Kávé

[ source?? ]

Fandom: Marvel - Amerika Kapitány: A tél katonája

Páros: Stucky, mi más? +Clintasha

Műfaj: Hurt/comfort (lenne, mert Bucky szenved benne a közepén, de amúgy nagyon fluff. c: )

Tartalom: [ Titi ] megfogalmazásában/kérésében: Valaki előbb kel mint a másik, főz kávét, hagy cetlit, meg cuki üzenetet, vagy éppen egy késő nyári reggelen együtt kávéznak napfelkeltekor az erkélyen és a tájat nézik. Vagy ágyban reggeli, amiről kiderül hogy szar keserű kávé összvissz mert a másik is hótt' fáradt még, de le van szarva, mert aranyos gondolat.
[ Koala ] pedig ezt parancsolta kérte: Steve és Bucky kávéznak reggel. Natasha a kezükbe nyom egy-egy Starbucksos finomságot és közli velük, hogy a boltjukból van.

Félig-meddig ez is történik. A morning fluffot elsiettem a végén.

Ha még egyszer le kell írnom a kávé szót--

Hossz: 2.4k
Megjegyzés: Közben Disney dalok zongora változatát hallgattam. Ez most tudatalatti utalás volt tőlem, hogy a Disney felvásárolta a Marvelt?
Éééés boldog karácsonyt kívánok ezzel a baromira nem karácsonyi ficcel! Yayz! Mert én mindent megtehetek!

Hogy többet olvass még idén, katt [ ide ] és szavazz, hogy minek üljek neki!
Kelt: 2015. 12. 22.

- Szia, Bucky - mondta volna Steve, de hát most komolyan ezt mondod egy hetven éve eltűnt embernek, akit igazából csak négy éve vesztettél el? Nem, szóval Steve csak ezt mondta: - Öh. - De még ez is elcsuklott a torkában, mint ahogy a szíve is botlott egyet a mellkasában.

- Bejövök. Rendben. - A második szó talán egy kérdés akart lenni, de Bucky megjelenésében és tekintetében is mindenhol kérdőjelek voltak, így a szavaiba már talán nem kellett.

- Rendben - csuklotta fel Steve, és behunyta a szemét, hogy ne a régi Buckyt keresse az új mozdulataiban, ahogy belépett mellette. Aztán a bakancsok megcsikordultak a linóleumon, pedig a Katona valószínűleg megtanult csöndben járni, mivel ezen múlt az élete, a küldetés sikere, ami végül is az élete volt, mert csak ebből álltak a napjai, évei, évtizedei.

- Félsz - jött a kérdés (annak kellett lennie). - A szemed, behunyod.

Steve megrázta a fejét, és lassan nyitotta fel a szemét, ahogy a tőle kartávolságnyira álló férfi ránézett üres szemekkel, kékekkel, ismerősekkel, de bennük nem volt felismerés.

- Nem félek, mert tudom, hogy nem bántasz. Bízom benned. Sosem tudnál.

- De az arcod. - Bucky alsóajka megvonaglott, ahogy ezt mondta. - Az én voltam.

- Nem, az nem te voltál - rázta a fejét Steve türelmesen, és miközben merően a másik szemébe nézett, észrevette a nem festett karikákat a szeme alatt, de amik mégis olyan sötétek voltak, mint a tinta. - És te bízol bennem annyira, hogy elmenj pihenni? Ha tudsz, aludj is. Csak mert fáradtnak tűnsz... - Sután elharapta a mondatot, ahogy a keze még mindig a kilincsen pihent a félig nyitott ajtón.

Bucky láthatóan megfontolta a kérdést (az állkapcsa megfeszült, kiugrott a borosta alatt), de aztán alig látható nemet intett a fejével.

- Kávét. - És aztán nem mondott többet.

Steve továbbra is őt nézte, ahogy becsukta az ajtót, aztán óvatos mozdulatokkal, gondosan kikerülve őt elindult a nappaliba. Nem a saját biztonsága végett kerülte el, bár nem kockáztatta volna a szerencséjét sem; de meg akarta nyugtatni Buckyt, hogy tiszteletben tartja azt a távolságot, amit a bánásmód az (ex-)orvlövészekkel megdiktál. És megmutatta a bizalmát is azzal, ahogy hátat fordított neki. Bucky valószínűleg követte őt, mert mikor megfordult, már az asztal mellett állt az egyik széknél, mereven, mint aki utasításra vár.

- Ülj le nyugodtan, addig csinálok neked kávét, jó? - Miközben ő odatett vizet forrni, Bucky leült, de a tartása még mindig merev volt, mint aki nem is csak karót nyelt, de a gerincét is telifúrták fémrudakkal. A kificamodott jobb karját esetlenül tartotta maga mellett (Steve szíve összeszorult), míg a balt az ölében pihentette. A tekintete eddig a szobát járta - valószínűleg lehetséges kiutat keresve, közben pedig pár pillanatra megállva Steve pajzsán -, de ekkor visszanézett Steve-re, aki észre sem vette, hogy eddig ő is milyen mozdulatlanul és alig lélegezve nézte a másikat.

Az elektromos vízforraló recsegett, a víz pedig hullámokban dobálta magát. Lassan gőz szállt a magasba, és Steve csak akkor nyúlt a forralóért, mikor Bucky is odapillantott; addig a tekintetük - szomorú és hideg - szótlanul egymásba fonódott.

Steve száján majdnem kicsúszott, hogy „Hogy szereted a kávét?”, de aztán csak sóhajtva levette a polcról az instant kávéport. Régen, ha egyáltalán itták, mindig tej és cukor nélkül itták, mert az méregdrága volt; a kávé nemkülönben, de inkább arra költötték az összekapart pénzüket, mint a cukorra.

Így hát elővett két bögrét (egyszerűt, mintátlant, nem-SHIELD-logósat), és mindkettőjüknek készített kávét, tej és cukor nélkül, ami így sötéten fénylett a homokszín kerámia mellett. A gőz gomolyogva kavargott fölötte.

Mikor sarkon fordult, majdnem mindkettő bögre kiesett a kezéből: Bucky közvetlenül előtte állt, az arca merev maszk volt.

- Buck...? - suttogta Steve, de a másik erre nem reagált. Csupán átnyúlt mellette a konyhapultra, és levett a csöpögtetőről egy hosszú és éles kést. Az ujjait egy kicsit megmozgatta a műanyag markolaton, ahogy azt a markába zárta, de ahelyett, hogy előrelökte volna a Steve kezében finoman remegő bögrék alatt a hasába, visszasétált vele az asztalhoz és letette a közepére. Steve jobbnak látta nem kérdezni.

Mély csöndben ültek asztalhoz, amit csak a falióra ketyegése és a kinti forgalom beszűrődő zajai törtek meg. A kávé pedig lustán kavarogva hűlni kezdett.

Egyszerre kezdtek inni.

A következő bögre kávét pár héttel később fogyasztották el. Bucky haja megzabolázva, de még mindig a füle alá ért, a borostája most csak egy napos, a szeméről pedig eltűnt az a hályog, amit hét évtized sötétje ültetett rá. Bár a száját még most is csak akkor nyitotta ki, ha konkrétan kérdezték, vagy ha valami fontosat akart mondani. Figyelni láthatóan megtanult, most már csak a saját maga kifejezésével viaskodott. A karja nem segített.

Mióta a jobb vállát helyrerakták, mindig azt a kezét használta. Mindig, kivéve egyszer, mikor reflexből a gyorsabb, biztosabb kezével kapott Steve karjáért, mikor ő elcsúszott - az ujjak sötétlő nyoma a karján egy délután alatt elhalványodott, de ugyanannak a maroknak a lenyomata befeketítette a saját szívét is, ami nem múlt el. Ha a legkisebb csikordulást hallotta a fémlemezektől, az emlékeiben Steve-et ütötte. A múltban Steve-et ütötte. Most is megtenné? Ő már nem ugyanaz a vagyontárgy volt, amivel rendelkeztek, hogy öljön, de nem is ugyanaz az ember, aki valaha volt és mégis olyan keveset tud róla. Ő volt az az úgynevezett Bucky, aki emlékezni akart a régmúltjára, de csak az egyhónapos fájdalmát találta az emlékei közt. Előtte tejfehér köd. Azóta Steve.

Steve diszkrét csöndben ült vele szemben, ahonnan csak a tekintetét kellett felemelnie, hogy az arcára tudjon nézni. Bucky tudta ezt, hisz érezte magán annak a búzavirágkék szempárnak a pillantását, ami sose engedte el őt: végigkövette az apró, bizonytalan lépéseit és a vehemens hátrálását; ahogy mosolyogni próbált, aztán álmában üvöltött. Úgy nézett rá, ő, a tiszta angyal, mintha ő is az lenne. Talán valaha az volt; most úgy érezte, már rég kitaszították a Mennyből. Mert azt tudta, hogy a része volt: a tejfehér ködben felsejlett a tisztaság fehérje is, amiben ott volt Steve. Aztán a karjával együtt letépték a szárnyait is, és azóta olajat vérzett.

Az asztalon egy kés feküdt középen. Steve kérdésére Bucky annyit mondott: biztonsági előírás. Ellenem. Ha kell, használd. Sose használta, de mindig ott feküdt az asztalon.

Steve kinyúlt a keze felé (a jobb, amit mindig használ), de nem ért hozzá, helyette a bögrének nyomta az ujjbegyét.

- Elhűl a kávéd - mormogta halkan. - Nem iszod?

Bucky reflexszerűen magához emelte a bögréjét - ami most kék csillagos volt - és ivott.

- De. - Ez volt a mai első hangosan kimondott mondata: az agya máskülönben állandóan kiabált vele. Mostanában amúgy sem beszélt sokat. Közben letette a bögrét, csak hogy szabaddá téve a kezét a hosszú ujjú ingébe törölje a száját. Még erre sem használta volna a bal karját.

- Buck - kezdte Steve szelíden, és türelmesen megvárta, amíg a megszólított a szemébe néz. - Megkérdezem előtte: megfoghatom?

Tudták, hogy arról a fémlemezes gyilkoló gépről beszél. Persze, ha Steve hallaná az ilyen gondolatait, azt mondaná, hogy ez is a része. Bucky magában valami olyat gondolna, hogy ez nagyjából olyan, mintha egy láncfűrésszel a válladhoz hegesztve élnél; egy láncfűrésszel, ami halálosan pontosan tud lőni, fojtani, és ha nem figyelsz rá oda eléggé, egyszer a saját torkod felé kap-

A kávéja Steve fehér pólójára ömlött, a bögre a földön törött darabokra. Senkit nem érdekelt.

Steve Bucky válláért nyúlt, de nem húzta magához egy ölelésre, pedig azt szerette volna tenni: megóvni Buckyt a külvilágtól, a tudástól, de a tudatlanságtól is, és ha kell, a saját démonaitól; kitárt angyalszárnyakkal, hogy aztán Bucky a sajátjait (fehér és robot) szétnyitva a sarkára álljon.

A mindig gyengéd, de most kemény szempár a másikba fúródott, ami rémülten ide-oda kapkodott. Bucky zihált. Zihált és reszketett. A fém karját a mellkasa köré fonta, hogy megvédje azt.

- Shh, Bucky, itt vagyok... Hé, figyelj rám, hallod? Lélegezz, be... ki... Velem csináld. Jó. Be...

Bucky azt csinálta, amit Steve mondott; hörgő és elnyújtottak „hhh”-kkel és karcos torokhangokkal - de lélegzett. Steve-vel. Steve vele.

Csönd van, csönd, a fejed sem ordít már. Csönd van, a szíved sem zakatol. Csönd, és végül a lélegzeted is halk.

Steve keze a fémkaron, ami nem rezzent meg az érintésre, mert Bucky nem érzett vele. De Bucky látta, hogy Steve keze ott van, és el is rántotta volna azt, mikor azonban a hús-vér ujjak az ő élettelenjeire kulcsolódtak. Steve tekintete azt mondta: itt vagyok. A szorítása azt: minden rendben.

A fehér szárny a fémmel összefonódva meggyógyította a fekete szívét.

- Steve.

Mikor legközelebb leültek kávézni, a napfény horizontálisan esett be a nyugati fekvésű kislakás kitárt ablakain. Ők a nappali helyett mégis a tűzlépcsőt választották a délutáni napban gyönyörködésre. A vöröses fényben örvénylően kavargott a gőz a két piros, fehér pöttyös bögre fölött, de ezúttal egyikük sem ivott; az egyiknek egy tenyér lapult, a másik fülén egy fémujj körözött. Mindketten az ölükben tartották a saját bögréjüket: Steve egy térdig felgyűrt melegítőnadrágon, amit lusta volt levenni, Bucky pedig egy kölcsönkért farmer shorton, ami ékesen mutatta, hogy elkelne neki egy újabb bevásárlás.

A szabad kezével a füle mögé fésülte azt a néhány kiszabadult tincset, amik konokul megint visszahullottak az arcába. Fújtatott egyet dühösen, mire Steve szája felfelé rándult.

- Csatot? - vetette fel egykedvűen.

- Dög - volt a grimaszos válasz. - Hajpántot. Masnisat.

- Rózsaszínt? - vigyorgott Steve.

- Tudod mit? Hello Kittyset. De tütüt is kérek hozzá.

- Én kis balerinám - cukkolta Steve, és lustán nekidőlt a fém vállának. Bucky már épp visszavágott volna neki, de egy sóhajtással magába fojtotta.

- Marha vagy - mormogta azért a napban vörösen fénylő hajába, ahogy fejen puszilta.

- Barom vagy. - Steve vigyorgott, lehetett hallani a hangján.

Ekkor egy harmadik fél is beszállt a beszélgetésbe:

- Kár, hogy nem mondtad előbb: vettem volna neked Hello Kitty-szettet.

- Natasha! - rikkantotta Bucky, és azzal a lendülettel, ahogy felállt, majdnem a kávés bögréjét és Steve-et is kilökte a korláton. - Már pont azon gondolkoztam, hogy mikor jelented be, hogy itt állsz mögöttünk. - A nő felvont szemöldökére vállat vont. - Hallottalak. Legalábbis Bartont biztosan. Bár ez neki nyilván nem tűnt fel.

- Rólam van szó? - hajolt ki egy bizonyos Clint három-hete-hivatalosan-a-barátnője-Natasha mögül, vidám arccal.

- Igen, épp arról beszéltünk, hogy süket vagy - hagyta rá Bucky, és a kávéját a magasba tartva átsasszézott mellettük.

- Te meg rokkant nyugdíjas - vágott vissza Clint, ahogy ő és Natasha követték őt a szerény konyhába, Steve-vel a nyomukban.

- Akkor csak annál nagyobb szégyen, hogy ez a rokkant nyugdíjas lenyom téged bármilyen sportban - kuncogott Steve, és ledobta magát az egyik székre, amit már egy ideje csak az azt vastagon fedett szikszalag tartotta egyben, és most panaszosan megnyikordult.

- Vigyázz a bútorra, ember! - szólt oda Bucky, ahogy stílusosan az asztalra helyezte magát. - Te fizeted ki, ha tönkremegy. Vagy legalábbis az újabb tekercs ragasztót te állod.

- Alapból én vettem, neked egy vasad sincs benne! - vitatkozott Steve, Natasha pedig kuncogva a szemét forgatta a civakodásukra.

- Tényleg olyanok vagytok, mint egy öreg házaspár - jegyezte meg, immáron Clint ölében ülve, aki közben helyet foglalt a másik, ép széken.

Steve félig igazat adott nekik:

- Az öreg stimmel.

Bucky azonban egy újfajta megvilágosodással az arcán nézett rá.

- Te, te, Steve. Hozzám jössz? - nézett rá, elcsodálkozva, hogy ezt kimondta.

- Elnézést? - nevetett fel a szőke. - Vagyis hát hogyne.

- De komolyan gondoltam.

- Ez kezd érdekes lenni - szúrta közbe Clint, ahogy ő és Tasha hol egyikre, hol másikra néztek.

- Én is komolyan gondoltam - biccentett Steve, és a kezdeti vigyorgása egy kellemesebb mosolyba ment át, ami mégis fényesebben ragyogott a naplementében.

- Hát. - Bucky kis megfontolás után bólintott. - Akkor jó. Mikor legyen az esküvő?

- Kedd - állt elő Steve a kész válasszal.

- Tehát holnap után - összegezte a másik.

- Igen, mert lusta vagyok már ma szervezkedni.

Komoly bólintás.

- Igazad van.

És Clint már nem bírva tovább felkacagott:

- Ti ezt most halál komolyan mondjátok? - Hátraszegett fejjel nevetett tovább, és Natasha is fejcsóválón nézett rájuk.

- Végül is, nem lepődtem meg. Lehetek koszorúslány? - kérdezte derűsen.

Steve, aki ekkor már fél perce szótlanul meredt Bucky szemeibe és vica versa, csak aprót biccentett.

- Mh-m.

- Clint, szerintem menjünk innen, mielőtt a nagy hévben széttörnek még egy bútort - állt fel kecsesen Natasha, de párja csak értetlenül nézett rá.

- De hát... csak néznek egymásra - intett feléjük: és valóban, kintről úgy tűnt, csak nézik egymást. De abban a pillantásban benne volt minden szó és érintés, ami majd fél perc múlva kitör belőlük. Legalábbis az utóbbiak biztosan.

Így hát Natasha egy „van még mit tanulnod” jellegű mondattal megfogta a kezét és az ajtó felé kezdte vonszolni Clintet, aki viszont hátra-hátrapillantva nézte a két férfit; egyik az asztalon, másik a rozoga széken ült. A tekintetük közt már hevesen ment a szemmel vetkőztetés.

Még pár pillanat, és Natashával elérték a folyosót, ahol összenéztek, és a most már csukott ajtó mögül hallatszó széktörést hallva az ajkukba harapva elvigyorodtak, mint két gyerek, akik rajtakapták a szülőket felnőttes dolgokon - aztán kézen fogva elszökdécseltek a lépcsőkig.

Kávé főtt, pirítós sült, és a szalonnasercegés összetéveszthetetlen hangja töltötte be a konyhát, ahogy Steve némán dúdolva csinálta Bucky reggelijét. De az a dúdolás is egy kövér ásításig tartott, aztán már csak dünnyögni volt ereje.

Ezt az egészet - és pár tükörtojást a szalonnán - egy tálcára csúsztatta, aztán bevitte a maguk kis hálószobájába, ahol a férje kulturáltan aludt: szétvetett végtagokkal és elnyílt szájjal.

- Bucks - szólította meg Steve szelíden, mire Bucky horkant egyet.

- Hó’ va’ pééééénz - ásított bele a mondat végébe, ahogy nagyot nyújtózott.

- Nem dollárok, hanem te. Keljél felfele.

- De én ma lefele akarok kelni, Steeeve - nyöszörögte a karja védelméből, amit az arca elé húzott, de kilesett közülük. Megbámulta Steve Rocket Racoonos pólóját, aztán csak annyit mondott: - Póló enyém. Kaja is. - Azzal magához húzta a tálcát, és felkönyökölt, hogy egyen egy falatot a pirítósból.

- Odaadjam most? - vetette fel Steve, magához véve a saját bögréjét, amin Oh Captain My Captain felírat díszelgett. Buckyé a Wake up and smell the coffee címet viselte.

- Majd a reggeli után lerángatom rólad - ígérte neki a másik, és lopva összevigyorogtak. Mindketten a gyűrűs kezükben tartották a bögréjüket.

Láthatóan egyiküket sem zavarta, hogy a kávé még forró, mert néma egyetértésben inni kezdtek - egyetértésben, hogy Steve még mindig nem tud jó kávét főzni, még instant porból sem. De láthatóan ez sem zavarta egyiküket sem.

Aztán jött a felmentősereg: Natasha, szárnysegédjei: Clint és Sam, mind futásból érkezve (kipirult arc, melegítő ruha, felkötött haj: már akinek), kezükben egy-egy pohár kávéval a Starbucksból, és valahogy Natashának sikerült még kettőt behoznia (Bucky esküszik, hogy tudja, hol tárolta).

- Ez a boltotokból van - adta át nekik vigyorogva.

Mind néma pillantásokat váltottak, aztán Sam elröhögte magát.

- Na jó, ez fájt!

A többiek is vele kacagtak.

Ez a kávé már finom volt, meg drága is.