az arcára sem reagált, csak szinte undorodva méregette.

- Nem fogok küzdeni - jelentette ki, ahogy leejtette a pajzsát, ami egy lyukon át leesett a mélybe. Steve Bucky miatt állt meg először harcban. - A barátom vagy... - zihálta, elrejtve a hangjában a kétségbeesést. És a szeretőm, a hősöm, a mindenem...

Amerika Kapitány barátja - ez a Bucky, akit mindig emlegetett; ez a Bucky, ahogy mindig hívta őt; ez a Bucky, aki pedig meghalt; ez a Bucky -, aki ő volt?

A Tél katonája dühöngve ordított fel, ahogy nekiesett a nem is védekező ellenfelének, a barátjának - nem, ez az ember nem a barátja, nem...

- Te meg a célpontom - köpte a szavakat dühösen, amikor már a földön voltak, de talán nem is rá volt dühös, csak a világra, hogy nem tudta, mi az igazság; ő csak azt tudta, hogy neki küldetése van, ami az volt, hogy ezzel az emberrel végezzen. Így mire feleszmélhetett volna, a karja, amivel nem érzett, a karja, ami a leginkább idegenné tette őt, már az alatta heverő, mozdulatlan férfit ütötte és ütötte. - A cél-pon-tom! - adott minden szótagjának nyomatékot egy-egy sújtással az arcára.

Steve nem védekezett, csak tűrte, ahogy a bőre felhasadt az ütések erejétől, és nem mondott semmit - a férfinek még egyetlen célpontja sem adta fel ilyen könnyen.

Hideg fém a sebzett, meleg bőr mellett, egy halovány mosoly egy fakó emlékből, nyár, fény; ragyogott az arca, miközben megkérte a kezét...

Akaratlanul is megállt.

- Akkor fejezd be... - préselte ki magából erőtlenül a szőke, amint levegőhöz jutott. Pihegve bámult fel a megvető, hideg szemekbe, és próbált nem elájulni. - De én veled leszek, amíg a halál el nem választ...

Bucky keze megállt a levegőben, ahogy a szavak felébresztettek benne valamit. Ígéretek, amik már üresnek tűntek; csókok, amik érintése már elhalványodott; megannyi perc, ami már elszállt - emlékek. Mindegyik emlékben ott volt ez a férfi - Steve, így hívták -, aki a barátja volt, a barátja és még... minden más is, amit elvesztett.

Észre sem vette, hogy leeresztette a karját, hogy könnyek gyűltek a szemébe, hogy Steve eltűnt alóla - amíg meg nem látta őt zuhanni a könnyei függönyén át, homályosan. Ő maga egy oszlopba kapaszkodott, ami még nem robbant ki a helyéről.

Ne!, visszhangzott az üvöltése a fejében a robbanások közepette, ami ugyanolyan volt, mint amikor Steve átordította a vonat zakatolását, csak akkor nem ő zuhant, de most igen, és nem mozdult...

Amikor kimentette a vízből, amikor először megérintette anélkül, hogy megütötte volna, a bőre nedves volt és forró, a szemhéja lecsukva, az ajkai elnyílva, az arca sebzett.

Kivonszolta a partra, hagyta, hogy kifolyjon a szájából a víz, hogy levegőhöz jusson - hogy éljen.

Aztán otthagyta, mert ott kellett hagynia, mert még mindig ellenségek voltak, de már többet tudott - tudta, hogy Steve-nek élnie kell; és kíváncsi volt, hogy ha életben hagyja a Steve nevű angyalt, aki ugyanúgy nem akarta őt bántani, vajon megtudja-e, ki is volt ő igazából.

- Hová megyünk?

- A jövőbe.

Kis csönd volt.

- Bucky?

- Ki a fene az a Bucky?

Steve egy kórházban riadt fel, Bucky nélkül.

Amikor hazament, akkor sem tudta nyugodtan lehunyni a szemét. Amióta Bucky visszatért, amióta kiderült, hogy él - és élt ebben a hetven évben -, képtelen volt aludni. Azok a halott szemek, amik gyilkosan, idegenül néztek rá - az emlékük nem hagyta aludni, és ahogy lehunyta a szemeit, ezek kísértették. Ismét rémálmai voltak a férfi miatt, de most másképp. Nem szerepelt benne kés, nem volt harc, zaj sem volt; csak a csönd, és Bucky rémült tekintete, hogy nem tud hova beilleszkedni. A jelenet mindig a távolodó hátával záródott, ahogy otthagyta Steve-et.

Steve visszakapta Buckyt, vagy legalábbis a tudatot, hogy nem halt meg, de Bucky elvesztette az emlékeit; az ellensége volt, meg akarta ölni őt.

De aztán mégis megmentette. Steve biztos volt benne, hogy még maradt benne emberség, ha nem ölte meg.

A Tél katonája később elment az Amerika Kapitány kiállításra a városba, Steve-et követte tisztes távolságból. Eredetileg azért indult, hogy megölje, vagy mert kíváncsi volt, hova megy - végül az marasztalta, hogy többet tudjon meg róla.

Az egyenruhája előtt állva emlékezett arra, hogy az anyagán sosem látott vért; sohasem sérült meg, egészen addig, amíg ő meg nem lőtte.

Ahogy bepillantott a vetítőbe, egy barna hajú nőt látott a vásznon. Talán ismerős volt.

De amikor a saját arcával találkozott egy falon, megtorpant. Egy élettörténet volt mellette, születéssel, halálozással a tetején.

Ráébredt, hogy hetven éve halottnak kéne lennie.

Egyszeriben rájött, hogy Buckynak hívják.

Rájött, hogy Steven Rogers az ő legjobb barátja volt, és most is az, egészen kiskoruk óta.

Elhatározta, hogy felkutatja a múltját, és ha az emlékeiben nem bízhat, majd megteszi máshogy.

Aztán csak arra eszmélt, hogy Steve lakásán van, a nappali sarkában, Steve pedig megkönnyebbülten, de görcsösen sír a kanapén.

Bucky visszatért, és most már itt is maradt vele.

Egyik este Bucky elsírta magát álmában és fuldoklón Steve-ért ordított, a nevét üvöltötte elcsukló hangon, még akkor is, amikor az erős karjai már köré zárultak, hogy lefogják a kapálózásban, még akkor is, amikor Steve a fülébe mormogott, hogy semmi baj, itt vagyok, nyugodj meg, Buck. Bucky emlékezett a nevére és azt kiáltozta, Steve-ként hívta.

- De Steve, te meghaltál! Lezuhantál és megfagytál, megfagytál, fognom kellett volna a kezed, Steve, kérlek, Steve, ne hagyj el, Steve! - Bucky rekedt volt, a hangja karcolta mindkettőjük fülét, és annyira rázkódott a görcsös zokogástól, hogy Steve válla is vele remegett, ahogy ölelte. Vagy talán csak ő is vele sírt.

Bucky úgy kapaszkodott bele, mintha az élete függne tőle, és addig el sem engedte, amíg el nem csöndesedett a zokogása, és enyhén reszketve vissza nem aludt. Steve ottmaradt mellette sokáig, talán órákig, aztán visszament a kanapéra. Bucky az ő ágyában aludt, míg ő a nappaliban.

Másnap Bucky nem emlékezett semmire, még Steve nevére sem.

Reggel csak egy kérdése volt.

- Én meghaltam?

Steve nem tudott rá válaszolni.

Utána nem beszélt egy napig.

Steve biztos volt benne, hogy ha ad neki naplót, hogy leírja a gondolatait, az segít Buckynak emlékezni.

- Jó reggelt - köszöntötte őt Steve. A barna hajú csak rápillantott, de nem szólalt meg. A térdeit felhúzva a mellkasához ült egy széken hajnal óta, Steve csak most kelt. - Hogy érzed magad? - kérdezte végül hosszas hallgatás után, ahogy lassan helyet foglalt vele szemben.

Bucky nem válaszolt, csak úgy nézett rá, mint egy őrültre.

- Ki az a Bucky? - kérdezte aznap később, ebédnél.

- Oh, hogy... - Steve aprót nyelt. - Az egyik legjobb barátom volt.

- Most nem az? - Kifelé bámult az ablakon az emeletről.

- De... szeretném ezt hinni. - Hallgatott, hátha Bucky reagál valamit, de mikor nem így lett, csak óvatosan tovább beszélt. - Nagyon közel állt... áll hozzám - javította ki magát -, ő egy csodálatos ember. Csak ezt nem tudja magáról - mosolyodott el halványan. - Egyszer azt mondta, hogy-

Steve elhallgatott, amikor Bucky fémkezében eltörött a tányér.

- Sajnálom - suttogta a szőke -, nem kellett volna felemlegetnem...

Bucky megint olyan furcsán nézett rá, miközben felszedte a törött darabokat.

- Bu- Figyelj csak - szólította meg délután.

Az orvvadász nem nézett fel rá, de figyelt.

- A karodon - nyugodj meg, nem érek hozzá -, szóval azzal a csillaggal mit szeretnél csinálni? Tudod, ez egy politikai jelkép, szóval nem lenne jobb, ha leszednénk?

A férfi mereven maga elé bámulva hallgatott.

- Persze nem muszáj - folytatta Steve kínosan nevetve. - Lehet mondjuk más a színe, az hogy tetszene? Hé... - Beharapta az ajkát.

Bucky nem beszélt.

Este Buckynak megint rémálma volt, Steve ébresztette. Az ökle ezúttal hamar megtalálta a szőke arcát, vér folyt végig a fémen.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, én csak-

Bucky megint megütötte.

Steve a konyhában igyekezett összeszedni magát, de reszketett és a sírás szélén állt.

Bucky naplót írt.

Reggel Bucky eltűnt. Három napra. Steve kiakadt, Natasha telefonon nyugtatta.

A harmadik nap hajnalban üveg csörömpölt és bakancs érte a földet a konyhában. Bucky visszajött, zavarodottan, de visszajött, hazajött.

- Hol vannak az emlékeim? - Ez volt az első dolog, amit kérdezett, amit egyáltalán mondott, mert hajnal óta meg sem szólalt. Steve hallgatott. - Nálad vannak?

- Nem, nincsenek... Emlékezni fogsz, ne aggódj, csak-

- Miért? - suttogta megtörten Bucky.

Steve óvatosan ült le mellé egy székre. Bucky megint átkarolva a lábait kuporgott.

- Valószínűleg azért történt, mert már volt, hogy elvették tőled az emlékeid... és tudat alatt megint el akarod őket felejteni.

- De én nem akarom.

Steve az ajkát harapdálta feszülten.

Steve nem tévesztette szem elől Buckyt.

Bucky ceruzát tört idegességében. Kapott újat.

- Tony, nem tudok bemenni... - mormogta a telefonba fojtottan, de Bucky így is hallotta a konyhából. - Hallgass már, nem erről van szó... Értem, de... - Mélyen sóhajtott. - Igen, és rendben. Megyek.

A fejét csóválva ment ki Buckyhoz, megeresztett egy bocsánatkérő mosolyt felé, ahogy a másik egy kérdő pillantással bámult rá meredten.

- Sajnálom, de el kell valamit intéznem - sóhajtott fel -, de ígérem, hogy igyekszem vissza, jó?

Leküzdötte a késztetést, hogy játékosan összeborzolja a haját, aztán csak kínosan odaintett neki.

Bucky jobban nézett ki délután, mint amikor Steve otthagyta - amit a szőke meg is említett neki. A mosolyára most egy felvont szemöldököt kapott válaszként. Hiába; ha Steve mosolygott, Bucky már nem.

Lassan elkezdte rávenni, hogy a kérdéseknél felvigye a mondat végén a hangsúlyt - nem mintha sokat beszélt vagy kérdezett volna, de addig sem tűnt annyira robotszerűnek.

A férfi egy dokumentumfilmet nézett a tévében Amerika Kapitányról, amiben ez a Bucky is benne volt, de ahogy meglátta az arcát, olyan erősen nyomta meg a távirányító gombját, hogy az egész kapcsoló megreccsent a kezében. Steve nagyon finoman kihúzta a kezéből, vigyázva, nehogy hirtelen mozdulatot tegyen a közelében.

- Nyugodj meg, semmi baj - csitította, ahogy a szürkés szemei szélesre meredve bámultak az elsötétült képernyőre.

- Ő... Bu- - Elakadt a szónál, csak nyelt egyet kétségbeesetten.

- Igen - bólintott óvatosan Steve -, ő volt Bucky.

- Volt? - ismételte tompán.

- Nos... ez bonyolult, de-

- Olyan, mint én - mondta ki hangosan a szörnyű gondolatát, mire mindketten elhallgattak.

- Az te voltál... vagy. - Steve igyekezett biztatón rámosolyogni, de a férfi arca megint kifejezéstelenbe fordult. Egy napra.

- Steve! - szólt be egy női hang az ajtón, ami hangosabb volt a bent szóló swingnél. - Itthon vagy, ugye?

- Nata- - A férfi szitkozódva elharapta a nevét, ahogy felpattant a kanapéról, Bucky mellől. A hirtelen mozdulatra a férfi reflexei egyből arrébb ugrasztották, és egy kétségbeesett kiáltás szakadt fel belőle, ahogy hullámzó mellkassal bámult az ajtó felé. - Ne most, kérlek, kimegyek, csak ne gyere-

A nő már be is nyitott, Bucky pedig egyenesen az arcára meredt. Az emlékek keményen találták el.

A következő dolog, amit bármelyikük is felfogott, az az volt, hogy Bucky összerándulva leverte a gramofont, aztán pedig magába gömbölyödve kuporgott az asztal alatt, és elveszett tekintettel, reszketve dülöngélt.

- Natasha, kifelé! - emelte fel a hangját, mire Bucky megint csak összerezzent. - Nem érted, nem kockáztatom, hogy visszaessen! Menj ki! - Óvatosan leguggolt a férfi mellé. - Semmi baj, nyugodj meg... Sajnálom. Hé, ne félj, nem akarlak bántani. Jól van, szép nyugodtan... Natasha, menj ki! Hé, lélegezz, nyugalom...

Ahogy a nő elment, minden visszaesett a normális kerékvágásba - már ha az normális, hogy Bucky némán kuporog a konyhaszéken, míg Steve elalszik a kanapéján.

Három nap kellett hozzá, hogy Natasha megint felbukkanjon - Buckyt pedig lövésszerűen mellkasba ütötték az emlékek, hogy a tüdeje kifacsarodni érződött magában.

Fekete Özvegy, Hydra, vörös haj, vörös zászló, pisztoly dördült, vörös vér folyt...

Bucky kaparta a rángatózó mellkasát, ütötte, mintha a saját szívét akarta volna dobogásra bírni, szinte ordítva, hogy mozdulj már, élni akarok, és a melléből egy megtört nyöszörgés szakadt fel, zokogva-bugyborékolva, mintha magát siratná. Hiszen Bucky, az a bizonyos szegény Bucky meghalt - de nem, csak lezuhant, ordított, szenvedett, átsírt éjszakákat, és most itt térdelt és fuldoklott a tudástól.

Steve ijedten a karjára simított, de Bucky marka hamar megtalálta a torkát, szorította a nyelőcsövét; aztán a fémökle találkozott az arcával, csontot törve, a szívét zúzva minden ütéssel, de Steve nem sírt, csak tűrt, hogy kitombolja magát, amíg Natasha le nem szedálta Buckyt. Akkor ráesett Steve véres testére, aki remegve zihált alatta.

- Nem direkt csinálta! - üvöltötte Steve elfúlón, ahogy két oldalról tartva hurcolták az ájult katonát. - Nem zárhatják be, ő nem rossz ember! - A hangja elcsuklott, amint bezárult az ajtó Buckyék mögött.

- Steve, figyelj, én csak jót akartam nek- - kezdett bele Natasha, de egy dühödt szisszenés elhallgattatta.

- Pedig ezzel nem segítesz semmit - morranta ingerülten, ahogy sarkon fordulva elsietett, elkenve az arcán a vért.

- Bucky?

Steve elérte, hogy ha csak egy pár percre is, de benézhessen Buckyhoz. A férfi egy rácsos ágyhoz bilincselve ült egy pokrócon, a lábai felhúzva a mellkasához, de készenlétben, ha bármi történne.

- Kicsim, annyira sajnálom... - suttogta szenvedőn Steve, ahogy beljebb ment hozzá, és becsukta az ajtót. A szőke arcán pár nyílt seb volt még - és egy véraláfutás is -, ahol az ökle érte, a szeme körül pedig egy sötét monokli éktelenkedett. - Ígérem, nem lesz semmi baj. Nem kell aggódnod, nem bántanak, jó? Ki foglak hozni, csak most még egy kicsit itt kell maradnod.

Biztatón rámosolygott, ahogy lehajolt előtte és előhúzta Bucky naplóját. Óvatosan a férfi kezébe csúsztatta.

- Írj még bele, jó? - bökött a füzetre. - Van benne toll is. Biztos vagyok abban, hogy eszedbe fognak jutni dolgok. - Finoman megveregette a felhúzott térdét. - Most mennem kell, de megleszel egyedül, ugye?

Bucky szemei marasztalták őt, de nem mondott semmi. Steve nagyot nyelt.

- Ígérem, nem maradsz itt sokáig... Holnap visszajövök. - Azzal otthagyta a férfit egy utolsó szomorú pillantással.

De nem jött.

És az azutáni napon sem.

Buckyt megfosztották a naplójától is, így egyedül maradt a gondolataival - emlékeivel.

A karját lefogó bilincsek, a terem üressége, a körülötte ténykedő, halkan tanakodó köpenyesek - ez sok volt neki.

Az agymosás elbukott! Újra!, vijjogott fel a fejében.

Bucky üvöltött, ahogy már csak az emléktől érezte a testében a perzselő fájdalmat, amit akkor átélt, a karja pedig valamelyik férfi csontját törte.

Akkor egyedül maradt napokra. Csak ő, a szemben lévő tükör, a plafonon idegesítően égő neoncső; és az emlékei.

Mert Bucky emlékezett arra, ahogy vonszolták a hóban, leszakadt a karja, zuhant a mélybe, valaki kezéért nyúlt, egy pajzsot fogott, félt a vonaton, lopva megcsókolt ajkakat a hegytetőn, félt a magasban, ivott a kocsmában, szeretkezett a sátorban, egy nevet ordított egy laborban, valaki fényképét nézte a háborúban, valakit ölelt, valakit csókolt, valakit szeretett...

Már csak azt nem tudta, hogy ki volt ez a valaki.

Mikor Steve egy hét után kiszöktette őt - tulajdonképpen ő sem volt vele tisztában, mit csinálnak pontosan, mert Natasha vezette őket -, Bucky az emlékei nagy részét már eldobta magától, mert félt tőlük. Amire mégis emlékezett, azt otthon leírta a füzetébe.

Steve beleéléssel tudott festeni, ha elfogta az ihlet.

- Mit csinálsz?

Felkapta a fejét, mikor Bucky megszólalt - mert Bucky azóta nem beszélt, hogy visszahozták őt.

- Festek - válaszolt egyzserűen.

Bucky nem felelt.

- Majd megmutatom neked, ha kész lesz, de addig nem, jó? - kérdezte óvatosan.

Bucky szótlanul biccentett, ahogy otthagyta.

Steve tovább festette Buckyt és magát, kézen fogva, az esőben.

Steve kíváncsiságból beleolvasott a naplóba, és kipislogta a könnyeit, ahogy végiglapozta a Bucky telirótta oldalakat. A szavakból sütött a kétségbeesés, a bizonytalanság, a félelem, az idegenkedés a dolgoktól - egy másik ember írta ezeket, nem az ő Buckyja. De azt is leírta, hogy emlékezni akar, és Steve annyira szeretett volna segíteni neki...

- Tony... figyelj ide, ez most nagyon nem alkalmas arra, hogy beszéljünk. - Hosszas hallgatás után fojtottan beszélt tovább a telefonba. Bucky lustán figyelte a tarkóját. - Nem, nem tudok bemenni, értsd már meg. - Steve felmorrant idegességében. - Úgysem értenéd... - Most rövidebb csönd következett, de aztán Steve indulatosan felcsattant. - Ne beszélj így róla, ő még ugyanaz az ember! Nem tudsz... a fenébe is, nem tudsz semmit. - Azzal kinyomta.

Steve szeme kékjei; azok a kékek, amik ráragyogtak az esti holdfényben a beesett arcából, vagy aggódva nézték, vigyázva rá, szeretve őt. Az a tekintet követte őt a mélybe, mikor zuhant.

Ez a tekintet azt mondta neki reggel, hogy nincs mi miatt aggódnia. Ne siettesse, majd emlékezni fog mindenre.

- Steve... - suttogta kiszáradt torokkal, miután csillapodott a zihálása. Megint rémálma volt az este. - Sajnálom.

- De hát mit? - kérdezett vissza halkan a szőke. - Semmi sem a te hibád.

Bucky a fejét rázta.

- Hogy te emlékszel, én pedig nem.

- De az nem a te hibád, nem kell sajnálod... - Óvatosan nyúlt ki a hús-vér karja felé, de még nem ért hozzá.

- Nem... én azért sajnálom, mert emlékezni nehezebb - nézett rá szomorúan. - De szeretnék én is emlékezni a... - Bucky küszködött a szavakkal. - ...a közös múltunkra, igaz? - vonta össze kétségbeesetten a szemöldökét, biztatást várva tőle.

Steve szíve valahol aközött ingadozott, hogy most darabokra törjön, vagy pedig kitöltse az egész mellkasát, amíg nem kap levegőt a boldogságtól.

- Igen, kicsim - bólintott rá végül, és megfogta a kezét.

Bucky nyitott ajtót a kopogásra.

- Natasha - jelentette be a nő érkezését csöndesen, aztán lehuppant a kanapéra.

- Helló, srácok - jött a derűs üdvözlés a vöröstől, ahogy belépett a kis előszobába, a nappali felé fordulva, ahonnan pont kijött Steve. - Hát, boldog szülinapot, Steve - nézett rá macskavigyorral, aztán megölelte őt. Bucky érdeklődőn, talán kicsit csüggedten nézte a kezében tartott dobozt, amit aztán átnyújtott Steve-nek. - Majd a többivel együtt bontsd ki.

Mire Steve a többi ajándékot is megkapta a többi barátjától, Bucky már némán beosont a háló rejtekébe.

Elsőnek Sam futott be, széles mosollyal és majdhogynem bordaropogtató öleléssel. Az ő kezében egy kis hevenyészetten becsomagolt tárgy - valószínűleg lemeztok - volt, de nagyon vidáman nyújtotta át, Steve pedig boldogan fogadta el, habár látszott az arcán, hogy meglenne ajándék nélkül is.

A következő, aki megérkezett, Clint volt; ő már egy árnyalattal halványabb mosollyal - fáradtnak látszott -, de azért ő is megölelte a férfit. Az ő ajándéka egy takaros doboz volt.

Bucky némán méregette őket a másik szobából, ahogy Tony is - természetesen utolsóként - megérkezett hozzájuk. És ő hozta a tortát is.

A milliárdos a többiekkel viccelődött Steve életkoráról, de a szeme sarkából gyakran pillantott a másik szobában ücsörgő férfire, habár ezt senki sem vette észre - csak Bucky.

Mikor a volt orgyilkos végre kijött a szobából, mindenki elnémult. Samre bámult fél percig, pislogás nélkül - ismerős volt; hát persze, mert már harcoltak -, aztán elsétált a pulthoz.

- Ő James, ugye? - szólalt meg Tony.

Steve az ajkát beharapva bólintott rá, várva Bucky válaszára. A férfi nem reagált azonnal, utána is csak szótlanul bámult rá az idegenre.

- Anthony - mondta végül egyszerűen.

A másik hümmögött.

- Inkább Tony - nyújtott merészen kezet, és Steve attól tartott, hogy Buckynak túl gyors volt a mozdulat, de a szeme sem rebbent. - Stark - tette hozzá.

Bucky nem fogta meg a kezét, de a másik sem engedte le a sajátját.

- Stark? - ismételte tompán. A szőke aggodalmasan egyenesedett fel, hallva a hangjában a változást.

A milliárdos csak felvonta a szemöldökét.

- Igen, miért?

- Ismertem egy Starkot - válaszolt monoton hangon. - A célpontom volt.

Bár Tony háttal volt a többieknek, de látták, ahogy megfeszül a válla.

Aztán behúzott Buckynak, aki nem is védekezett.

- Megölted a családom! - üvöltötte Tony, mire a másik férfi összerezzent.

- Elég! - csattant fel Steve, ahogy felpattanva elkapta Tony kezét. Aggodalmasan nézett a szerelmére, aki csak reszketve állt előttük és elveszett tekintettel keresett kiutat a szobából.

- Jó, értettem! - dohogta Tony, és indulatosan elrántotta a kezét Steve markából. - El is mentem! Nem is zavarok tovább! - kiabálta vissza, amint kifelé ment a lakásból.

Steve igazán meg akarta állítani, de csak az ajkát harapdálva pillantott Buckyra, aki időközben összekuporodott a mosogató mellett.

Mire Steve el tudta érni, hogy a férfi lenyugodjon, arra is rávette, hogy kiüljön vele az erkélyre tűzijátékot nézni.

- Boldog születésnapot, Steve - szólalt meg hirtelen, amint eltelt pár csöndben töltött perc.

A szőke szórakozottan mosolyogva nézett rá.

- Emlékszel, hogy ma van, vagy pedig a többiek miatt mondod?

- De hát neked van a tűzijáték - nézett rá Bucky értetlenül -, vagy nem?

Steve felkuncogott, és rápillantott a sötétben is világos szemeivel.

- Jól mondod.

Ezek a kék szemek figyelték őt álmában.

Reggelinél kezdtek beszélgetni, először Bucky múltkori álmáról - csak Steve volt benne -, aztán arról, hogy ki is volt Bucky.

- Tehát legjobb barátok voltunk - visszhangozta a férfi, hogy szokja a szavakat.

- Igen - bólintott rá biztatón Steve. - De aztán bevonultál a seregbe.

- És te is - folytatta tovább, enyhe kérdő hangsúllyal.

A szőke halványan elmosolyodott.

- Így volt.

Egy darabig hallgattak, amíg Bucky magában mérlegelte az elhangzottakat.

- Szóval ezután te... a szérummal... - kezdett bele bizonytalanul.

- Igen, ezután váltam Amerika Kapitánnyá - biccentett, ahogy a reakcióját figyelte. - És csak később találkoztunk a háborúban. Arra emlékszel? - A hangja bizakodó volt, de a mosolya szomorú, ahogy Bucky a fejét rázta.

- Csak arra, mikor leestem - válaszolt tömören, és Steve szíve összeszorult.

- E-emlékszel...? - kérdezte száraz torokkal.

A barna hajú lassan bólintott, aztán felpillantott rá.

- És hogy lezuhantál egy repülővel. - Egy kicsit küszködött a szavakkal. - Akkor nagyon megijedtem...

- De akkor már... téged már elfogtak, de emlékszel erre is? - kérdezte Steve meglepetten.

- Azt hiszem, akkor egy darabig még magamnál voltam... - mormogta az orra alatt, megint lefelé bámulva. - Tudod, néha rémlenek dolgok. Halványan... Álmomban szoktam őket látni, vagy felderengenek egy-egy tárgyról vagy mondatról. Mint mikor... - Itt megakadt. - Mikor egy repülőn harcoltunk nemrég, és te akkor mondtál valamit... Azt hiszem, ott kezdett el először valami a felszínre törni.

- Oh - szakadt fel Steve-ből halkan. Egy darabig egyikük sem szólt, de aztán megint felpillantott Buckyra. - És ami a háború előtt volt, arra emlékszel? Mondtad, hogy eszedbe jutott, hogy akkor hogy néztem ki... Nem dereng más? - kérdezte reménykedőn.

A férfi a fejét ingatta tanácstalanul.

- Nem tudom, mert onnan minden homályos... - Kétségbeesetten nézett fel rá. - Van valami, valami fontos, amire emlékeznem kéne? Úgy érzem, elfelejtettem valamit, mármint, persze, sok mindent, de tudod, valamit, amit pedig nem kellett volna... Van valami, igaz? - Elveszett tekintettel meredt rá, mire Steve óvatosan összekulcsolta a kezét Bucky jobbjával.

- Sh, semmi baj... Majd elmondom, jó? - ígérte. - Mindennek eljön a maga ideje. De nem akarlak most ezzel terhelni; ezt meghagyjuk későbbre, rendben? Én már most annyira boldog vagyok, hogy egyáltalán felismersz... - mosolygott szomorkásan. - Lassanként minden eszedbe jut, ígérem.

- Ígéred? - ismételte csöndesen, de halványan még ő is megeresztett egy mosolyt.

- Ígérem - szorította meg a kezét biztatón.

Bucky már határozottan jobban látta magát, mintha egy lassan tisztuló tükörbe bámult volna.

- Szerettelek? - Ez volt az első kérdése, mikor már mindketten percek óta hallgattak. Ez elmúlt napokban órákat töltöttek a múlt megvitatásával.

Steve némán bólintott, és remélte, hogy Bucky a szeme sarkából észreveszi. Nem mert megszólalni, mert félt volna, hogy a hangja elcsuklik - az örömtől vagy az idegességtől.

- Steve - szólalt meg csöndesen, mire a szőke felpillantott rá.

- Tessék? - suttogta halkan.

- Szeretlek - nézett fel végre ő is.

Steve szíve kihagyott egy ütemet, ahogy a tekintetük - Buckyé tiszta, végre nem felhős - találkozott, és hirtelen szorosan a karjaiba zárta őt, úgy ölelve, hogy a férfinek a fémkarját is használnia kelljen, ami miatt sosem akarta, hogy szégyellje magát.

- Én is, kicsim.

Ha Steve mosolygott, végre Bucky is.

A második első alkalmuk nagyjából olyan lassú és gyengéd volt, mint az első; most Bucky miatt nem siették el. Hagyták magukat elveszni egymás érintésében, élvezték a másik minden egyes csókjukba olvadt sóhaját, a mozdulataik finomak voltak, Steve volt a másik fölött, a keze puha és meleg volt, a hangja forrón és rekedten vibrált az ajkán vagy a bőrén, ahogy végigcsókolta a nyakát; mikor Bucky reszketni kezdett, a másik aggodalmasan simított az arcára, de a férfi szeme nem félelemmel, hanem vággyal, szükséggel telve nézett rá. Egymást szorítva - Bucky ajka hangtalan nyögésre nyílva és a teste finom ívben megfeszülve Steve-ének simulva - mentek el.

És végül is minden rózsaszín volt, ahogy Bucky látta. Pedig megesküdött volna, hogy szerelmesnek lenni nem ennyire „lányos”, ahogy később hivatkozott rá.

- Tudod, mikor a szérumot megkaptam - kezdett bele félig lehunyt szemekkel Steve, miután a lélegzésük lecsillapult -, akkor nem csak a testem változott, hiszen ez a belsőre is hat.

- Aha, mondtad - mormogta Bucky a mellkasába, az ő szeme teljesen csukva volt, az arca pedig kipirulva. - Kevesebbet káromkodsz.

Steve halkan felnevetett, mire a mellkasa finoman rázkódott.

- Az is... - A hosszú, barna tincseket simogatta a másik tarkóján. - A szérum felerősít minden tulajdonságot és... érzést is, azt hiszem.

- Mire célzol? - pillantott fel rá végre Bucky. - Jobban utálod a szilvát?

Steve figyelmen kívül hagyta az élcelődését, és csak folytatta.

- Azt hiszem, azóta még jobban szeretlek - mosolyodott el. - És egyre jobban és jobban...

Ha Steve mosolygott, Bucky is.

Eleinte a többieket hozzászoktatni a tényhez, miszerint mostantól Bucky - aki évtizedeken át hidegvérű orgyilkos volt - velük fog dolgozni, vagy legalábbis körülöttük fog lábatlankodni, nem volt egy egyszerű feladat.

Bucky nyíltan fogadta a többiek közeledését; főleg - tágra nyílt szemmel és leesett állal -, mikor Stark meghívta őket magához.

- Ez sokkal baróbb, mint Howard cuccai - csúszott ki a száján lelkesen, ahogy körbeforgott a teremben. A gondtalan tekintete egyértelműen elárulta, hogy nem emlékszik, hogy Howardot ő ölte meg. Végül egyikük sem emlékeztette rá, és Tony is csak sóhajtott egyet; aztán finoman megpaskolva a hátát körbevezette őt a Stark-toronyban.

Bucky és Tony barátsága valahol ott kezdődött, hogy az előbbi rajongott minden magas technológiájú kütyüért - és megszeppent csöndben pislogott a beleölt összegek láttán -, az utóbbi pedig majd’ meghalt a vágytól, hogy megvizsgálhassa a karját. Bár a férfi nem érzett vele, mégis az ideghez volt kapcsolva, ami lehetővé tette, hogy akár csak egy gondolattal kénye-kedvére mozgassa, mint bármelyik másik végtagját. Az elején persze nem tudott hozzászokni - kellemetlen, hideg, nehéz és érzéketlen volt; idegen -, de lassan „hozzánőtt”, pontosabban a gondolattal barátkozott meg valamelyest, hogy az már hozzá tartozik. És Tony ódákat tudott volna zengeni arról, hogy amit maga előtt lát - mikor felnyitotta az egyik fémlemezt -, az milyen fenséges hatással van rá. Dicsérte az összetettségét, tekintve, hogy a negyvenes években készült, habár megjegyezte, hogy a mostani eszközökkel és precizitással egy jobbat is összeeszkábálna. Bucky megkérdezte, mit ért „jobb” alatt. A felelet az volt:

- Nem is tudom, esetleg képes lennél érezni vele valamelyest, netán még hologrammot is alakíthatok ki köré, mintha igazi lenne...

- Komolyan? - csillant fel a szeme, és ijesztően gyorsan ragadta meg Tony karját, ahogy izgatottan nézett fel rá a székből, amibe a másik korábban leültette. - Meg tudnád csinálni?

A férfi összerezzent a hirtelen mozdulattól, aztán pedig felszisszent, ahogy megszorította a karját.

- Nos, nem ígérek semmit, mivel még sosem próbálkoztam hasonlóval - főleg a tapintásra célzok, hiszen élő szövetet és gépet még nem láttam ilyen módon összekapcsolódni -, de elméletileg sikerülne, igen. - Kényelmetlenül elhúzta a száját. - De ahhoz kell az én kezem is, szóval James, ne szorítsd, kérlek.

- Ja, bocs. - Volt a válasz, ahogy egy szempillantás alatt visszarántotta a karját szégyenkezve. Néha még így is elfeledkezett róla, hogy nem érez vele, így ha nem nézett oda - s hiába tudta az agyával, hogy mit csinál -, még így sem lehetett biztos benne, hogy hogyan reagál a karja az impulzusokra.

- És akár... levehetővé is tehetnéd? - kérdezte óvatosan. - Mármint ne érts félre, jó, hogy van, mert legalább tudok két kezet is használni, de néha elég kényelmetlen - vallotta be.

A másik elgondolkozva nézett rá, ahogy válaszolt.

- Hát, ha itt meghagyunk egy darabot a húsban - húzta végig az ujját a fémvállon, pár centivel a bőr kezdete mellett -, ami még hozzácsatlakozik az idegrendszeredhez, és csak onnantól választjuk le a többit, hogy aztán, mint egy patentra, a belső áramkörét vissza tudd később csatolni rá... - A szemében egy újfajta fénnyel méregette az új szeszélyét. - Igen, kivitelezhető, ha engem kérdezel; én pedig páratlan koponya vagyok, szóval ha én azt mondom, sikerülni fog, úgy is lesz.

Bucky tekintete néma hálával telt, ahogy felnézett Tonyra.

- Na, kezet rá - nyújtotta oda neki a bal kezét, Bucky pedig meglepetten fogta meg azt a fémujjaival.

Amikor Steve megsérült egy küldetésen, Bucky nem volt vele.

- Hol van?! - üvöltött rá Bruce-ra, aki igyekezett őt feltartani, hogy ne rohanjon be őrült módjára a kórházba. Az épület előtt álltak, Bucky pedig őrjöngött.

- James - emelte fel a férfi óvatosan a kezét -, figyeljen... A sürgősségin van, de higgyen nekem, azzal többet segít, ha itt marad kint, mintha beront oda. Hagyja, hadd végezzék a dolgukat az orvosok; Steve-nek semmi baja sem lesz, és ezt maga is tudja, hiszen maga ismeri a legjobban a szérum hatásait, igaz? Kérem, maradjon kint...

A barna hajú úgy látszott, egy kicsit lehiggadt, de még mindig feszült volt.

- Mesélje el, mi történt - utasította ellentmondást nem tűrő hangon. - Csak hogy tudjam, mennyire kell aggódnom.

Bruce megkönnyebbülten sóhajtott, aztán egy kinti padhoz invitálta.

- Először is, Stark kilépett a páncéljából-

- Hogy mit csinált?! - hüledezett Bucky . - Ez hülye... De ugye Steve nem őt védve sérült meg? - kérdezte feszülten.

A másik szomorkásan mosolyogva nézett rá.

- Higgye el, ha a közelben lettem volna, én segítek Tonynak, de mivel csak Steve volt az oldalán, így-

- Mondja már, mi történt! - csattant fel ismét ingerülten.

- Rendben - tartotta fel a kezét -, szóval Steve kis híján egy gránátra vetette magát, amit eredetileg Tonyra dobtak; nem ugrott rá, de elég közel volt ahhoz, hogy-

- Micsoda?! - kiáltott fel Bucky, ahogy felpattant. - És ezek után még azt mondja, hogy jól van?! Hogy lehetne már jól-

- Ne menjen be! - ugrott fel Bruce is, hogy megállítsa, és elkapta a hozzá közelebbi karját, a jobbot.

A férfi elkáromkodta magát, ahogy elrántotta a kezét, de nem indult tovább.

- Csak távolról nézem meg egy pillanatra, jó? - Nem fordult hátra. - Csak tudni akarom, milyen állapotban van.

- Rendben - bólintott rá lassan, habár ezt a másik nem látta. Együtt mentek be; Bucky elöl, most az egyszer nem sietve, őt pedig Bruce követte, készenlétben, hogy visszarántsa, ha esetleg be akarna rohanni, de láthatóan nem akart. Inkább csak némán, elkínzott arccal meredt be a terembe az ajtó kis ablakán keresztül.

- Hol van Tony? - A hangja egy kicsit csöndes volt, de dühösen csengett, ahogy továbbra sem fordította el a tekintetét Steve-ről, aki körül túl sok vér volt, de nem kellett volna ennyire véreznie, hiszen ha a szérum benne van, hamar gyógyul, de ezek szerint mélyebb volt a seb, mint azt a másik hitte...

- Ne őt okold, most más sem hiányzik, mint egy veszekedés... - kezdte óvatosan, de elhallgatott, ahogy találkozott a pillantása Bucky gyűlölködő tekintetével. - Ő is valahol itt lesz, talán kint, de lehet, hogy a váróban megtalálod...

A férfi már el is sietett mellette, és a váró felé vette az irányt.

- Tony! - süvöltötte, ahogy kitárta az ajtaját, ő pedig, mintha áramütés érte volna, pattant fel.

- Hagyj időt, hogy megmagyarázzam; okkal csináltam, és hé, Steve még él, nem? Ugye? - Idegesen nevetgélt, ahogy hiába hátrált, a távolság csökkent köztük. - Hé, fel fog épülni, ne csiná- - Elakadt a szava, mikor a hideg ujjak a torkára zárulva emelték fel. Egy darabig lógott bő húsz centi magasan, a tekintetük - rémült és dühös - addig a fél percig egymásba meredt. Aztán Bucky nagyon halkan szólalt meg, hogy Tony a fülében dübörgő szívverésétől alig hallotta, csak az ajkáról olvasta le.

- Csak azért nem öllek meg, mert Steve sem halt meg. De ajánlom, hogy ne legyen következő ilyen alkalom, érthető? - Elengedve leejtette őt a földre, aztán hátat fordított neki.

Tony köhécselve huppant le egy formába öntött műanyag székre, de ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, kifakadt.

- Ha még egyszer valaki torkon ragadva emelget, azt most már komolyan golyón rúgom!

A váróteremben ülők megszeppent csöndben nézték végig a jelenetet - köztük Natasha is, aki aztán csak vállon veregette őt.

- Én az ő oldalán állok, mielőtt kérdeznéd. - Búcsúzóul felé biccentett, aztán ő is távozott.

Amint kiment a folyosóra, a tekintetével Buckyt kezdte keresni; hamar meg is találta az automaták előtt, ahol a kávéjára várt.

- Hé - szólította meg, ahogy mögé ért, de a férfi nem reagált. - Figyelj, most nem fogom pátyolgatni a lelked, de Starkot sem fogom védeni, viszont azt azért tudnod kell, hogy nem mindig ekkora seggarc.

A szóhasználatát még a férfi is megmosolyogta, ahogy felemelte a gőzölgő kávés poharát a fém kezével, nehogy megégesse az ujjait.

- Igen, már tapasztaltam, hogy tud a korához illően viselkedni - ült le az egyik székre, a nő pedig követte a példáját -, de különben mást sem látok benne, mint gyerekes felelőtlenséget. Steve-nek igaza volt, mikor mesélt róla; leginkább csak magára gondol. De azért remélem, ezek után kicsit észhez tér.

- Nem vennék rá mérget, de talán átgondolja, mit nem kéne következő alkalommal - mert lesz következő alkalom - elbaltáznia - dőlt hátra Natasha.

- Aha - dünnyögte a műanyag pohara szájára, ahogy aprókat kortyolt a kávéból. Sokáig hallgattak, egymás mellett ülve; csak a férfi fújkálásai hallatszottak, ahogy hűtötte az italát. Aztán ismét ő szólalt meg. - Egyébként... sajnálom.

A nő szemöldöke kérdően ívbe szaladt.

- Mármint mit is?

Bucky habozott, mielőtt válaszolt volna.

- Nem tudom, hogy mikor volt, azt sem, hogy mi történt... tulajdonképpen nagyjából magára az eseményre sem emlékszem tisztán, de annyiszor elképzeltem, hogy már szinte magam előtt látom. - Kínosan elhallgatott, aztán kibökte. - Mikor meglőttelek.

- Oh - mondta Natasha egyszerűen, aztán óvatosan a hátára simított; azért nem a vállára, hogy ő is érezze az érintését. - Ez már több, mint öt éve történt. És nem azért nem emlegettem föl, mert elfelejtettem - persze nem is vagyok dühös -, hanem azért, mert nem akartalak emlékeztetni rá. Bucky... Ugye hívhatlak így? A többiek Jamesnek hívnak, de remélem, nem baj. Szóval nem akartam az eszedbe juttatni, mert tudom, hogy ez neked milyen nehéz. Bár arról fogalmam sincs, milyen lehet, ha az egyik napról a másikra megfosztanak magadtól, de abban biztos vagyok, hogy egy gyilkosnak nevelve élni, saját döntések nélkül, szörnyű dolog. Bucky, én tudom, hogy te azokat a dolgokat nem akartad megtenni, talán még a tudatában sem voltál, hogy mit teszel. És nem hibáztatlak semmiért, főleg nem ezért. Bevallom, évekig üldöztelek, amíg nem tudtam, ki vagy. Steve mesélt rólad még pár éve, és beszéltünk azután is, hogy megpillantotta először az arcod. Azóta ő kutatott utánad, és megtalált, segített visszatérni önmagadhoz; egy új életet kezdtél, pontosabban a régi félbehagyottat folytattad. Tehát nem hiszem, hogy fel kéne emlegetned azt az időszakot. Ha beszélni akarsz róla, természetesen szívesen meghallgatlak, hátha tudok segíteni, de azt tudnod kell, hogy bármi is történt, azért te nem vagy felelős. - Keményen, de mégis lágyan nézett a férfi szürkés szemeibe, amik mintha finoman megteltek volna könnyel, mert mikor elfordult, sűrűbben pislogott. - Bocsánat, azt hiszem, kicsit sokat beszéltem - nevetett fel könnyedén Natasha, de aztán kicsit hátba veregette. - Szóval ne aggódj emiatt, túléltem. És Steve miatt se aggódj, ő is jól lesz. Sőt, rajta heg sem marad; olyan lesz, mint előtte. Starkot pedig hibáztathatod, nem fogom védeni, de adj neki is egy esélyt. Nem rossz ember ő sem.

Bucky lassan bólintott, aztán felhörpintette a maradék kávét is, a poharat pedig összegyűrve dobta ki egy kukába.

- Köszönöm - mondta végül, félig felé fordulva, de a padlót nézte. - Köszönök mindent - pillantott fel végre rá.

A nő melegen elmosolyodott.

- Ennyi női dolog még maradt bennem; egy kicsit érzelgős vagyok néha, de használhatsz nyugodtan lelki szemeteskukának.

Halványan összemosolyogtak, ahogy Bucky finoman oldalba bökte őt.

- Köszi, komolyan.

Natasha felsandított a folyosó másik irányába, aztán csak felvonta egy szemöldökét. Tony megköszörülte a torkát, mire a másik férfi is rápillantott.

- Gondoltam, szólok, hogy Steve-et bevitték egy külön kórterembe, de még nincs magánál, mivel el kellett altatniuk - kezdte, aztán magyarázón hozzátette: - Nem ájult el se a fájdalomtól, se a vérveszteségtől, így muszáj volt altatniuk.

Bucky csak szótlanul bámult le maga elé, ahogy a milliárdos lassan közelebb sétált hozzájuk.

- Hallod? Már jobban van - fordult felé biztatón Natasha. - Ne aggódj miatta.

- És bemehetek hozzá? - nézett fel végre a férfi a másikra.

- Nos, ezt nem tudom, de... miért nem kérdezzük meg? - állt meg Tony előtte egy pár lépésre, ahogy ő pedig lepillantott az arcára. A két férfi egy darabig meredt egymásra, aztán Bucky is felállt vele szemben, ezzel mintegy megbocsátva neki.

- Benne vagyok - biccentett, ahogy elindult a folyosón, Tony pedig megmosolyogta.

- Másik irány, James - fordult az ellenkező irányba, aztán csak kacagott, ahogy a másik visszaigyekezett mellé.

- Barátoknak csak Bucky - pillantott rá, mire az idősebb - fizikailag legalábbis az - szórakozottan elmosolyodott.

- Megjegyezve - fordult előre derűsen.

Időközben elértek ahhoz a teremhez, ahova Steve-et átvitték, és még az egyik orvost is ott találták. Ő csak annyit tudott mondani, hogy nem tudja, a szervezete milyen gyorsan „emészti fel” az altatót, tehát fogalma sincs, mennyire hamar fog elmúlni a hatása. Mindenesetre bemehetnek hozzá, de valószínűleg nem lesz magánál.

Amikor beléptek, Bucky érzékeny orrát megcsapta a jódszag; a következő, ami feltűnt, az a műszerek magas, egyenletes csipogása volt. Steve egy fehér, vékony takaró alatt feküdt, csak a mellkasa emelkedett-süllyedt, de különben mozdulatlan volt. Az arcán már összezárult sebek éktelenkedtek; nem látták szükségét összevarrni, ha úgyis hamar behegednek maguktól.

Bucky élesen lélegzett fel, ahogy eszébe jutott, amint egy ugyanilyen szobában feküdve pillantotta meg Steve-et még nyolcvan évvel ezelőtt. A fiú akkor skarlát okozta negyven fokos lázzal került be; az egész arca ki volt pirulva, ahogy Bucky mellette ült és a kezét szorongatta, a szemei résnyire voltak csak nyitva, a légzése szapora volt és hörgő a bedagadt torka miatt, az arca pedig lángokban állt.

Most annyival erősebbnek és kitartóbbnak nézett ki még álmában is, hogy Bucky halványan elmosolyodva hajolt le hozzá, hogy egy röpke csókot nyomjon a homlokára.

- Mindig is harcos voltál, ugye, Steve? - dünnyögte a bőrébe, aztán megtámaszkodva mellette végigpillantott az arcán.

- Nagyon szereted, igaz? - kérdezte Tony. A hangjában nem volt se gunyorosság, se tartózkodás; kíváncsi volt, és egy kicsit csodálta - no meg irigyelte - a szerelmüket. A másik szinte el is feledkezett a jelenlétéről, így kissé összerezzent, ahogy megszólalt mögötte, de aztán felé fordult.

- Valahogy úgy ’37 óta, aha - biccentett még mindig mosolyogva.

- Mm? - vonta fel a szemöldökét Tony, ahogy helyet foglalt egy széken. - Steve azt mondta, ’39-ben jöttetek össze.

- Elmondta? - Bucky csodálkozott. Persze azt most már tudta, hogy Natashának mesélt róla, de hogy Tonynak is? Ez meglepte. - De különben igen, már régebb óta szerettem.

- Igen, mesélt dolgokat - biccentett, aztán a maga melletti székre bökött, amin a másik helyet is foglalt. - Először persze én kezdtem faggatni, ami nem bizonyult jó ötletnek. Kicsit talán nyersen kérdeztem rá.

- Hát persze, mégis hogyan máshogy, igaz? - forgatta a szemét a férfi. - De, ühm... Szóval nem magától mondta el, ugye?

- Dehogy - rázta a fejét Tony -, csak furcsán viselkedett. Egyszer például filmet néztünk, és most már igazából értem, hogy miért volt rá nagyobb hatással. Nem háborús volt, azt direkt nem is akartam volna berakni, de volt benne egy pár, az egyikük pedig ugye meghalt. A másikuk pedig magát hibáztatta; valahol itt volt az, hogy Steve szó szerint kirohant a szobából. A szerelmes dalok egy más tészta volt; mivel az elmúlt évtizedek zenei világáról lemaradt, néha én segítettem neki bepótolni dolgokat - mellesleg neked is tudok ajánlani, vannak korszakalkotó bandák. Szóval az látszott, hogy bizonyos témájúakra érzékenyen reagál. Aztán volt egy másik alkalom is... - Kicsit elhallgatott, ahogy gondolkozott. - Ja, persze, megvan. Van egy tippem, de segíts ki; ha azt mondom, csillagnézés, beugrik valami?

Bucky halkan szisszent fel erre a szóra, aztán sóhajtva hajtotta hátra a fejét.

- ’39 nyara - biccentett szomorkásan. - Este kilógtunk a tengerpartra csillagot nézni az apám teleszkópjával.

Tony is felsóhajtott.

- Most még szarabbul érzem magam; az apám volt teleszkópjával néztük mi is-

- Megöltem őt, igaz?

A kérdés váratlan volt, szinte még Bucky is meglepődött tőle, hogy kimondta. Mindketten kínosan hallgattak, a szobában csak a monitorok csipogása hallatszott.

- Azt hiszem - dörmögte végül a férfi, ahogy lassan felállt. - De már hatvannégy éves volt, szerintem mindenképpen hamar elpatkolt volna. Nem mintha sokat beszéltünk volna, persze. - Zsebre vágott kézzel indult a szobából, aztán Bucky kis hezitálás után követte őt.

- Sajn-

- Én is sajnálom, de az nem hoz vissza senkit, meg amúgy sem a te hibád volt. - Rápillantott, ahogy már a folyosón mentek végig. - Hallottam, amit Natasha mondott neked, és egyet kell, hogy értsek vele. Az nem te voltál, aki azokat a szarokat elkövette, oké? - Elhallgatott; az ő részéről lezártnak tekintette a témát.

Bucky hallgatott egy darabig, egész addig, amíg meg nem álltak ugyanazoknál a székeknél, ahonnan elindultak. Ismét leültek egymás mellé, mint a kórteremben, aztán a férfi megszólalt.

- És volt még más is, ami miatt faggatni kezdted Steve-et? - terelte vissza a témát erre, mire Tony is láthatóan felengedett egy kicsit.

- Nos, tulajdonképpen ezután szó szerint letámadtam; és elkövettem azt a baklövést, hogy Peggy Carterre gondoltam, mikor rákérdeztem, kit is vesztett el. - A fejét csóválta lassan. - Végül is, logikusnak tűnt.

Bucky aprót bólintott.

- És aztán hogy nyílt meg?

- Elmentünk Brooklynba - válaszolt Tony -, mert megkért rá. Elmentünk a régi lakónegyedébe, aztán beültünk egy kocsmába. Ott aztán elkezdtünk beszélgetni először az apámról, aztán felemlegettem megint a múltját. Akkor megkérdezte, az apám mesélt-e nekem a többi katonáról. Először nem értettem, aztán megemlített téged; ezután nagyjából elmesélt mindent, röviden, persze, de a nagyját azt elmondta. - Mindketten csöndesen meredtek maguk elé, aztán a milliárdos ismét megszólalt: - A végére el is sírta magát.

- A picsába - szakadt fel Buckyból, ahogy a térdére támaszkodva görnyedt össze. Az ujjait - hús-vért, metált egyaránt - a hajába futtatta, ahogy félig motyogva szitkozódott. Tudta, hogy Steve bizonyára meggyászolta őt és megsiratta; direkt nem kérdezte róla. De mégis, így kimondva sokkal jobban fájt.

Aznap már a második kéz simított óvatosan a hátára, ezúttal meg is paskolva azt.

- Na. - Hallatszott Tony hangján, hogy próbál valami ideillőt és vigasztalót összekaparni. - Végül is, részben jó, hogy így alakult, mert most például boldogok vagytok együtt, nem?

- Ja - eresztett ki egy mély sóhajt magából, ahogy ezután hátradőlt.

- Na, ugye - biccentett felé, aztán mindketten megint elnémultak egy időre. - Különben ha fáradt vagy, szólj - hajnali kettő van mellékesen -, és akkor hazavihetlek.

- Tony, napokat töltöttem éberen, úgyhogy egy éjszakázás meg se kottyan - legyintett Bucky.

- Akkor ez azt jelenti, ketten vagyunk - vigyorgott rá halványan.

Nem telt el három óra sem, és mindketten elaludtak egymás vállának dőlve.

Mikor Steve felébredt, csodálkozott, hogy egyedül van, de csak csöndben ült fel. Az oldala még érzékeny volt egy kicsit - ott volt a legnagyobb a robbanás okozta seb -, de az is szinte nyomtalanul begyógyult, csupán a bőr volt még eleven. Az orvosok kénytelenek voltak elengedni, látva, hogy már semmi baja, és amúgy is mehetnékje volt.

Kilépett a folyosóra, ahol csak pár nővér ácsorgott, a látványára pedig susmorogni kezdtek. Steve már megszokta, így nem különösebben törődve velük indult el.

- Te vagy Amerika Kapitány?

A kislány, aki ezt kérdezte, félig elbújva a sarok mögött állt, és onnan lesett ki rá.

- Igen - mosolyodott el halványan Steve, ahogy leguggolt egy kicsit. - Gyere ide nyugodtan, ne félj.

A gyerek lassan bújt ki a takarásból, és a férfi tekintete csak ekkor fordult az oldalára, ahol hiányzott a bal karja. Valószínűleg már gyógyulófélben volt, mert csak egy kisebb kötés fedte a felkarja csonkját, de a lány nem törődve vele ment oda hozzá lassan, a padlón csattogó mezítlábas talpakkal.

- Hogy hívnak? - kérdezte barátságosan.

- Sarah-nak - meresztett rá hatalmas kék szemeket a gyerek, mire Steve elmosolyodott.

- Ismertem valakit, akit így hívtak - simogatta meg a lány fejét. - Ő volt az egész földkerekségen a legjószívűbb, legönzetlenebb és legodaadóbb ember, akit valaha ismertem.

- Ki volt ő? - pislogott fel rá kíváncsian, de lebiggyesztett ajkakkal.

- Az anyukám - válaszolt, ahogy megsimogatta finoman Sarah arcát.

- Akkor nagyon szerethetted őt - mondta nagy komolyan.

- Igen, nagyon - bólintott. - És olyat is ismerek, aki olyan, mint te. - Óvatosan a bal vállára simított, a karja hiányára célozva, a kislány pedig nem tolta el.

- Oh - mondta egyszerűen a gyerek -, és ő ki?

- A legjobb barátom - mosolyodott el Steve, de ekkor hirtelen felhangzott Tony hangja.

- Steve! - A férfi felé fordult: Tony, Buckyval az oldalán felé sietett a folyosón. - Már mindenhol kerestünk! Azt mondták, kiengedtek, mi meg nem tudtuk, hol lehetsz...

A másik kettő tekintete ekkor tévedt a kislányra. Bucky keserédesen elmosolyodott a gyerek karjára nézve.

- Ki ez a gyönyörű hercegnő, Steve? - guggolt le melléjük a férfi. - Önző dolog, hogy csak te beszélsz vele.

Sarah szemei tányérméretűre kerekedtek a robotkarja láttán.

- Ő a legjobb barátod? - pillantott Steve-re.

- Honnan tudtad? - vigyorgott halványan Bucky, de odanyúlt felé a bal karjával, mikor látta, hogy azt nézi. - Megfoghatod, ha szeretnéd.

A kislány óvatosan érintette hozzá a reszkető ujjait a hideg fémhez.

- És te ezzel... érzel is? - kérdezte végül, ahol a tenyere felvándorolt a könyökére.

- Azt sajnos nem - ingatta a fejét.

- Nekem is lehet ilyenem? - pislogott fel rá vágyakozó kék szemekkel.

Mindketten Tonyra néztek, aki kínosan meredt rájuk.

- Hé, most miért néztek rám? - morogta a bajusza alatt.

Bucky halkan torkot köszörült. Tony összeszedte magát.

- Hát persze, hogy lehet, aranyom - mosolygott rá, aztán suttogva rákacsintott. - Szebb is lesz, mint az övé - bökött Buckyra.

- Srácok, ti mindig rávesztek ilyen dolgokra - fakadt Tony. Már hazafelé autókáztak. - Az anyja szó szerint zokogva a vállamra borult. Szörnyű volt - panaszkodott, de azért látszott azon, ahogy a szája sarka felgörbült, hogy büszke is magára.

- Hiszen erre vannak a barátok, nem? - csücsörített rá Bucky, aki a műszerfalon pihentette a bakancsos lábait. Steve már belefáradt, hogy annyiszor rá kellett szólnia emiatt, így annyiban hagyta. - Oh, jut is eszembe; nekem is ígértél ezzel újításokat - mozgatta meg az orra előtt a fémujjait.

- Éppen vezetek, szóval ne dugdosd a pofámba a kezedet, te barom - morogta rá. - De különben ma megejthetjük, nekem mindegy.

- Szuper - vigyorgott rá, aztán hátrasandított a visszapillantóban. - Stevie, édes, elaludtál?

- Kuss, ne hívj így - dörmögte lehunyt szemmel.

- Ez káromkodik - pislogott Tony megdöbbenten.

- Igen, ez a kis görcs nagyon sokat káromkodik, igaz, Stevie? - kuncogott fel.

- Bucky, most azonnal fogd be, mert lenyomom a torkodon a-

- A farkadat? - vetette fel kajánul vigyorogva Bucky, mire Tony kénytelen volt félreállni, hogy úgy fejelje le a kormányt vihogva. - Azt nem kell erőltetni, megteszem én magamtól is-

Steve a hajába markolva hallgattatta el őt.

- Majd bizonyíthatod, ha hazaértünk - morranta olyan halkan, hogy Tony szinte nem is hallotta, de azért ő is elvigyorodott.

- Na, jól van, gerlepár, mehetünk? - nevetgélt halkan.

- Taposs bele - biccentett Bucky, amint Steve már elengedte a haját.

Pár nap ugyan beletelt, mire a milliárdos kitanulmányozta annyira, hogy nekiálljon a fémkarja leszedéséhez, de végül elkezdték.

- Na, ezt is mesés lesz leszerelni rólad, édesem - állította be Tony fölé a lámpát. - A karodat leszíjazom, de úgy egyébként is azt szeretném kérni, hogy ne most ficánkolj. Lélegezni szabad, megkapod az engedélyem, de ne kezdj vergődni, mert ez itt - mutatott fel egy kis eszközt - lézer. Világos?

- Mint a nap, drágám - vigyorgott rá Bucky, ahogy a másik férfi rögzítette a karját, de azért egy kicsit feszült volt. Steve is ott ült velük, ő távolabbról nézte az egészet.

- Remek - dünnyögte Tony, aztán lepillantott rá. - Akkor kezdem.

- Kívánjak szerencsét? - vonta fel a szemöldökét.

- Nem szükséges; sosem szorultam rá - válaszolt könnyedén, ahogy közben már neki is kezdett.

Pár végigmolyolt óra után - ami alatt Buckyt megette a tétlenség - Tony végre ismét megszólalt.

- Nos, azt hiszem, ezzel végeztünk - hajolt el tőle, ahogy megpaskolta a karját; ami immáron tőle külön feküdt egy asztalon.

Bucky érdeklődve pillantott rá, aztán szórakozottan nézte a hiányzó bal karja helyét.

- Most mennyivel könnyebb - mormogta magában, és óvatosan felállt, kicsit dülöngélve.

- Ne most taknyolj el - kuncogott Steve, de ő is felegyenesedve pillantott oda.

- És akkor a hologram is kell, vagy elég, ha elérem azt, hogy érzékelni tudj vele valamilyen szinten?

- Mm, talán elég az - dünnyögte morfondírozva. - Amíg levehető, nekem bárhogy jó, a kinézetét pedig egész megszoktam. De Steve majd átfestheti ilyen amcsi-kapcsisra a csillagot-

- Hogy mit mondtál? - kerekedett el Steve szeme. Bucky és Tony erre összekacsintottak.

- Bocs, Steve, erre én szoktattam rá - vihogott a milliárdos, aztán pedig csak prüszkölve kacagott a szőke arckifejezésén. - Tényleg bocsi, de tök jól hangzik, nem? - cukkolta.

- Oh, remek! - forgatta a szemeit ingerülten Steve, ahogy hátat fordítva nekik elindult.

Bucky utánanyúlt - volna, ha meglett volna az a karja, így egy kis késéssel kapta el a jobb kezével a csuklóját.

- Na, ne durcizz - csücsörített rá, aztán Steve pedig rágrimaszolt.

- De akkor ne csak nekem legyen becenevem, Wiener Soldier.

- Megszólalt Capsicle - vigyorodott el Tony.

- Ni csak, Rozsdaember kinyitotta a száját - villantott rá egy ártatlan mosolyt Bucky, aztán végül mindegyikük felkacagott. - De Tony, mikor lesz kész a karom?

- Meglátom, mit tehetek, de ne sürgess máris - csóválta a fejét mosolyogva, ahogy odahúzott magának egy széket az asztalhoz. - Ti addig menjetek, foglaljátok el magatokat, csak ne lábatlankodjatok itt.

A két jómadár halványan összevigyorgott, aztán kimentek a szobából.

Végül másnap délre lett kész a fémkar; Tony megint nem aludt.

- Azt a rohadt - csúszott ki a száján, ahogy hozzáért az asztalhoz a bal karjával, utána pedig ökölbe szorította az ujjait. - Ez cseszett menő; nem olyan erősen érzek vele, mint a rendessel, de érzek. - Hálásan pillantott Tonyra. - Köszönöm, haver.

- Ugyan, semmiség - vont vállat közömbösen a férfi, de azért a szemében ismét csak büszkeség csillogott.

Az egyik nap egy olyan együtt bulizós és filmezős estét csaptak a többiekkel együtt, Bucky pedig végigfeküdt Steve ölén, amíg a többiek Tony filmes gyűjteményét pörgették végig, hogy mit is nézzenek.

- Szóval azért kezdtél el motorozni, mert ekkora hatással volt rád az enyém? - vigyorgott rá Bucky.

Steve szórakozottan felnevetett.

- Igen, az a tragacs inspirált.

- De viszont te eltörted a tiéd, nem? - morfondírozott a barna hajú. - Valami épületbe hajtottál.

- Kétszer is - biccentett rá a szőke.

- Igazi vandál vagy, Stevie - csücsörített rá.

- Ja, tiszta punk, ugye? - hajolt le kuncogva hozzá, és Bucky is feltámaszkodott, hogy összeérjen az ajkuk.

- Nem hiszem el, hogy még egy kilencvensok éves is boldog párkapcsolatban él - panaszkodott Tony.

- Egyáltalán párkapcsolatban, nem úgy, mint te - vigyorgott piszkálódón Clint.

- Kilencvenhét - pontosított Steve. - És ő is annyi - bökött Buckyra.

- Hé! Kilencvennyolc, oké? - Karba fonta a kezeit. - Büszke vagyok a koromra.

- Nézünk szuperhősös filmet? - vetette fel Tony szemforgatva; a képernyőn A galaxis őrzői ismertetője és borítója virított.

- Mert mi mást? - kuncogott fel Natasha. - Na, indítsd.

Valahol a film felénél Bucky hirtelen megszólalt.

- Várj. - Páran rápillantottak, de senki sem állította meg a filmet. - Ez egy beszélő mosómedve, ami mindenkit szarrá lő egy gépfegyverrel, vagy mi a rákom az?

- Aha - biccentett Tony szórakozottan, ahogy bekapott egy újabb szem pattogatott kukoricát (hála JARVIS-nak) -, örülök, hogy neked is leesett. Mert?

Összenéztek Steve-vel.

- Azt a pi-

- Ne káromkodj - torkolta le Steve, de azért halványan elvigyorodott ő is.

- De lehet, hogy valaki hallotta azt a beszélgetésünket? - kérdezte Bucky izgatottan.

- Ahogy egy vidámparkban egy plüssről beszélünk? És így született meg huszonakárhány évvel később a képregényekben ez a karakter? - A fejét csóválta. - Na, ne.

- De mi van, ha? - feszegette tovább.

Mindketten elvigyorodtak.

- Korszakalkotók vagyunk. - Azzal lepacsiztak. A többiek nem értették.

- És akkor boldogan élünk együtt, amíg a halál el nem választ? - kérdezte Bucky később, az esti homályban, a hálószobájuk rejtekében, ami csakis az övék volt.

- Már elválasztott - sóhajtott Steve, a keze a tarkója alatt volt. - Kétszer is.

- Hm - dünnyögte a barna hajú -, akkor háromszor.

- Mikor volt a harmadik? Mármint volt, mikor leestél, meg amikor a jégbe zuhantam...

- Amikor félholtra vertelek, combba és oldalba lőttelek, és ájultan lepottyantál a vízbe. Akkor is azt hittem, hogy kinyírtalak. Várj csak... - Bucky ráhunyorgott. - Az irányításod alatt már két repülő is lezuhant?

- Ne kezdd te is... - nyögte Steve. - De ha így gondolkodsz, akkor viszont négyszer.

- Mi volt a negyedik? - ráncolta a homlokát.

- Mikor kimentettelek a Hydra laborjából. Akkor is halottnak hittelek.

- Jogos - hümmögött Bucky. - Akkor az is ér. De attól még boldogan élünk, nem?

- Dehogynem.

- Örökkön örökké? - kockáztatta meg.

- Az túlzás lenne - nevetett fel Steve. - De az „amíg meg nem halunk” befejezés sem szimpatikus.

- Akkor? - pukkantott az ajkával Bucky.

- Csak élünk.

- Boldogan?

- Boldogan - bólintott rá a szőke.

- Együtt?

- Ennél nem is lehetnénk jobban együtt - mosolyodott el Steve.

És ha Steve mosolygott, Bucky is.

~~~

[ folytatás? ]