A második Világ-majdnem-vége

Fandom: Good Omens
Páros: Gabriel/Beelzebub, Aziraphale/Crowley

Műfaj: crack, humor & gusztustalan fluff

Leírás: Gabriel és Beelzebub kilesik Crowley és Aziraphale tevékenységeit, hogy mégis hogyan tudnának egy másik Világvégét véghezvinni. Hát nem így. Sok randi, humor és aranyosság.

Tessék elnézni a self insert belsős poénjainkat, amiket nem magyarázok meg.

Kihívás: egy Good Omens fic, amiben nem nevezhettem nevén a Poklot és a Mennyet; és a következő szavakat kellett felhasználnom: ablakpárkány, Bepanthen kenőcs, zsírcsöcs, sLaG, villanyóra szekrény, megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért

Hossz: 2.8k

Kelt: 2020. szeptember 10.

Beelzebub herceg úgy döntött, hogy ideje tenni valamit – éppen abban a pillanatban, amikor Gabriel arkangyal is elhatározta magát, hogy ez tarthatatlan állapot, hogy két elszabadult lázadót hagynak kószálni a Földön.
Egy vezetékes telefon – aminek a zsinórja amúgy is szét volt már rohadva kelésekkel – felcsengett. Beelzebub felvette, zizgő szárnycsapkodással kísérve, amitől a vonal túlsó végén azt lehetett hinni, hogy sistereg a hívás. (Gabrielnek, ezért, szent meggyőződése volt, hogy elég hangosan kell beszélnie, hogy a másik jól értse őt, mert nyilván szakadozik a vonal.)
- Mi azzz? – zümmögte a démon.
Gabriel az ablakpárkányon ülve körbelesett, mielőtt jól elkiáltotta volna magát a telefonba – Beelzebub persze reflexből eltartotta messze a fülétől. Ez már rutin volt. Gyakran telefonáltak, csak maguk sem tudták, miért.
- Beelzebub, de jó hallani felőled, remek; nos éppen azon gondolkodtam, hogy ugye ez a kínos helyzet, ami most van, ez nagyon is kellemetlen számunkra, hiába nem nagyon köztudat – és ne is legyen az, én mindig azt mondom! –, de hát a Teremtő szerelmére, csak tenni kéne valamit.
Tudniillik, az egész Apokalipszis-Ami-Nem-Is-Volt igen zárt körű információnak minősült. Az Antikrisztus annyira belekavart a valóságba, hogy Felhővilág és Bugyorország lakói mind elfelejtették, hogy harcolni akarnak, így mindennemű zsémbelődés nélkül visszatértek a repkedéshez és a fal-meg-nem-nyaláshoz. Akik mégis tudták az igazat, ők sem voltak benne biztosak, hogy mindennel tisztában vannak – Gabriel váltig állította, hogy egész végig Aziraphale fondorlatos műve volt, ahogy a bugyutaságával megtévesztett mindenkit; Beelzebub lecövekelt amellett, hogy Crowley egy áruló démon. Így nem is volt meglepő, hogy megpróbálták őket kivégezni.
Történetesen ők maguk sem emlékeztek igazán a Világ-majdhogynem-végére. Esküdni mertek volna rá, hogy a cinkosok, Crowley és Aziraphale, ott voltak. És Adam. A Lovasokat akkor nem hiányolták, de azóta erősen a keresésükre indultak – viszont mivel egyikük sem felelős a megidézésükért, Halált pedig egyikük se akarta volna más módon megtalálni, így ezt is ennyiben hagyták.
Beelzebub unottan vakart le valami lepedéket a fogáról Gabriel monológja alatt. Az angyal mindig zavartnak tűnt, ha vele kellett beszélnie, ám még nem fejtette meg a miértjét.
- Crowley és Azzziraphale – foglalta össze a démon mogorván, ahogy odébb pöckölte Hastur békáját a legyeitől. A mihaszna állat panaszosan brekegett egyet.
- Igen, de shhhh – intette Gabriel, miközben éppen ő kiabált egy nagy visszhangzó teremben, nyitott ablakkal.
- Követni akarod őket – vonta le a következtetést Beelzebub, és kihúzta magát a nyikorgó irodai székén.
- Igen! – jött a válasz és egy erős lábra csapás csattanása a kagylóban.
- Akkor ott találkozzzunk. Ne légy feltűnő.
Azzal Beelzebub rácsapta a telefont. Gabriel még morgott egy kicsit arról, hogy ő teljesen normálisan el tud vegyülni az emberek között, és igazán nem kéne aggódnia emiatt, mert ő a mestere a megtévesztésnek.
Így tehát megjelentek – kifogásolható öltönyben, amiben Beelzebub kisfiúnak nézett ki – a Ritz előtt, ahol éppen Crowleyék ettek. Vagyis Aziraphale evett, míg Crowley, nos, nézte.
Gabrielék pedig nem tudták, hogy egyáltalán nem ez a két hozzá nem értő szerencsétlen állította meg a Már-Épphogynem-Armageddont.
 
És végül egy rutinba kezdtek ebben is, mint a telefonálgatásokban, itt pedig kiabálnia se kellett egyiküknek sem – sőt, nagyon is halkan kellett beszélniük, ahogy újságok mögött elbújva lestek ki néha a másik asztalhoz. Az alibiből rendelt koktél árválkodva ült az asztal tetején. Beelzebub beleszagolt, miközben Aziraphale pár székre tőlük elfogyasztott egy egész mandulatortát.
- Mégis mi ezzz?
- Koktél – jött a fölényes válasz, mert Gabriel igenis tudott végre valamit, amit a másik nem. – Az a neve, hogy „Paradicsom.”
- És mi van benne?
Illat teszt; ízlelés. Gabriel elfintorodott.
- Nem paradicsom.
Crowley felnevetett az asztaluknál – leginkább kacsaszerűen felhápogott –, amire mindketten felkapták a fejüket. De a démon csak a kezébe támasztotta vissza az állát, és úgy nézte tovább Aziraphale-t, aki cinkosan mosolygott.
- Mikor csinálnak valami… érdekeset? – morgolódott Gabriel, mire Beelzebub lepisszegte.
- Türelem. Inkább arra figyelj, mit beszélnek egymás közzzt – vett elő egy dohos jegyzetfüzetet és törött, tintafoltos tollat.
De Crowleyék nem beszéltek semmi – számukra – érdekesről, csupán légből kapott csudákat vágtak egymás fejéhez. Ha Beelzebub nem lett volna annyira elfoglalva a körmöléssel, Gabriel pedig nem lett volna teljességgel járatlan a beszélgetési normákban, feltűnt volna nekik, hogy Aziraphale tagoltan kezdett beszélni, megnyomva egy-egy szót, mintha kihangsúlyozná; Crowley pedig úgy támaszkodott, hogy a szája mindvégig látható legyen a szomszéd asztaltól, ahogy vigyorogva válaszolgatott neki.
Persze ez nem tűnt fel nekik, mivel végtelenül újak voltak az efféle lehallgatásokban.
Az Alvilág hercege szemöldökét ráncolva vakargatott egy pattanást az állán – a lenti mocskos levegő nem volt éppen kegyes az arcbőréhez –, miközben egyre a televésett papírjára meredt.
- Ezzzt nem értem – látta be nagy bosszúsan, frusztrált tollcsattingatás közben.
- Mutasd csak – vette oda Gabriel maga elé, de rögtön elhúzta a száját. A tekintete ide-oda ugrált a sorok közt, zavarodottan. – Ez héber.
Beelzebub szemrehányóan sandított az angyalra, morcos ránccal az orrnyergén.
- Ez volt a legutolsó emberi nyelv, amit megtanultam – hozta fel mentségére. Gabriel sóhajtva kezdte visszaolvasni, aztán megtorpant.
- Bepanthen kendős?
- „Kenős” – erősködött Beelzebub, ugyan tanácstalansága kiült az arcára.
Végül arra jutottak, hogy vagy egy étel lehet, vagy egy lekeverős nagy pofon megnevezése.
- Biztos valami német – vélekedett Gabriel.
- Azzz melyik?
- Világháborúk, főleg.
- Azzz Crowley volt.
- Áh.
Aziraphale elégedetten magával kelt fel a másik asztaltól, amire a két „álruhás” lény felrántott egy-egy újságot az arcuk elé, így nem látták Crowley leplezetlen vigyorát.
- Ezt meg kéne ismételnünk – jegyezte meg a démon elmentében, és Aziraphale ragyogott.
- Oh, igen, úgy hiszem, az lenne a legjobb. Talán jövő csütörtökön, ugyanitt, igen, valóban, úgy lenne illő. De most menjünk haza – javasolta olyan hangsúllyal, hogy Beelzebub felöklendezett.
Figyelték kettejüket távozni, és arra a következtetésre kellett jutniuk, hogy nem lettek okosabbak. De elszalasztani se akarták ezt a pazar lehetőséget, hogy megint kihallgathassák a két ellenségüket. Tehát ők is megbeszéltek egy találkát: jövő csütörtök, tíz perccel Aziraphale-ék előtt, a recepciónál. Beelzebub nem hozhatja a legyét, de Gabrielnek el kell hagynia a sálat.
Mielőtt indultak volna, Beelzebub kiitta a koktél maradékát, hogy kimossa a szájából a szerelmes légkört.
 
Így alakult, hogy ezek után minden csütörtökön leültek Crowleyék randevúestjére, ahol bosszantóbbnál bosszantóbb szavakat jegyeztek le, és a jelentésükön vitatkoztak.
Egy ízben a vörösbort hányó madárról eszmecseréztek, amit Beelzebubék kihallgattak.
- Nyilván czinege – próbált Crowley okosnak tűnni. Aziraphale nagy bőszen bólogatott erre, amire a démon láthatóan jobban érezte magát.
A következő alkalomra Gabrielék az összes madárlexikont kiolvasták, hogy megértsék, miről volt szó – de kisboros madarat azt nem leltek.
Máskor Crowleyék konokul hallgattak, csupán olyan szerelmetesen nézve egymásra, hogy Beelzebub kénytelen volt a vele szemben ülőre fordítani a tekintetét. Meglepve tapasztalta, hogy Gabriel már őt nézte egy ideje.
Ekkor jött az első kérdés, ami nem a lázadó párosra vagy a világ meghódítására irányult, hanem Beelzebubra: ugyanis Gabriel rákérdezett, hogy mi is ő – mármint nemi téren a teste.
- Még nem döntöttem el, melyik tetszik.
És ennyiben hagyták.
Igazából egyik sem tetszett neki, mert míg az egyikkel több szőr járt az átlagosnál, addig a másikkal – egy démon számára felesleges – zsírcsöccsel. Tehát úgy döntött, hogy tartózkodik ezektől a halandók konstruálta normáktól.
Amikor pedig először hallott olyan emberekről, akik szintén ezen a véleményen osztoztak, talán egy kicsit megkönnyezte. Persze nagy titokban, és vérrel, de akkor is.
 
Ez után jött az, hogy már hazáig is kísérték Aziraphale-éket – a haza pedig ezúttal egy antik könyvesboltot jelentett, megannyi növénnyel a kirakatban, a teraszon, az erkélyen, a folyosókon, és egy egészen kis aranyos kaktusszal az ősrégi kassza mellett is. Beelzebub nem egyszer majdnem megbotlott a hátsókertben gondosan feltekert slagban, és többször is Gabrielt használta kapaszkodónak – aki, minden korábbi megegyezés ellenére, ragaszkodott a sáljához, de minden alkalommal megbánta, mikor a démon teljes testsúlyával abba fogódzkodott.
Valahogy az ügyetlenkedéseik mindig elkerülték a követettjeik figyelmét, akik ilyenkor gyanúsan mosolyogva szemlélték a kertet, vagy ültek ki a fenti erkélyre meginni külön-külön egy kakaót és egy kávét.
Ha pedig már a bolt körül őgyelegtek többet, kilesték azt is, hogy miféle népek járnak erre – minden bizonnyal lehetett valamilyen összeköttetésük, és hát hol máshol látogatná meg őket, ha nem itt? Tehát listát vezettek a vevőkről, az olvasmánylistáikról, a kivett könyvekről, a megrongált lapokról – amiket persze Crowley mindig kijavított –, és a bent elhangzott beszélgetésekről is.
Így adódott, hogy Gabriel először talált úgy a pornográfia kifejezésére, hogy Beelzebubbal összedugva a fejüket lapozták az este leple alatt az egyik könyvet, amiben akármilyen hasznosat próbáltak felfedezni.
Gabrielt nem érdekelte igazából az intimitás. Mármint gondolta Beelzebub, akit meg nem érdekelt a nem. De sosem hozta fel korábban, ahogy most sem, és ezt is ennyiben hagyták. Ugyan Gabriel, néha, úgy nem-ért-hozzá, hogy Beelzebub azt nagyon is gerjesztőnek találta, hogy így tiszteli a személyes terét.
Persze sosem jött olyan a boltba, aki igazán érdekes lett volna, így kénytelen-kelletlen a parkban ejtett sétáikra is elkísérték a párost. Gabriel szigorúan egy kapucnival a fején, természetesen szövetkabáttal társítva; Beelzebub pedig illőnek látta egy fekete csipke napernyő használatát. Az egyetlen említésre méltó személy, akit láttak, az azonban csupán egy nő volt, aki egy bő fél órát beszélgetett Aziraphale-ékkel, váltakozó hangerővel. Feldúltnak tűnt, Gabrielék viszont nem kockáztatták meg, hogy közelebb menjenek, hogy rendesen hallják; így viszont mindössze foszlányokat kaptak el abból, amit a nő valakiről tajtékzott.
- …komolyan… van képe… de aztán… még neki áll feljebb! Na de én pedig… mert az egész villanyóra szekrényt… úgyhogy vége! …ennyi.
Angyal és démon összenézett – egyik páros a padon, a másik páros a fákkal takart bokrok mellett –, mikor a nő elhallgatott. Aziraphale valami diplomatikusat mondhatott, mert egy komor arcot kapott válaszul; Crowley viszont megveregette az ifjú hölgy vállát. Ez talán jobb kedvre derítette, mert nem sokkal később megnyugodva távozott.
Beelzebubék egy közelebbi bokorcsoporthoz merészkedtek, hogy a többiek csak ketten maradtak a padon.
- Egész érdekes könyvet lehetne írni a kedves Anathema életéből, ha egyszer rászánná magát, hogy ő is írásra fordítsa az idejét – tűnődött Aziraphale, ahogy szórakozottan etette a kacsákat némi főtt rizzsel. Ennek Beelzebub utánanézett: a kenyér mostanra károsnak lett titulálva a madarak etetésére, és az angyal valamiért nagyon a szívén viselte az élőlények sorsát. Ez vonatkozott az emberekre is.
- Na igen, de ki hinné el? – kérdezett vissza Crowley, aki ügyet sem vetett a most előkerülő tekintélyes méretű magvas zsákra, amit a mellette ülő a kabátjából húzott elő.
- Nem az a lényeg, hogy valaki elhiggye egy könyv történetét, kedvesem – dorgálta Aziraphale őt, miközben magvakkal hintette az előttük húzódó járdát a csoportosult kacsáknak. – Hanem hogy élvezetes legyen. Oh, meséltem már neked a legutóbb talált remekemről? Igazán tanulságos volt, és borzasztó lenne, ha illetéktelen kezekbe kerülne; el se tudom képzelni, mi lenne, ha valaki olyan olvasná el, akinek nem kéne.
Beelzebub pedig illedelmesen lejegyezte a könyvcímet, és azt is, hogy Aziraphale mikor nem lesz a könyvesboltban, hogy kicsenhesse.
 
Sosem gondolták volna, hogy ennyit fognak olvasni, de rohamosan bővült a tudásuk mindazzal, amit – közvetve – Aziraphale-éktől tudtak meg. És Beelzebub hezitálva jött rá, hogy  kezdeti tervük, miszerint kiderítve Crowleyék gyengepontját majd legyőzik őket, hogy a világot is eltöröljék végleg, kezdett meginogni. Amivel még nem lett volna baj, történetesen, mert a délutánok Gabriel mellett egy-egy terítős asztalnál nem is kecsegtettek már olyan kevés szórakozással; az eredendően csak néha rendelt ételek is gyakoribbak lettek előttük, és már nem is a szomszéd asztal minden szavát lesték. Gabriel, ha engedte magának ezt gondolni, rájött, hogy nem is olyan megvetendő enni.
És mindez folytatódhatott volna így, hogy egyikük sem ismerve be semmit, de tettetve, hogy még mindig dolgoznak az ügyön, találkoznak minden csütörtökön; aztán olvasnak együtt, és jegyzeteket küldenek a másiknak. Még ezeken kívül is összeültek néha, ha meg kellett beszélniük valamit – és ilyenkor Gabriel minduntalan észrevette, hogy a fenti levegő milyen jótékony hatással van Beelzebub arcára; Beelzebub pedig még talán engedte is, hogy ne üljenek annyira messze egymástól.
Ugyan mindennek vége szakadt, amikor egyszer Crowleyék a vártnál hamarabb tértek haza, rögtön a bejárat elé teremve, és benyitva az előszobába – ahol Gabriel a földön ült, és a kanapénak vetette a hátát, egy vaskos könyvvel az ölében; Beelzebub viszont az egyik fotel karfáján üldögélt, lelóbálva a lábát, miközben egy bögre teát szorongatott.
Mind a négyen megmerevedtek, ki-ki a meglepettségtől vagy ijedtségtől, és csupán ebben a pár pillanatban volt teljes csend köztük.
Aztán Beelzebub leejtette a bögrét, ami ripityára tört, és ő felpattant; kigúvadt szemeitől még jobban egy légyre hasonlított, és némán eltátva a száját meredt a belépőkre. Gabriel is már állt, és némileg dacolva az arcával erőltetetten elmosolyodott, hogy úgy meredjen a ház tulajaira.
- Aziraphale, khm, nos – kezdte, és maga mögé dugta a könyvet, amit még mindig a kezében tartott.
Crowley a napszemüvege fölé húzott szemöldökkel meredt a jelenetre, ahogy csak a puszta jelenlétük megizzasztotta az Alsó- és Felsővilág vezetőit. Aztán jól szórakozva felpöckölte a fogasra az eddig a vállára terített zakóját.
- Nyugalom, végig tudtuk, hogy utánunk loholtok mindenhol.
Aziraphale rosszallóan sandított rá, ahogy végre becsukta az ajtót maguk mögött, ezzel kizárva a hideg szelet.
- Crowley, megegyeztünk, hogy óvatosan vezetjük fel nekik, ha erre kerülne a sor. Minden bizonnyal nagyon sok erőfeszítésükbe került ez a hosszúra nyúlt akció – tekintett a mozdulatlanná dermedt párosra, aztán kissé szomorúan a széttört bögrére. – Mióta is tart? Már fél éve?
- Ti tudtatok róla? – kérdezett vissza Gabriel, a fölényes mosolya meginogva kissé az arcán. – Nos, minden bizonnyal, mivel hagytuk nektek…
- Nem, pocsékok vagytok – adta meg a kegyelemdöfést Crowley, mit sem törődve Aziraphale kérlelő pillantásával. Gabriel kihúzta magát, és leejtette maga mögé a kanapéra a könyvet.
- Ez esetben azért vagyunk akkor itt, hogy megtorlást kapjatok a megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért!
Crowley majdnem szánakozva nézett vissza a vele egymagas angyalra.
- Mert az annyira jól működött a legutóbb is, igaz? Vagy emlékeztesselek, mi is történt, mikor a múltkor megpróbáltatok minket eltenni láb alól? – lépett előre fenyegetőn. Legalábbis Gabrieléknek minden bizonnyal fenyegető lehetett, mert Beelzebub ijedten lépett hátra, mielőtt rájuk mutatott volna.
- Mégis mik vagytok? Egy bukott angyal és – mi, egy megváltott démon, hogy nem hatott rajtatok semmi? Mik vagytok?!
Aziraphale-ék összenéztek kicsit, aztán az angyal szólalt meg szelíden.
- Csak Aziraphale és Crowley.
- Ezzz meg mit jelentsen? – követelte Beelzebub, nem kis ingerültséggel a hangjában.
- Azt, hogy mi csak mi magunk vagyunk. Együtt, a Földön, minden bonyodalom nélkül.
- De hát Crowley – fordult most hozzá Beelzebub, majdnem kétségbeesve –, hiszen ezzz egy angyal! Hogyan tehetted, hogy így ellenünk fordulsz?
- És ez engem mikor állított meg? – kérdezett vissza Crowley, megfogva Aziraphale vállát, mielőtt végignézett az előttük állókon. – Mellesleg ti is együtt dolgoztok, és nem látod, ahogy ezen én megsértődök.
- De— hiszen—
- Nem kell mindennek olyan bonyolultnak lennie – mutatott rá Aziraphale is, a másik angyal tekintetét keresve, de ő csak elvesztve az eddigi magabiztosságát meredt rájuk.
Beelzebub viszont felrobbant a magában tartott szavaktól.
- De ezzz nem olyan, mint az emberek helyzzzete! Nekik ott van megannyi külön címke, a szabadság és jogok kiharcolása, a mozzzgalmak, a szervezzzetek, a diverzzz reprezzzentáció a médiájukban, hogy mindenki megtalálja magát; a démonok nem ilyen elfogadóak! Az angyalok nem ilyen elfogadóak! – mutatott most vádlón Gabrielre. Aztán elszégyellve magát a kifakadásán, hogy ennyit mondott arról, amit az emberiségről megtudott, engedte le a kezét.
Crowley arca megütközött csodálat volt, míg Aziraphale-é szomorú, de mosolygó.
- Ezért menekültünk. Mert itt elfogadnak minket; egy könyvesbolti eladó és egy növényüzletes – tárta szét a kezeit. – De ti is megannyit tanultatok erről a világról, ami befogadna titeket is, ahogy vagytok. Még mindig el akarnátok pusztítani?
Hosszú szünet következett, amikor most Gabrielék néztek össze, de el is kapták a tekintetüket, két ellenkező irányba meredve. És mindketten belátták, hogy egyáltalán nem is akarnák már a végét látni ennek a világnak – mert a hibáival együtt teljes, és igazán a szívükhöz nőtt, ahogy annyi lapot átbújtak, csak hogy megértsék, miről beszélnek azok, akik itt élnek, ez a természetes, és akiknek ez az otthonuk.
Az álló óra hangosan ketyegett a sarokban, míg azon az egy szón gondolkoztak, amit aztán együtt mondtak ki:
- Nem.
- Akkor miért követtetek még minket?
- Mert… - Beelzebub habozott. – Meg akarjuk érteni.
- Micsodát? – Aziraphale most atyai szelídséggel szólította meg a nála hatalmasabb herceget.
Beelzebub konokul nézte Crowley kezét az angyal vállán, ahova tartozott. Végül rájuk mutatott; kettejükre, mert úgyis mindig együtt jártak minden helyzetben, és az egyik nem volt a másik nélkül.
- Ezzzt.
Aziraphale szélesen elmosolyodott, Gabriel motyogott valamit, Crowley pedig a kezdeti sokk után csak elvigyorodott – viszont egyre azt hajtogatta még sokáig, hogy nem fogják az Alvilág egyik uralkodójának megtanítani a szeretetet, ahogy egy arkangyalnak sem fognak órákat adni kapcsolatpolírozáson.
 
Eljött az a pillanat, amikor Aziraphale hálás tudott lenni mindannak, ami történt. Azt hitte, az lesz nehéz, hogy egyszer megmentsék a világot – amit aztán nem is nekik kellett, mert Adam megtette helyettük –, de mégis az bizonyult nehezebbnek, hogy Gabrielt és Beelzebubot elterelgessék az egyengetett úton, nehogy le találjanak tévedni róla. Szórakoztató lett volna, ha nem lett volna igen veszélyes kimenetele, ha esetleg mondjuk nem működik a tervük. Crowley állítása szerint attól még mindig aggódhatnak, hogy esetleg szétmennek ők ketten, és akkor még egy világvégének néznek elébe.
De most ők mentették meg a világot. Ez a gondolat már megfordult egyszer-kétszer a fejében – megfordult, illedelmesen leült a sámlijára, és egész nap körmölt –, hogy aztán távozva udvariasan becsukja maga mögött az ajtót.
 
Hát ebből az ötletből többet is ki lehetett volna hozni.