Look at what you've done /2-3.

[ Kép askskelebros munkája, de megszűnt a Tumblr. ]

Részhossz: 3.2k

Le akartam tudni egyben Snowdint, ezért a két fejezet. Mostantól érvényes a genocide spoiler, illetve innentől kezdve rövidebbek lesznek egy darabig a részek!

- Jaj, vajon mi lesz ebben a fejezetben, de nehéz kitalálni. (Indokolatlan feels, az vár csak rátok. Meg sok 'heh'.)

- Nálam a determination az eltökéltség lett, hogy így az elején eloszlassak minden kérdést.

„LV 6

HP 36/40

honnan az a rengeteg lv.”

„Two birds on a wire.

One tries to fly away

And the other

Watches him close

From that wire.

He says he wants to as well

But he is a liar.”

[ x | Undertale video ]

← 1. fejezet

♡ ♡ ♡

/2.

Egy csontváz ébredt fel Snowdinben, talán ezredszerre azon a napon, ezúttal nyugtalan zihálástól reszketve. Egy álom volt, biztos volt benne, ugyanis még nem történt meg, így nem kellett emléknek lennie, csak lidércnyomásnak.

Nagy kár, hogy mostanra már túl jól meg tudta különböztetni az álmot az emléktől.

- SANS,  MEDDIG  AKARSZ  LUSTÁLKODNI? – szólt Papyrus hangja, aki másodpercekkel ezelőtt hullott porszemekre és terült szét a földön, tehetetlenül, egyedül a ruháit hátrahagyva.

- megyek. – A konyhában termett, hogy megbizonyosodjon róla: ez most nem álom. És Papyrus ott is állt, mint minden ilyen reggelen, a tésztája fölött. Sans nagyot nyelt (volna, ha van nyelőcsöve), de nem tudott megszabadulni a torkában ülő odaképzelt gombóctól. – most mennem kell, de vigyázz magadra, rendben?

- ÉN  MINDIG  VIGYÁZOK,  NEKED  IS  KÉNE—  SANS?

Egy csontváz elveszetten ácsorgott a mostanra üres szobában, mert a bátyja se szó, se beszéd, ott hagyta.

- helló, grillz, ketchup. – Lekapta a felső polcról. – kösz, mindig tudod, mi kell nekem. tessék, pénz. vigyázz ma. pá.

Mindenki hozzá volt szokva Sans hirtelen felbukkanásaihoz és eltűnéseihez, de erre még Dogamyék is összenéztek a csuklyájuk alatt.

- Talán elkezdte komolyan venni a munkáját – vélekedett Doggo, aki így most csak vakon pislogott, hogy mindenki mozdulatlanná dermedt. – Igaz is, nekem is a helyemen kéne lennem. – Azzal ki is indult tapogatózva, az unokatestvérei pedig sóhajtva kísérték ki.

♡ ♡ ♡

csak hibázott, csak egyetlen egyszer.  elég az hozzá; talán most az egyszer gyakorolni akart és túl erősen ütött oda – az emberek néha fel sem fogják, hogy mennyire erősek hozzánk képest, de nem is baj, mert ő egy gyerek, aki mégis vissza tudja tekerni az időt, így most minden jó. csak le akarta gyengíteni, hogy aztán megadja magát, csak változást akart, de nem ilyet. most minden jó. lélegezz már, az isten szerelmére, mindenki bámulni fog.

A levegő sípolt és fütyült a fogai közt, végig a szemüregén, és most az egyszer megreszketett bele, ahogy egy fuvallat cirógatta a kézfejét. Gyorsan zsebre is vágta a kezét, a ketchupos üveget előtte a belső pulóverzsebébe rejtve.

most már jól fogja csinálni. bocsánatot kért, nem? csak ki kell várnom, míg eljön torieltől. talán beszélek vele erről. …nem, sosem beszélünk semmi ilyenről, nem most kezdem el.

Kínos és kínzó lassúsággal teltek a percek, amik órákká nyúltak már, de Sans nem hibáztatta a kölyköt. Ha most több időre volt szüksége, mielőtt kilépne azon az ajtón, hát legyen. Talán nem mert Sans szem(üreg)ébe nézni azok után, amit tett? Mégis, véletlen volt – csak nem volt tisztában az erejével, ez minden, ugye?

heh.

Mégis, a nyíló ajtó szürkeséget hozott, hamut és kormot és egy szenes pulóveres gyereket, akinek nedves por ült a szeme alatt, és aki mögött sárga folt vigyorgott – vigyorgott? – a sötétben.

Oh, szó sem volt arról, hogy félt a szemébe nézni – csupán csak elfoglaltabb volt.

…heh.

Már jól ismert, de valahol mégis idegen léptek szeltek át a szűz havon, cseppet sem óvatosan, hanem port hagyva maguk után és eltaposva mindent, ami a talpa alá került, ropogva és recsegve előre és előre. Mégis, valamire várva megállt, nem toporogva, nem is igazán feszengve. Nem-emberien mozdulatlanul, ami ironikus, mert ő volt itt a legemberibb, de most úgy tűnt, valami elhagyta őt. A lelke nem – Sans látta a még fényesebben ragyogó lelkét a mellkasában, ha beletekintett, de ez csöppet sem volt megnyugtató.

LV 6

HP 36/40

honnan az a rengeteg lv.

A saját lelkét mintha vasmarok szorongatta volna, miközben egy szenvtelen arcú kölyök – aki nem olyan volt, mint az ő Friskje – hátrafordult és megrázta az öntudatlanul kitartott kezét. A párna puffogása a tenyerében süket fülekre talált, csupán Sans szólalt meg elkínzottan.

- a régi puki–párna–a–tenyérben trükk; mindig vicces. – Csend. – ez a jel, hogy nevess. – Hideg szemek. – persze nem muszáj, jesszus, kölyök.

Elengedve bámult rá, állva a kényelmetlenül a koponyájába meredő tekintetet. Frisk, vagy akárki is volt ez, pedig szótlanul fordult meg, bepiszkítva a havat maga után, ahogy elindult előre. Nyilván tisztában volt vele, hogy Sans követi, ha nem is tette szóvá – miért is tette volna? Megszokhatta már, hogy minden egyes alkalommal így megy ez.

most mi más?

- tudod, az öcsém… talán el kéne bújnod előle – préselte ki magából Sans. Semmi válasz. – nekem az is jó, ha maradsz. így is, úgy is megismer majd, nem…?

oh, a fene.

A következő megszólításra majdnem kiugrott a bőréből – ha lett volna neki –, pedig Papyrus, aki most érkezett, éppen előtte állt.

- SANS,  TE  LUSTASÁG!  MEGINT  CSAK  HENYÉLSZ  ITT?  VAGY  TALÁLTÁL  MÁR  EGY  EMBERT? – tette a csípőcsontjára a kesztyűs kezét.

- hé, paps, ami azt illeti… igen, itt is van? épp itt? – bámult rá Sans tanácstalanul, mert… más volt a párbeszéd. Mint amikor rossz sorrendben kerülnek bele a hozzávalók az ételbe; ugyanaz a végeredmény, de közben valami más.

Mintha hiba lenne a kódban.

- AKKOR  EZ  KIPIPÁLVA! – örült a fiatalabb és elmasírozott. Az élénk sál narancsa furcsán magányosan lobogott mögötte a szélben.

- ha van kedved – beszélt a gyerek hátának –, esetleg megpróbálhatod megoldani a rejtvényeket. tudom, hogy jó vagy benne.

Szokásához híven nem kapott választ, de ez a hallgatás Frisk első kiejtett szavai után újabb jeges fuvallat volt a lelke mellett. Vagy csak tényleg fújt a szél.

heh.

- tudod, az öcsém már nagyon találkozni akar egy emberrel. értékelném, ha a kedvéért tovább tettetnéd, hogy az vagy. …még látlak.

A ’telegút’ (teleport–alagút) pillanatnyisága a szintén megszokott csend helyett mégis nyugtalan suttogást hozott az egyébként fénytelen semmiben.

♡ ♡ ♡

Mikor legközelebb látta, síri csend kúszott a megfontolt gyerekléptek előtt, és ő fittyet hányva a közönségére látványosan megtörölte a szaggatott nadrágjában a kését. Por hamun és kormon, rajtuk könnyek fantom-emléke. Egy kényelmetlen, feszes arckifejezés ült a vonásain.

Papyrus mosolya viszont képtelen volt lelohadni, ahogy ránézett az… emberre. (Embernek kellett lennie.)

- vendégünk van – jelentette be Sans fennhangon, így két pár szem(üreg) meredt a havas út felé. (ez egy igen szakállas vicc – jegyezte meg magában. – pontosabban már olyan régi, hogy nem is szakállas, hanem már csak csontváz.)

- ÚGY  ÉRTED,  A  SZIKLA? – „meresztette” a szemét (szemüregét!) a másik.

- nem. a kő előtt.

- OH,  HOGY  AZ. . .  FOGALMAM  SINCS,  HOGY  MI  AZ – vallotta be.

- nem egy kő.

- NEM  AZ?  HM.  ESZERINT  CSAKIS  EGY  EMBER  LEHET!

reméljük.

- EZ ESETBEN,  EMBER!  KÉSZÜLJ  FEL  MINDENFÉLE  TRÜKKRE,  REJTVÉNYRE  ÉS  EGYÉB  CSODÁS  FURFANGOS  FEJHASÍTÓRA!

- fejtörő – segítette ki Sans.

- ELÖL  TERÜL  MEGANNYI  MÓKA!  NYEHEHE! – Azzal odafordult az alacsonyabbhoz. – MENJÜNK,  KÉSZÍTSÜNK  IS  FEL  MINDENT!

- rendics’. – A tekintetével követte a másik hátát, ahogy az előre sietett. – tehetnél úgy, mint akit érdekel. poén is lehet, ha kipróbálnád.

Az ezért kapott pillantás szenvtelen volt, és mintha az egy vállrándítás lett volna.

A „szíve” persze elárult mindent.

LV 7

HP 38/44

♡ ♡ ♡

Miután beérte a testvérét, nem pillantgatott hátra, bár tudta; a gyerek mögöttük jön. Csupán csak abban nem volt biztos, hogy akarja-e ezt, vagy nem.

- SANS. . . ? – törte meg végül a csendet Papyrus, amit Sans eddig észre sem vett, hogy maguk köré telepedett, mint egy fojtogató pulóver. Még sosem volt ennyi ideig csend köztük, már amennyire az idősebb vissza tudott emlékezni. (És valószínűleg jól tudta, mert olyan dolgokra is emlékezett, amikre senki más.)

- tessék, paps? mintha elvitte volna a cica… inkább kutya a nyelved, annyit hallgattál az előbb. – Mindkettejük léptei recsegtek a havon. – még leszidást sem kapok? mi a baj? – sandított fel rá. Papyrus arca kétségbeesettséget tükrözött, már amennyire ez lehetséges egy csupasz koponyával, és egy kicsit hezitált, mielőtt megszólalt volna.

- BE  KELL  VALLANOM,  ÚGY  ÉRZEM,  HOGY  NEM  MEGY  EZ  AZ  ELFOGÓSDI. . .  AZ  EMBER  NEM  IS  MEGY  BELE  EGYIK  PRÓBÁBA  SEM! – A vállai megereszkedtek, ahogy lehorgasztotta a fejét. – BIZTOSAN  NEM  IS  OLYAN  JÓK. . .

- ugyan már, öcsi, biztosan csak… öhm… talán az embereknél tényleg más szokások vannak? talán idő kell neki, hogy rájöjjön, hogy ez jó móka is lehetne. szóval csak ne törj le annyira – lökte oldalba a másikat játékosan, persze a könyöke így is csak a medencéjét érte el. – se perc alatt jobb belátásra tér, meglátod. megoldjuk.

- SANS. . . – Papyrus sóhajtott egyet, mielőtt folytatta volna, és a másik érezte a pillantását a feje búbján. – NEM  SZERETEM,  AMIKOR  HAZUDSZ  NEKEM.  TUDOM,  HOGY  AZ  ÉRDEKEMBEN  TESZED,  DE. . .  EDDIG  SENKI  SEM  ÉRTÉKELTE  A  PRÓBÁLKOZÁSAIMAT  EZEN  A  TÉREN,  AKÁRHOGY  IS  TÖRTEM  MAGAM.  PERSZE,  RAJTAD  KÍVÜL! – derült fel csöppet, de az a szomorú csillogás még ott volt a szemeiben. – DE  HISZEK  NEKED,  HOGY  MEGOLDJUK.

Egy hangos nyüszítést hozott a szél a hátuk mögül, és ha Sans nem számított volna rá, most reszketne. Így is összekoccantak ugyan a fogai.

- ez… igaz. igen. megoldjuk, csak várd ki. minden jó lesz. de második esély is mindig van. csak… – Sötét veremmé mélyült a tekintete. – néhányan elrontják még azt is.

- AZT  HISZEM,  EZT  NEM  EGÉSZEN  ÉRTEM. . .  DE  TE  ÉRTED  HELYETTEM  IS! – karolta át a vállát, mire egy kicsit megbillentek mindketten.

- heh… – Sans elcsöndesedett, és sajnálta megint, hogy bőr hiányában nem érzi a testvére érintését. Persze a lelke erejét a sajátja mellett annál inkább, ami csak annál jobban aggasztotta, hogy milyen érzés volt elveszteni… – az már egyszer biztos.

♡ ♡ ♡

Minden megváltozott egy kis szereplő miatt a történetben. Mert sajnos egy kulcsfontosságúról volt szó. Ha ugyan nem a „főszereplőről”.

Mire felállítottak minden csapdát, az itt-ott elejtett sikolyok elhalkultak. A levegő zavaróan jegessé vált, a hó sehol sem volt tiszta. A falevelek rezegtek – mögötte bujkáltak a szörnyek.

Mint Sans később megnézte, csak por maradt a fák tövében.

Persze az ő saját erőfeszítéseiknek sem lett eredménye. Minő meglepő módon ez az ember (nem hívom frisknek) belesétált a rejtvénybe a szabályok elmondása előtt.

de a mosolya…

mosoly?

ahogy suttogta…

- Három maradt.

eltökéltség.

♡ ♡ ♡

Az óra, ha képzeletbeli is, úgy tűnt, ketyegett. Vagy inkább a homok szemerkélt egy homokórában. Találóbb, tekintettel arra, hogy a gyerek is maga mögött csak port hagyott, ami tapadt, a szél felkavarta és fojtogató volt.

Sansnek a saját pulóverét is le kellett porolnia, mikor az ember előtte állt, aki már nem is törődött vele, hogy valamennyire letisztítsa magát.

Valami vibrált köztük, elmosódott számok kellemetlen, ámbár tompa fehér zajjal vegyülve. Mégis, most annál könnyebb volt beletekintenie a lelkébe. És nem tetszett neki, amit látott.

LV 8

HP 42/48

- a testvéremtől jobban teszed, ha távol maradsz. egyébiránt, ha tovább haladsz ezen az ösvényen, amin elindultál lefelé… megszenveded.

Vagy ’nem lesz jó vége’, bár sejtette, hogy az inkább csak számukra lenne rossz befejezés. Vagy ’megbánod’, de ezt már igazán felesleges volt mondani.

Olyan érzés volt, mint egy rossz álom, de Sans azokat legalább már kiismerte és egyik sem volt ilyen. Az eddigi legrosszabb az volt, mikor mindenki lent ragadt, egyedül Asgore halt meg, és a kölyök az ő lelkével hagyta el az Alvilágot (milyen ironikus már ez az elnevezés, amit az emberek adtak.)

De ez is csak párszor fordult elő. Most, hogy a Határ még fel volt húzva és nem volt menekvés, inkább kívánta vissza azt az előző – mit? – idősíkot, ahol csak az volt a legnagyobb bajuk, hogy új vezetőjük lett. És nem az, hogy idelent csapdába esnek egy kisgyerek miatt.

Ez a kisgyerek most hidegen méregette az előtte álló csontvázat és félrebillentette a fejét.

- Állj félre – mondta olyan hangsúllyal, mintha csak az időjárást állapította volna meg. De még inkább mintha úgy értette volna: „Majd meglátjuk.”

Persze a szavaiban sehol sem volt a korábbi bizonytalan rekedtség. Nem – túl eltökélt volt ahhoz.

/3.

Grillby hallgatott és poharat törölt. És hallgatott, és nem osztott ki italokat. Csak törölt.

- nem fest túl jól a helyzet.

Felvont szemöldökkel fordult a frissen érkezett felé – a maradék öt vendég a bárban szétszórva érdekesebbnek találta a saját asztalukat. Bár… senki sem mozdult. Az egész jelenet érdekesen olyan volt, mintha megállítottak volna egy filmkockát, de két meganimált szereplő még mozgott volna rajta, dacolva a természet törvényeivel. És a reflektorfényben ketten néztek egymásra.

- örülök, hogy nem kérdezel, mert így nem kell hazudnom. de ha el is mondanám neked az igazat… mondjuk azt, hogy senki sem emlékezne majd rá – kacsintott rá Sans, de csak fáradtan dőlt a pultnak, nem is vesződve azzal, hogy leüljön. – igazából akkor miért is ne? igen, nyertem magunknak pár plusz percet, ahol csak mi beszélünk. befagyott az idő. hah… szóval, az ember, akiről beszéltem? fegyvert hordoz magával. szerinted miért kong az ürességtől a bár?

Agresszív lángnyelvek csaptak fel a férfi kezén, megolvasztva a benne tartott poharat. Sans gondosan arrébb hajolt tőle.

- el kell intézned, hogy ne találjon senkit a városban, mire ideér, értve? mi feltartjuk, de te itt intézkedj. megbízok benned ennyire.

Valószínűleg látta az apró kérdést a szemében, mert a csontváz vállat vont.

- waterfall? hotland? a legjobb, ha a hajóssal mennek. – Elveszett tekintettel keresett valamit a pulton, vagy csak épp oda esett a tekintete… mindegy volt. – akárhol jó… csak ne legyenek itt.

Sans utolsó szavai visszhangoztak még akkor is Grillby fejében, mikor már csak ő volt a pultnál, és hallotta a többiek halk beszélgetését az asztaloknál.

♡ ♡ ♡

Visszatérve ő maga is a valóságba és Papyrus mellé, Sans felnézett a testvérére – aki láthatólag mindezek ellenére megmaradt a réginek; vidámnak és gondtalannak, ugyanakkor odafigyelőnek, így nem is volt csoda, hogy nem kerülte el a figyelmét Sans komorsága.

- SANS,  MINDEN  RENDBEN? – kérdezte aggódva. Persze a másik csak vállat vont.

- attól függ, mit érintve – válaszolt végül, eltekintve a messzeségbe, ahol gyéren esett a hó. – de összességében… nem a legjobb napunkat éljük.

- AZ  EMBER  MIATT,  IGAZ? – A kérdéstől összerezzent a másik, és kénytelen volt felnézni Papyrusra. Most ő volt az, aki nem nézett rá, és tapadósan nyúlt köztük a csend.

- igen. – A válasz egyszerű volt. – igen, miatta. és tudom, hogy egyébként is vigyázol magadra, de most az egyszer… hallgass rám és maradj távol tőle. nem akarom, hogy akármilyen bajod is essen.

- EZT  NEKEM  KÉNE  MONDANOM  NEKED,  NEM  FORDÍTVA! – vágott vissza a fiatalabb, de nem volt dühös; Sansre soha. – MIATTAD  JOBBAN  AGGÓDOK. . .  NAGYON  KEVÉS  AZ  ÉLETED,  ÉS  CSAK  EGY  TÁMADÁSBA  KERÜLNE,  HOGY. . . – Itt megakadt. – DE  HÁT  EZÉRT  GYAKOROLTUK  A  HÁRÍTÁST,  NEM  IGAZ?  HOGY  VÉLETLENÜL  SE  TALÁLJON  EL  SENKI!

- heh. igaz – vigyorgott fel rá, de érezte a fényeket kihunyni a szemében. A másik viszont lassan bele is lendült a fellelkesítő beszédbe.

- MINDEMELLETT  BIZTOS  VAGYOK  BENNE,  HOGY  RÁ  TUDNÁNK  VENNI,  HOGY  NE  ÁRTSON  SENKINEK.  HATÁROZOTTAN  HISZEM,  HOGY  NEM  IS  AKAR  IGAZÁN  SENKIT  SEM  BÁNTANI!  DE  HA  MEGMUTATJUK  NEKI,  HOGY  SZERETETTEL  MENNYIVEL  TÖBBET  ELÉRHET—

- nem kockáztathatunk! – vágott közbe Sans, és mintha egy pillanatra megvillant volna a szeme. Ez Papyrus figyelmét sem kerülte el, ugyanis kinyúlt felé.

- SANS—

- elég. nem engedem, hogy megpróbáld megfékezni őt. normál esetben sikerülne, de most… – Elhalkult. – túl veszélyes, paps. kérlek, ne menj a közelébe.

Papyrus enyhén bosszúsnak tűnt, de higgadtan folytatta.

- ÉRTÉKELEM  AZ  AGGODALMAD,  ÉS  MEG  IS  ÉRTEM,  DE  TUDOD,  HOGY  ÓVATOS  VAGYOK.  ELÉG  LENNE  CSAK  EGY  KICSIT  BESZÉLNEM  VELE. . .

- mit nem értesz azon, hogy ’nem’?! – kiáltott rá Sans, a levegő körülötte pár méteren szikrázott és süvöltött, ahogy a fivérére szegezte az egyedüli immáron kék szemét. – nem fogod kockára tenni az életed emiatt, érted?!

Az öccse ijedtnek tűnt, de hamar összeszedte magát, és a riasztó aura ellenére megközelítette a testvérét.

- FIGYELJ,  NEM  FOG  ELDURVULNI  A  HELYZET,  CSAK  BESZÉLEK  VELE,  HM?  NEM  IS  KELL  EGYEDÜL  MENNEM,  ESETLEG  VALAKI  MÁS  IS  OTT  LESZ,  NA? – Széttárt ujjakkal nyúlt ki felé egy kesztyűs kezével. – CSAK  NYUGODJ  MEG,  KITALÁLUNK  VALAMIT,  DE  JOBB  BELÁTÁSRA  TÉRÍTEM.

- nem. – A hangja zengő volt, mintha a koponyájában visszhangzott volna, a teste pedig ugyanolyan feszülten állt. – te nem tudod, mire képes… nem engedhetlek oda.

- TE  TUDOD? – kérdezett vissza Papyrus, de rögtön meg is bánta, mert most érezte meg igazán Sans dühét, aki már reszketett tőle.

- igen, és azt is tudom, hogy a fejedet venné, ha csak a közelébe mennél! – Enyhén zihált, és a szeme vibrálni kezdett a hirtelen kirohanás okozta erőtől. Nem Papyrusra volt dühös, de csak ő volt itt, hogy kitöltse valakin a dühét. – egyáltalán kit vinnél magaddal? ebben a pillanatban is evakuálnak mindenkit, és nem is csak snowdinből. ez már rég nem a mi feladatunk.

Ez láthatóan gondolkodóba ejtette a másik csontvázat is, de aztán csak megérintette a kisebb vállát. Mivel amaz nem húzta el, felbátorodva közelebb is lépett.

- BELÁTOM,  IGAZAD  VAN,  HOGY  VESZÉLYES.  DE  NEM  TUDHATOD  BIZTOSRA,  HOGYAN  REAGÁLNA,  HA  VALAKI  BESZÉLGETNE  VELE.  HISZEN  EGYIKÜNK  SE  PRÓBÁLTA!  TALÁN  EZ  A  MEGOLDÁS! – szorította meg a vállát biztatón, majdhogynem lelkesen.

- nem tudsz te semmit.

Ez a pár szó rosszabb volt, mint egy pofon, mert még ezt is érezte fizikailag, de a mellkasa sajgott inkább. Hátrébb lépett tőle, elszakítva a kezét a vállától.

- NEM  ÉRTEM,  MI—

- legalább örülnél neki, hogy ilyen tudatlan vagy – nevetett a másik, pedig be kellett látnia: itt igazán semmi vicces nem volt. A hangja hamar el is halt. – csak egyszer az életben hallgass rám, ha már a bátyád vagyok, mielőtt a vesztedet okozod. gondolj egy kicsit rám is, mielőtt hősködsz.

Az ordításánál sokkal rosszabbak voltak a halk, érzelemmentes szavai, amitől még jobban lehűlni látszott az idő. Habár a szeme már semmilyen fényt nem árasztott, lerítt róla, hogy egy rossz mozdulat és nem habozik használni az iménti erejét. Papyrus lázasan keresett valami megnyugtató szót, amivel megmentheti a helyzetet, de egyre csak azon járt az agya, hogy mégis mit rejtegethet előle a fivére.

- ne menj a közelébe – voltak az utolsó szavai, mielőtt eltűnt a semmiben.

A szél egy narancs sálat tépett egy magányos alakon.

- Papyrus.

♡ ♡ ♡

Snowdinben még sosem volt ekkora csönd. Idegtépő és üres, mintha nem az előbb ürült volna ki a város, hanem mindig is lakatlan lett volna; mégis, a sebtiben elhagyott házakról ordított, hogy nemrég még élettel volt teli minden. A kémények füstöltek, a téren az ajándékok a karácsonyfa alatt magányosan hevertek, az egyetlen bár ajtaja pedig tárva nyitva ontotta bentről a kellemes meleget, de a hideg így is bekúszott az épületbe.

A világ úgy tetszett, megállt, és hacsak a szállingózó hópelyhek nem árulkodtak volna másról, Sans el is hiszi, hogy amit lát, az csupán befagyott állókép. Vagy mintha a táj arra várt volna, hogy lefessék, és nem akart belemozdulni, ezzel megzavarva a festőt.

De a hangok hiánya szinte hasított – még a levegő sem fütyült vagy süvöltött, így a tömör némaság már dobhártyát morzsolt. Ha egyáltalán ez lehetséges egy csontváznál – képletesen szólva.

Sans pár hóbuckán átcaplatva nézett körül, várva valamire. Ez esetben valakire, mivel a gyerek még nem érkezett Snowdinbe – talán talált még valakit, akit eltehet láb alól. De ő elhatározta, hogy most beszél vele. Inkább ő, mint Papyrus, nem igaz?

Mégis, a csend nyúlt és vékonyodott, mint az elvásott gumi, de ennek ellenére nem engedett át magán több hangot. nem volt mit, döbbent rá Sans, és akaratlanul is megborzongott, ahogy a kies tájat nézte.

hol járhat? nem mintha hiányozna a jelenléte, de…

Megakadt. És elfulladtak a gondolatai is.

Mintha valaki mellkason szúrta volna, és másodszor már nem tévesztette el ezt az érzést.

- NEM! – üvöltötte, és mire a városhatárra teleportált, összerogyott. Azt az egy pár lábnyomot, ami Waterfallba vezetett a hóban és porban, figyelemre se méltatta. Az elködösült látása csakis az előtte szétszórt kupacot fogadta be, a valóság fájt, másodszorra talán még jobban, mert megakadályozhatta volna.

Amikor kinyúlt felé, őfelé, mert ez a halom valaha élt, valahol belül tudta, hogy hiába remél bármit is ettől a korcstól, aki itt garázdálkodik. Nem kezd újra, amíg meg nem elégszik ezzel… akármi is legyen az.

Felegyenesedett, markában tartva az utolsó dolgot, ami emlékeztette a fivérére. A port túl hamar felkapta a hirtelen támadt hóvihar.

A szél egy narancs sálat tépett egy magányos alakon, aki körül a szél ordított helyette.

♡ ♡ ♡

4. fejezet →