Betegtársak

Ezért is én vagyok a felelős, hogy néz ez már ki.

Fandom: Marvel - Bosszúállók + Deadpool crossover (Igen, Valentin-napon ezt néztük.)

Páros: Stucky, Pepperony, Wade/Vanessa

Műfaj: non-superheroes AU, fluff, crack

Tartalom: Wade összetalálkozik Buckyval, Steve-vel és Tonyval a kórházban. Abszolút barmok. + 1 random cameo-szerep.

Hossz: 1.6k (Há' krekk, há' mit vártá'?)

Megjegyzés: Visszatértem! Ez egy.

Kettő, Wade ismerése nélkül is élvezhető lesz a fic.

Három, imádom ezt a karaktert.

Ajánlva: D.L.L., aki az ötletet adta! ; Titi, mert értékelné a humorom? ; neked is, mert téged is érdekel! *Felkiáltójel.*

Kelt: 2016. 02. 14.

Steve Rogers, Bucky Barnes, Tony Stark és Wade Wilson beszélgettek a kórházban.

Előtte persze még valahogy össze kellett ismerkedniük.

Szóval mikor Wade-nél rákot diagnosztizáltak, akkor jelen volt a menyasszonya. Történt úgy, hogy ő meg utána egyedül maradt egy váróteremben, míg Vanessa konzultált az orvosokkal. („De hogyan lehet megmenteni?” Jobb kérdés lett volna a „Meg lehet egyáltalán menteni őt?” A válasz amúgy nem.)

Mondjuk a teremben nem volt teljesen egymagában, mert volt ott egy félkarú pasi, aki leginkább csak ült, maga elé meredve, mert ő még nyilván várt valamire (valakire), de az arcából ítélve már rég nem hitt a csodákban. Ahogy Wade sem.

Na, téma az már megvolt. Bemutatkozás meg:

- Hali. - (Túl lelkes? Végül is vele is most közölték, hogy meg fog halni, levertnek kéne lennie. Kéne. Valahogy a búslakodást mégis félretette magában.) - Kire vársz? - (Mert tegezni azt okés.)

A másik meglepettnek tűnt, de cseppet sem bosszúsnak, ahogy észrevette, hogy Wade hozzászólt, mert nyilván hozzá kellett, mivel csak ketten voltak.

- Hello - biccentett felé. - Nos, a- egy barátomra.

- Kimondhatod nyugodtan. A barátodra.

Lenőtt hajú, borostás csávó felvonta a szemöldökét.

- Oké. Szóval a barátomra. S te mire vársz?

- Hogy hazamehessek már - vont vállat Wade.

- Mi gátol meg?

- A csajom. Beszél a dokikkal, hogy meg kéne engem menteni. - A kérdő pillantására gyorsan megmagyarázta: - Rák.

A félkarú szánakozó pillantást vetett rá.

- Sajnálom, haver.

- Se gáz - legyintgetett, aztán végül bal kezet nyújtott neki. - Wade Wilson.

Volt egy kínos félpillanat, amíg mindketten rájöttek, hogy így nem tudnak kezet fogni, aztán jobb kézzel megszorították a másikét.

- Bucky Barnes.

Egy nővér lépett be a váróba és a két férfire nézett.

- Mr. Barnes?

Bucky rögtön felpattant, elengedve Wade kezét.

- Tessék?

- Mr. Rogers magánál van, láthatja.

- Hála a jó... - A szavai többi részét elnyomta a megkönnyebbült sóhaja, aztán sebesen elindult az ajtó felé, ám ugyanolyan gyorsan meg is torpant. - Hé, Wade?

- Tess’k? - sandított fel a kérdezett.

- Nem jössz be velem?

Mivel a barátok szerzése nagyon fontos, mint azt a képzeletbeliek megtanították neki, és mivel tudta, hogy ha valami történik, annak vagy lesz nagy jelentősége, vagy nem, így követte őt, és ketten ültek le egy vézna gyerek ágyánál, akit Steve Rogersként mutatott be a barátja.

- Neki igazából minden baja van - magyarázta Bucky -, és mire mindet felsorolnám, itt halnánk mind.

- Páros lábbal a sírban, már csak a körmömmel kapaszkodok - vigyorgott a szőke gyerek (gyerek?) meglepő elevenen. - Te meg fél karral-

- A pimasz képed! - hördült fel Bucky, de épphogy csak meglegyintette az arcát a jobb kézfejével.

Nem csoda, hogy ilyen óvatosan bánt vele; Steve azért került be, mint azt Wade megtudta, mert nemcsak hogy minden elképzelhető örökölhető és ráragadt betegséget megkapott élete során (skarlát, gyomorfekély, valami szívszar, pocsék hát, szem, talp, és volt még egy csomó), de verekedni is szeretett, amivel ott kezdődtek a problémák, hogy szeretni azt szeretett, de tudni... áh.

- Na és a te karod? - fordult Buckyhoz Wade, miután a szerelmespár (nyilván azok) kinevették magukat egy belső poénon. Ja, mostanra már megtanulták, hogy nyíltan kérdezhetik egymást bármiről, szóval a minden kertelés nélkül a végtagvesztés után való érdeklődés is idetartozott.

- Vonat - vont vállat Bucky, leginkább csak a jobbot. - Tök hamar történt, és olyan sokkban voltam, hogy alig éreztem... az elején. Persze pokolian fájt, mikor az érzéstelenítők még nem tették meg a jótékony hatásukat. Azt hittem, ott halok. Persze ki gondolta volna, hogy kettőnk közül - bökött magára és Steve-re - én húzom a rövidebbet? Aztán mikor a mentőautóban úgy négyszer el kellett volna véreznem az orvosok szerint és még mindig éltem, akkor elkezdtem hinni a csodákban. Úgy kábé egyszer van ekkora szerencséd az életben, úgyhogy most már csak Steve nagy szerencséjére várunk, hogy a Halál képébe nevethessünk. - A kis szőkére vigyorgott. - Mondjuk te így is rekordot döntesz az életveszélyes pillanatokból, ami már önmagában gúnytűzés a halálból.

- Tehetek én róla, hogy legyőzhetetlen vagyok? - vont vállat Steve. - Ja, meg azért az orvosok is jól végzik a munkájukat, hogy az EKG-m megmaradt olyan fel-le hullámvasútnak, mint az életem.

- Akkor a’sszem, én is várok arra a csodára - jegyezte meg Wade, amikor is egy nagyon mérges nő egy nagyon hangos férfit tolt a terem elé tolószékben.

- Pepper, nem kell engem tologatni, ne kezelj nyomorékként! - pattogott (képletesen) a betegruhás férfi, akinek a mellkasát a zöld anyag alatt vastag kötés borította.

- Te pedig ne tégy úgy, mintha olyan nagyon jól lennél! - vágott vissza a nő, akinek hajdan feltehetőleg sima copfja mostanra szétzilálódott, valószínűleg az idegességtől. - Keresek egy orvost, addig itt maradsz! - Azzal elviharzott, a magassarkúja minden egyes koppanása a vérig sértettséggel visszhangzott.

- Persze, hagyj csak itt, mert annyira a terhedre vagyok! - üvöltött utána az otthagyott beteg(?), majd miután nem kapott választ, puffogva a némán rámeredő hármasra nézett. - Mi va’? - morranta oda nekik.

- Jó a csajod - szólalt meg hirtelen Wade, mire a másik kettő csak a fejét csóválta.

- Igen, és az enyém, szóval kopj le és fogd be. - Mr. Morci megpróbálta megfordítani a kerekesszékét, de rá kellett jönnie, hogy ez nem joystickos, hanem manuális; így kis szenvedés után feladta. - Mi a jó faszt bámultok? - csattant fel, mikor ismét hárman nézték őt.

- Öhm, akkor mégis szóba állsz belünk? - vigyorgott Bucky. - Mert akkor igazán bejöhetnél, úgy nem kell kikiabálnunk hozzád a folyosóra.

- Francot - köpte Mr. Morci és tüntetőleg elfordította a fejét.

Kis sutyorgás után Wade végül felállt és elindult a férfi felé, mire az szólásra nyitotta a száját, de a másik hamarabb megszólalt.

- Nyugi, nem elrabollak, csak arrébb gurítlak pár métert. - Azzal átmanőverezte a most már hangosan tiltakozót a többiekhez. - No, a sápítozásaid helyett inkább mutatkozz be.

- Mik vagytok ti, valami csoportterápiások? - vágta be a durcit Mr. Morci.

- Nem is rossz ötlet! - csillant fel Bucky szeme, aztán az újonnan érkezetthez fordult. - Na, én Bucky vagyok. Bucky Barnes. BB, tudod, mint az a híres francia színésznő. - Mikor a vigyorát nem viszonozta az idegen, csak legyintett. - Mindegy. Ő itt Steve. Rogers.

- Hello - integetett a kis ember egy halvány mosollyal és nagyon sápadtan.

- Én meg Wade Wilson - vette át a szót a harmadik. - Te meg...?

- Minek mondanám meg? - szusszant egyet a férfi, de már nem tűnt annyira idegesnek, inkább csak nem akart hirtelen barátságos lenni.

- Jól van, Mr. Morci - hümmögött Wade.

- Oké, a nevem Tony! - csattant fel Mr. Mo- Tony. - Boldog vagy?

- Teljes név?

- Stark.

- Jó. - Wade elégedett volt magával. Tisztára szocializálódott és másokat is rávett. Példának okáért itt ez a Tony Stark, aki még mindig mogorva volt, de már normál hangerőn beszélgetett. - Szóval Tony, te miért vagy itt?

Tony belátta: jobban teszi, ha válaszol, mert úgyis kiszedik belőle.

- Srapnelek voltak a mellkasomban, és vannak is még mindig, mert nem tudták mindet kiszedni. Más szavakkal: lassan meghalok tőlük, hacsak nincs valami csoda.

- Neked adnám a csodám felét, de már elfogyott - jegyezte meg Bucky sajnálkozva.

Tony nem értette, miről beszél. Nem kérdezett rá.

- Akkor osztozzunk az enyémen - ajánlotta fel Wade, és nagyon elégedett volt ezzel az ötletével.

Tony még mindig nem értett semmit. Azért bunkó nem volt, mert mégis csak ritkán ajánlanak fel az emberek neki fél-csodákat.

- Öh, kösz? Amúgy ti miért vagytok itt?

- Beteglátogatás - vágta rá Bucky.

- Én vagyok a beteg - integetett az eddig csöndben fekvő Steve. - Vagyis most csak összevert. Beteg az majd a jövő héten.

- Én meg szintúgy lassú halálom miatt vagyok jelen, no meg mivel Bucky volt oly kedves és beinvitált.

Tony felvonta a szemöldökét.

- Neked mi bajod?

- Áttétes rák. Csak a májamban, tüdőmben, prosztatámban és az agyamban. Csupa felesleges szerv - mesélte egész vidoran. Valószínűleg még nem fogta fel igazán, hogy ez mennyire komoly helyzet. Lehet, majd ő is ellébecol minden második héten a kórházban, mint Steve, és befőtt módjára ellesz még sok évig.

- Uh. Az szar.

- Nekem mondod?

Egy hosszas csönd következett, ami alatt csak Steve szívmonitora hallatszott. Ami megbicsaklott. Azaz egy nagyot bucskázott, leginkább.

- Nem akarok pánikot kelteni - kezdte Steve nyöszörögve -, de szerintem szívrohamom van.

Az volt.

Jó, meg összeomlott akkor már a légzése is, és szóval mindenkit kipateroltak a váróba.

Ahonnan körsétát tettek az egész kórházba, úgy tologatva Tonyt, mint egy babakocsis csecsemőt. Még énekeltek is neki, habár Bucky csak félszívvel, mert majd’ megette az aggodalom.

- Oh, Wade, hát itt vagy... Ühm, jó napot - köszönt oda csodálkozva a többieknek Vanessa.

- Bizonyára Vanessa, ha nem tévedek - nézett rá Tony. - Kézcsókom, hölgyem. - Azzal tényleg kezet csókolt neki. - Habár nem akarom elhódítani eme nemes úriembertől - biccentett Wade felé.

- Tony! - A korábbi copfos nő visszatért, és megkönnyebbültnek látszott, ahogy feléjük sietett, amiért sikerült megtalálnia a férfit. - Mindenhol kerestelek már... Jó napot.

- Bizonyára Pepper - derült Wade, és ő is kezet csókolt a nőnek. - No nem mintha el akarnám csábítani eme nemes úriembertől - biccentett vissza Tony felé, mire azok ketten összevigyorogtak.

- Úgy látom, barátokra találtál. - Vanessa mosolya szelíd volt, ahogy megfogta a párja kezét. Pepper ugyanígy tett Tonyéval. Bucky elszontyolodott.

- Még a saját kezem se tudom fogni! - panaszkodott, mire mindenkitől kapott egy nagy ölelést és aztán felváltva fogták azt az egy szem kezét, amíg fel-alá járkáltak a folyosókon.

Végül lecövekeltek Steve ajtaja előtt, mivel Bucky - egyértelműen - ódákat zengett az ő kis szőke angyaláról, szóval muszáj volt legalább egyszer meglátogatniuk.

Mint kiderült, jó sokáig kell arra várniuk, de valahogy sikerült egész estig elütniük az időt egy italautomata, sok salátásszendvics és egy Tetris konzol segítségével, amit Tony varázsolt elő valahonnan.

Persze az este fénypontja az egy hirtelen berontó fiatalember volt.

- Megcsípett egy pók! - kiabálta kétségbeesetten, mire Wade csak felhorkant:

- Remélem, radioaktív volt, öcsi!

Még innen is hallották, ahogy Steve bent menthetetlenül elkezdett röhögni.