Kedves naplóm

[ tumblr | by radishwine ]

Fandom: Marvel - Amerika Kapitány: A tél katonája

Páros: Stucky

Műfaj: Hurt/comfort

Tartalom: Előzmény, másik előzmény, ez utóbbiból kiragadva Bucky felépülési naplója. Próbáltam komolyra venni. Nézzétek el nekem, amiért nem ment.

Hossz: 3.2k

Megjegyzés: Képnél hezitáltam. Ez a fic most nem lett olyan jó. Olvashatod(?).

Egyéb: Lesz Johnlockom, juhéjj? Porosodik a piszkozatokban pár hete.
Kelt: 2015. 08. 04.

James Buchanan Barnes.

Megjegyzés: ez az én nevem.

Bejegyzés vége.

Június 11.

Steven mondta, hogy írjak naplót. Steven Grant Rogers kapitány. Csak amíg itt vagyok a házában. Kicsi háza van, könnyű volt felderíteni. Megparancsolta, hogy az ágyon aludjak.

A múlt héten érkeztem, legalábbis azt mondta. Én nem emlékszem, egyelőre gyanús.

Sok mindent mondott, zavarosakat. Szerinte ismerem. Bizonygatja.

Sokat sírt ma.

Megjegyzés: még megfigyelés alatt, lehetnek hátsó szándékai.

Jelentés vége.

Június 12.

Ma megkérdezte, hogyan érzem magam. Nem tudom, mire gondolt, hiszen gyorsan regenerálódok. Aztán mesélt valamit erről a Buckyról. (Én lennék?) Egy idő után viszont elhallgatott. Talán azért, mert véletlenül eltörtem egy tányért. Utána ő mentegetőzött. Szerintem kattant.

Ma bevillant valami halványan. Egy sikátor, meg a barna szín, kicsit a vér, és egy verekedő páros. A kisebb olyan fura volt. És egy repülő autó, meg talán valami zaj (azt hiszem, ezt hívják nevetésnek).

Megjegyzés: a koszt jó, ő főzi.

Megkérdezte, hogy mit akarok csinálni a karomon a csillaggal. Szerinte az valami rossz, de legalább színes. Aztán azt mondta, hogy átfestheti. Ráhagytam.

A háló ablaka elé rakott függönyt. A lámpa fényes.

Jelentés vége.

Az előbb arra ébredtem, hogy Steven orra törött. Azt hiszem, én voltam álmomban. Megint bocsánatot kért. Megint megütöttem. Idegesít. Most a konyhában ül, furán veszi a levegőt, kicsit fulladozva. Inkább visszafekszem.

Jelentés vége.

Június 15.

Csak arra emlékszem, hogy hajnal volt, mikor visszajöttem az ablakon át. Szerintem megint agymostak (legalábbis Steven már említette, hogy korábban volt ilyen). Viszont esküszik rá, hogy nem ő volt. Egyelőre tisztázatlan. Szerinte ez a sokk utóhatása, de azt nem mondta, hogy mi volt a kiváltó ok. Megint harapdálja a száját, mint mindig is tette, ha ideges. Legalábbis valamiért van egy ilyen érzésem, mintha már láttam volna őt korábban. Azt hiszem, ismertem.

Mindenhova követ, most is néz, érzem a pillantását. Idegesít.

Steve adott egy új ceruzát, mert az előzőt az előbb törtem el.

Még mindig csak a kanapén hajlandó aludni. Az ágyneműnek mosópor szaga van. De legalább van.

Június 16.

Steve (azt akarja, hogy így hívjam) azt mondta, hogy úgy kéne magamra hivatkoznom, mint Bucky. Nem egészen értem a miértjét.

Azt mondja, hogy el kell mennie valahova. Meg hogy siet vissza. Becsukta az ajtót, én meg bezártam.

A hálóban találtam valami dossziét, amin semmi név nincs. Csak rajzok vannak benne. Ujjpercek, vagy egy pad, öregember, madár. Találtam olyat, amin én vagyok. Az van odaírva, hogy ’Bucky’, és pár összefirkált sor. A sarkában S. R. monogram. Szerintem ezeket a napokban rajzolta, amíg aludtam. Rövid hajam is van, úgy is sokat rajzolt rólam.

Két óra és negyvenhárom perc telt el, de most már itthon van. Azt mondja, jobban festek. Nem tudom, mire gondol, de mosolyog. Elvileg kedves gesztus.

A vacsora napsütést idézett. Egyre gyakoribbak az ilyenek. Mintha már éltem volna egyszer valakivel. Csak fáj tőle a fejem.

Megint a kanapén alszik, de most nézem közben. Félig lelóg róla. Nem is rossz ember.

Megjegyzés: horkol. De leesett a földre.

Június 17.

Steve leszedte az órát a falról, mondván, ne törődjek az idővel, mégis ő aludt késő délelőttig. Nem csinált reggelit, de azt mondta, hogy pedig ehettem volna valamit. Kiemelte, hogy megengedi nekem. Pedig csak nem voltam éhes.

Az ebéd rántott hús, ő az asztalnál eszik most. Vissza akar hívni a kanapéról.

Van egy dokumentumfilm a tévében, de kikapcsoltam. Az egyik férfi hasonlított rám, a másik Steve volt. Azt mondta, majd egyszer megértem, és megint csak Buckyt emlegette. Azt hiszem, az tényleg én lennék. Ő azt mondja.

A tévé nélkül csönd van a házban. Csak a légkondi zúg kicsit. Vagyis akadozik. Valahol kiáltoznak az utcán. Az előbb lőttek is, de csak egymásra. Végre rendőrök is jöttek szirénázva. Steve állandóan nyugtat, hogy semmi baj, pedig nem is rám lőttek.

A vacsora ugyanaz, mint az ebéd, csak most meg is kell melegíteni. Steve már percek óta a mikrosütő (kis doboz, ablakkal, meleget áraszt, zúg) előtt ül, ahogy nézi a forgó tányért. Görnyedt a háta. Nem jó nézni. A doboz sípol, az étel gőzöl.

Steve az előbb azt kiáltotta, hogy ’hullócsillag’, amikor kinézett az ablakon. Azt akarta, hogy kívánjak valamit. Szerintem elhalasztom későbbre.

Steve szerint késő van, de nem vagyok fáradt. Azt mondja, hogy aludni fontos, főleg nekem. Nem tudom, mire céloz, mit kell kipihennem, de elmegyek aludni.

Június 18.

Reggel rántotta volt, szalonnával. A reggeli alatt kétszer is csörgött Steve zsebtelefonja, de kinyomta. Most már állandóan szól, és rezeg az asztalon. Steve megnyom rajta valamit, most csak világít, de nincs hangja.

A vezetékes is rákezdte az előbb, de Steve kihúzta a konnektorból.

Steve javasolta, hogy hallgassunk valamit. Pedig nem zavar a csend. De elővett egy gramofont, rátett lemezt, és most hallgatjuk. Régi zenéket, ’40-es évekét, azt mondja. Pörgős, jó. Steve ujjai az asztalon dobolnak.

Csak arra emlékszem, hogy Steve valamit hangosan kiabált, miközben valami idegen vörös hajú állt a konyha másik végében. Én az asztal alatt voltam, Steve-nek guggolnia kellett. Egyre olyasmit hajtogatott, hogy semmi baj, de velem semmi baj sem volt. És mentegetőzött. Aztán a nő (enyhe orosz akcentus, lopakodó léptek, két pisztolytáska és három zsebkés) elment. Visszajöttünk a nappaliba, de a zenejátszó és a lemez törött volt. Azt mondja, hogy semmi baj, nem az én hibám. Nem hallgatunk zenét, megint csönd van.

Steve elaludt a kanapén.

Június 19.

Reggelinél Steve azt mondta, hogy ki kell mosni a ruháimat. És hogy kellenek nekem újak, amiket majd ő fizet. Elvette a ruháim és rám adott valami bolyhos köntöst, aminek egy fekete sas volt a mellkasán.

A járó mosógép pattogott a fürdőben, nagyon zavart. A padló linóleum, Steve majdnem elcsúszott, de megfogtam. Szerintem túl erősen, mert bekékült a karja. De nem zavarta, csak megint bocsánatot kért. Még mindig nem értem.

Azt mondta, hogy amióta nála vagyok, nem használtam a fürdőt. Aztán adott valami sampont, amin egy férfi arca volt. Akkor hajat kellett mosnom. A mosógép még mindig centrifugált. Egész kicsi a szoba. Utána felajánlotta a hajszárítót, de aztán csak hagytuk.

Steve az esti híreket nézi, halkra állítva. Valahol tüntetnek a közelben. Új akciófilmet forgatnak. Egy színésznő gyereket vár. Felújítanak egy parkot. Steve kikapcsolja a tévét. Átjön ide, most az ajtóban áll. Megint néz. Nem szól semmit. Zavar.

Steve zuhanyzik. Bezárta az ajtót. Már nem folyik a víz, de csöndben van, fel-le járkál. Kinyitja az ajtót, és gőz jön ki. Meglepődik, aztán elküld aludni.

Június 20.

Ma azzal keltett, hogy kimozdulunk vásárolni. Akkor csak majdnem ütöttem meg. Már készült rá, azt hiszem.

Aztán mégis egyedül ment a boltba. Azt meghagyta nekem, hogy egyek csirkét, ha éhes vagyok. Délelőtt megettem az egészet, de nem bánta.

Valamikor délben jött meg, valami szatyrokkal. Közben találtam fagylaltot a hűtőben.

Lerakta elém a frissen vett dolgokat. Kaptam pólókat, egy kapucnis pulcsit, kényelmesnek tűnő farmert, meg egy pár cipő is volt ott. Az egyik pólóra azt volt írva, hogy Bucky. Azt az egyet rám húzta. Azóta ezen a néven hív. Én meg őt Steve-nek. Vicces lehet, mert sokat nevet. Mikor rákérdeztem, azt mondta, hogy csak örül.

Steve kivételesen rendelt vacsorára telefonon. Steve most a fürdőben van. Az előbb csöngettek.

A futár szerintem megijedt, pedig borravalót is kapott tőlem. A pizza finom, sonkás. Evés közben zongora ment a rádióban.

Június 21.

Kaptam ventilátort a szobámba. (Steve szobája, csak nekem adta. Ő is visszaköltözött, de egy matracon alszik az ágy mellett.)

Délelőtt rábeszélt, hogy borotválkozzak. Aztán végül ő csinálta meg. Most sima az arcom.

Utána visszajött az a vörös nő. Végig a nyitott ajtó közelében maradt, nem jött közelebb. Szerintem félt. A keze a nyitott pisztolytáskán pihent. Azt mondta, hogy Steve-nek be kell menni, mert valami gond van. Azt hiszem. Steve meg azt mondta, hogy maradni fog. Natashának hívta a nőt. Én Fekete Özvegynek. Tudom, miért félt. Egyszer közém és a célpont közé állt.

Aztán csak arra emlékszem, hogy a nő ordít, Steve pedig vérzik. A robot karom is véres volt. Azzal ütöttem.

Aztán azt hiszem, leszedáltak, mert elájultam. Ebben a rácsos teremben ébredtem, ahol most is vagyok. Steve behozta nekem a naplóm. Bocsánatot kért, pedig az arca véraláfutásosan fel volt puffadva. Most oda vagyok bilincselve az ágy széléhez. Egy üvegfal van velem szemben, ami innen csak tükörnek látszik. Biztos vagyok benne, hogy figyelnek. Az ajtó masszívnak tűnik, olyasmi, mint az egyik páncélszekrényé, amit az egyik küldetésem alatt láttam. Ahhoz bomba kellett, az pedig nincs nálam. Egyelőre a kijutás lehetetlennek tűnik. Senki sem jött még be.

Június 30.

Közben elszedtek tőlem mindent. Még Steve sem jött be. Emlékeztem dolgokra. Fájt. Most pedig nem tudom elfelejteni őket. Egy vonat, zuhantam, hideg volt. Fájt a karom, pedig azzal sohasem éreztem. És Steve-re is emlékszem, de más volt. Kicsi.

Azt hiszem, még ott abban a teremben meg is öltem valakit, mindenesetre nagyot reccsent a háta. Talán ezért tartottak bent nyolc napig.

Aztán Steve jött a nővel és kihoztak. Szerintem kiszöktünk, mert senkivel sem találkoztunk, meg csönd volt. Visszamentünk a lakásunkra. Natasha megjegyezte, hogy nem köszöntem meg nekik. Csinálhattam valamit, mert Steve valamiért nevetett rajtam, de bocsánatot kért.

Visszakaptam a Buckys pólóm. Aztán néztünk valami Chaplint. Steve azt mondta, hogy szerettem, pedig még sose hallottam róla. Érdekes mozgása volt, a zene pedig zongora. Tetszett.

A nő hajnalig maradt, aztán elköszönt. Odaintett nekünk.

Steve telefonja már megint rezeg.

Július 1.

Tegnap este sokáig fent voltunk, de elaludtunk a kanapén. Az ágyamban ébredtem. Steve állítja, hogy alva jártam, viszont Steve is az ágyamban ébredt.

Felvettem egy rövidnadrágot, amit Steve-től kaptam. Kényelmes. És meleg van. Steve felfogta a hajam, hogy ne legyen annyira melegem. Szerinte le kéne vágni, de én emlékszem, hogy nem volt szabad. Azt mondja, megengedi.

Megint zenét hallgatunk, mert megkértem. Meglepte, azt hiszem. Most szaxofonok szólnak, és a hifiből (Steve azt mondta, így hívják). Jár a ventilátor (a légkondi tönkrement). Steve az előbb vett dobozos fagyit. Áfonyás.

Steve térdén van egy rajztábla, néha felnéz rám, ahogy satíroz. Most nem zavar, igazából jó a társasága. Tulajdonképpen egész nap alig beszélt, ami furcsa. Szerintem gondolkozik valamin. A mobilja megint villog.

Még mindig tüntetnek a közeli téren, mint kiderült a hírekből. Steve elutasította azt, hogy ki akarok menni a lakásból. Szerintem emiatt.

Nem is tudtam, hogy Steve sütni is tud, de készített palacsintát. Párszor fel is dobta őket a levegőbe. Az öntet juharszirup, ami kicsit tömény, de ízlik.

Hajnali kettő van, de Steve még nem küldött aludni. Festék van nála, és izgatott, a lámpa pedig egy vásznat világít, amin dolgozik. Nem engedi, hogy megnézzem. Igazán lelkes tud lenni néha.

Találtam tejet a hűtőben. (Steve utólag mondta, hogy megittam félkartonnyit.)

Végül Steve-et ágyba húztam, mert sikerült ülve elaludnia az állvány előtt. A kép két alakot formáz, tetszenek a színek. És az összhatás.

Július 2.

Az előbb találtam meg a naplóm. Steve olvasta a nappaliban, és most vizes pár oldal. Szerintem sírt. Törődik velem, gondolom. Egész rendes tőle, pedig alig ismerem. De néha felhozta, hogy „van múltunk”. És Bucky - én? Steve és Bucky - Steve és én. Nem hangzik annyira idegenül, mint az elején.

Különben Steve mára azt ígérte, hogy a kedvencemet süti. Kaptam csokis fánkot. Nem emlékszem, hogy ettem volna, de tényleg a kedvencem lett.

Steve-et ma többször hívták, főleg délután. Egyszer felvette, de aztán egy rövid veszekedés után (fojtott volt, de indulatos) letette. Valami munkatársa kereste, szerintem megint behívták.

Aztán megint hajat mostunk. Még mindig hosszú, mert nem zavar. Steve szerint borotválkoznom is kéne rendszeresen.

Új a huzat a takarón, ez most kék, és mintha csillagok lennének rajta.

Július 3.

Van az az érzés, amikor olyat álmodsz, ami akár meg is történhetett volna veled. Mert olyan valós. Fogalmam sincs, hogy az én álmaim csak élethűek-e, vagy igazak.

Steve szerint az álmok helyrerakják a gondolatainkat vagy emlékeket idéznek fel. Legalábbis ezt mondta, miután felébredtem és elmondtam, hogy álmodtam. Azt álmodtam, hogy Steve a barátom. És azt, hogy fogtam a kezét, de aztán nem értem el és leestem. Ami utána jött, az rémlik. Szóval valahogy így vesztettem el mindent. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mim volt előtte, de azt tudom, hogy megfosztottak tőle. Néha Steve mosolya felidéz valamit, amit majdnem visszakaptam. Szeretnék beszélni Steve-vel dolgokról, de azt mondja, hogy adjunk neki időt. De látom, hogy nem akar várni.

Natasha (a vörös nő: csak hogy ne felejtsem el) benézett az előbb. Szerinte holnap fontos nap lesz, de nem vagyok benne biztos, miért. Azt mondta, várjam ki, és még mosolygott is hozzá. Jól áll neki a mosolygás.

Steve lent alszik a matracon.

Július 4.

Azt hiszem, emlékszem. Nem tudtam aludni hajnal óta, mert álmodtam, de Steve szerint ez jó jel. De én féltem az álmomban... Steve kicsi volt, annyira vékony, nem is, inkább törékeny, de Steve azt mondja, ez így is volt... Igen, most már emlékszem: még azelőtt, hogy idejöttem volna Steve-hez, egy kiállításon voltam, és ott olvastam, mi volt az, szérum? Steve Bucky legjobb barátja volt... Vagyis akkor az én barátom is? Igen, mert ez a mi múltunk volt, csak aztán meghaltunk? De most élünk, nem? Most jó így minden.

Ma még nem csörgött Steve telefonja, ami furcsa. Mindig keresni szokták, de talán most békén hagyják.

Valaki csönget, de nem is rendeltünk kaját, akkor meg ki? Én nyitottam ajtót - Natasha volt. Mosolyog, mint tegnap este. Boldog szülinapot kíván Steve-nek. Szóval erre gondolt. Még valami dobozt is hozott neki.

Azóta jöttek még, ők a konyhában vannak, én most az ágyon. A másik szobában ég a lámpa, így látom az arcukat. Van egy sötét bőrű, fiatalabb férfi az ablaknál, mellette áll egy idősebb barna, Natasha és Steve pedig az asztal körül ülnek. Steve néha rám néz, mintha ki akarna hívni.

Most érkezett még valaki, egyelőre csak a nagy hangját hallom. Izgatott, egész gyorsan beszél. Tony - Steve így hívja. A férfi alacsonyabb, mint a többiek, sötét haja van, valami pedig világít a mellkasán. Igazából befelé bámul rám, amikor azt hiszi, nem nézem. Mint most, ahogy írok.

Végül elment, miután kimentem és mondtam valamit. Teljesen dühös lett, még meg is ütött, de már nem tudom, mi miatt.

A tűzijátékozás szép volt, hajnalig kint ültünk az erkélyen, azt nézve. Natasha, Sam és Clint - a másik két férfi - bent beszélgettek közben, nevettek, néztek valami tévéműsort.

Nagyon késő van, de még egyikünk sem megy aludni. Nagyjából hajnali három lehet, és bár a többiek már hazamentek, mi még ébren vagyunk a nappaliban. A törött gramofont Steve leszedte az asztalról - biztos vagyok benne, hogy én törtem el, de Steve nem hozta fel egyszer sem. Most se nem tévézünk, se nem hallgatunk rádiót - csönd van, leszámítva a beszűrődő zajokat. Vannak, akik még tűzijátékoznak.

Július 5.

Délelőtt keltem, Steve sütött palacsintát megint, mert az előző adag elfogyott még napokkal ezelőtt. Evés közben beszélgettünk, én elmondtam megint egy álmom. Csak ő volt benne, semmi konkrét cselekmény, és engem nézett. Nem tudom, hogy érezzek e felől, mert egyszerre furcsa, de úgy... vonz, vagy nem is tudom. Az emlékek ragadósak, legalábbis tényleg visszatérnek egy idő után.

Steve azt mondja, hogy szeretne velem beszélgetni.

Sok mindent mondott, aztán hagyta, hadd gondolkodjak rajta. Igazából sokszor visszakérdeztem, azt hiszem, és válaszolt is, de talán volt valami, amit nem mondott el. Mert igen, én vagyok Bucky, ő meg Steve, a gyerekkori legjobb barátom, és elmesélte, hogy bevonultam harcolni, aztán pedig ő is, és ekkor lett Amerika kapitány, és aztán megmentett, de a következő évben el is veszített. Tulajdonképpen itt arra is emlékeztem, hogy én pedig őt vesztettem el - mert igen, ő volt az, ami az enyém volt, de elvették tőlem, vagy engem vettek el -, mikor lezuhant a repülővel. Steve örült, hogy emlékszem, mert akkor én már a Hydra kezében voltam - erről is beszéltünk sokat, mint ahogy a többi szervezetről is -, de ezek szerint abból az időszakból is fel tudok idézni dolgokat. Tulajdonképpen szinte csak abból, ahogy így belegondolok (mint például az, hogy harcoltunk nemrég) - ami még a háború előtt volt, az elég kusza és zavaros, mert hiányzik még valami, amit Steve nem mond el.

Rá is kérdeztem, és azt mondta, majd megtudom később, de nem akar terhelni. Ő már most boldog azzal, hogy emlékszem rá, vagy magamra. De úgy érzem, még mindig nem teljesen értem, ki voltam az egész előtt, és ez nyomaszt. Szerinte jó humorérzékem volt, és ebből próbáltam megélni, ami egyébként furán hangzik, mert nem tudom magam úgy elképzelni. De amit ő mondott, hogy mindenki kedvence voltam - az már talán inkább. Bár emlékeztem valamire, amit most már nem tudok behatározni, mi volt, de azt tudom, hogy Steve-hez volt köze. Megrémített, legalábbis váratlanul ért, azt hiszem, szóval nem is próbáltam megragadni. Vagyis mire tollat fogtam volna, kicsúszott az ujjaim közül.

Tehát akkor most már közelebb vagyok ahhoz, aki voltam? Még mindig csak a vér jut eszembe, ha a bal karomra nézek - és nem érzek vele, pedig most azt kívánom, bár élő lenne. Mindig csak az a jelenet jut eszembe még a zuhanás előttről, hogy fogni akartam Steve kezét. Legalább mostanában megfogja párszor. Tulajdonképpen jó érzés, mert puha a tenyere, hiába volt katona, és különben is megnyugtató a közelsége. Nem is értem, hogy tudtam korábban tartani tőle (visszalapoztam a füzetemben). A korábbi gondolataim megrémítettek, de határozottan jobban látom magam, jobbnak látom magam.

És ma úgy ennyi történt - még ettünk, de hát azt minden nap szoktunk, szóval nem tudom, miért írom le. Ma már borotválkoztam is, Steve hagyta, hogy egyedül csináljam. Viszont a hajamat rábíztam, mert már kezdett nagyon hosszú lenni; most megint az államig ér.

Még ma is tűzijátékoznak este, valószínűleg azokat használják, amik tegnapról megmaradtak.

Július 6.

Megint az álmok, de most... én már nem tudom, hogy ez a valóság-e. Igazából elég furcsa volt, mert az volt, hogy láttam benne Steve-et, és akkor megcsókoltam.

Az előbb megkérdeztem tőle, hogy ez tényleg így volt-e, és azt mondta, igen. Azt is megkérdeztem, hogy rendben is volt-e, de erre is azt mondta, hogy igen.

Július 9.

Nem írtam egy pár napja a naplómba, mert

Én

Beszélgettünk egy csomót, és én emlékszem. Emlékszem, édes istenem, eszembe jutott majdnem minden, mert bár vannak még sötét foltok, de Steve mosolyog, és minden annyira kibaszott tökéletes. Úristen, el sem hiszem. Mármint, én szerettem őt, ezt ő mondta, de én is emlékszem most már, és tudod mit? Most is szeretem, mert most minden annyira vidám, te szent szar.

Steve szerint káromkodok, mondjuk igaza van.

Tudom már, hogy ki Steve, és el sem hiszem, hogy elfelejtettem egy ilyen fontos dolgot... És tudom, hogy ki vagyok én. Ezt azért emelem ki, mert engem sokkol, ahogy szó szerint leírtam korábban, hogy nem ismertem a kilétem. Fogalmam sem volt a saját nevemről, vagy az érzéseimről... Tulajdonképpen most is csak Steve segített. Egy mondat, valami sablon baromság, meg kéne kérdeznem, mi is volt az...

„Amíg a halál el nem választ”, igen. De visszahozott egy csomó dolgot, és már nem csak azt látom a fejemben, ahogy zuhanok, vagy ahogy megölök embereket - mert igen, tudom, hogy öltem, és fel tudom idézni, néha akaratlanul látom magam előtt -, hanem emlékszem Steve-re, még a ’30-as/’40-es évekből. Kicsiként, olyan vékony volt, és szerettem őt, ahogy most, és már értem, miért. Mindent értek.

Szóval Bucky - jó úgy leírni ezt a nevet, hogy tudom, hogy mi, vagyis ki van mögötte.

Július 10.

Tegnap csak arról beszéltünk, hogy mire emlékszem, vagy mire kéne - Steve néha kérdezgetett, mit tudok felidézni. Igazából elkeserítő volt, azt hiszem, hogy bár a fontosabb dolgokat könnyen a felszínre tudtam hozni, az apróságokat, amikre pedig Steve nagyon is jól emlékszik, azokat nem tudtam előhívni.

És kicsimnek hívott. Jó, hogy ő a magasabb, de... na, mindegy. Talán kicsit nyálas volt, de szerintem belefért. Mármint azok után, hogy megbeszéltünk, milyen kapcsolatban álltunk - és emlékeztem sokra, ez megint meglepetés volt.

Július 15.

És én itt be is fejezem a naplóírást (úgyis hanyagoltam ezt a szart egy ideje) - hazatértem Steve-hez.

Szerintem megérte az agymosást és a sok szenvedést az, hogy most boldogok vagyunk együtt.

Steve barátai most már az enyémek is, szóval... azt sem tudom, mit akarok írni. Élek, boldog vagyok, szerelmes, párkapcsolatban.

Jó életnek nézünk elébe, vagy mi.

Ezennel vége a naplómnak. (???)

Utólagos megjegyzés: ma lefeküdtünk Steve-vel. ♡