Look at what you've done /4.

[ Az első képet egyszerűen nem találtam (írjatok rám, ha kell nagy méretben),

de a második ismét askskelebros munkája, akiknek megszűnt a Tumblrje. ]

Fejezethossz: 1.3k

Végigloholunk Waterfallon, éééés kinyírok egy shippet. Szó szerint. Áú.

Illetve cameo-zik a kedvenc őrült tudósom.

„- Ugyan, kérlek – csilingelt az utált gyerekhang, azzal ő is a kezébe kapott egy dárdát. – Kezdjük.”

„Oh, all of these minutes passing,

Sick of feeling used.

If you wanna break these walls down,

You're gonna get bruised.”

[ x | Undertale video ]

← 1. fejezet

♡ ♡ ♡

← 2-3. fejezet

♡ ♡ ♡

/4.

Úgy tűnt, a kölyök – nem Frisk, nem gyerek, de már az sem biztos, hogy ember – tudta, mit keres. Azaz kiket, így nem tartott sokáig, hogy a közeli vízfolyás csomós legyen a hamutól; a képzeletbeli homokóra alsó fele egyre csak telt.

Ugyanakkor Sans olyat is észrevett, ahogy árnyról árnyra követte, amit egyébként nem akart volna megfigyelni. Nem csak hogy kivégzett mindenkit – vagy inkább lemészárolt –, de szórakozott velük. Shyren éneke óvatosan szállt, halkan és bátortalanul, míg egy panaszos sikolyba nem fulladt. Sans megesküdött volna rá, hogy a kölyök ránézett, mielőtt sikerült volna elteleportálnia.

Hogy honnan tudott a quiche-ről a Waterfall-i pad alatt? Eddig sosem járt még ott, hát miért pont most fedezte fel? Mintha előre tudta volna, hogy ott lesz, persze ez gyakorlatilag lehetetlen.

Sans ismét a távolból figyelte őt (a kezében jegyzetfüzet, az orrán szemüveg), amikor a táskájába tömködte az újabb ételt, és a visszhangvirág suttogása kísérte őt:

- nem álltam készen a felelősségre… nem készen… felelősség… nem…

A csontváz megérintette a virágot, ami már oly sok ideje őrizte ezt a titkot. Ám mielőtt elléphetett volna, a suttogás elhallgatott. Csend volt, senki sem szólalt meg, a virág mégis mást kezdett kántálni a keze mellett:

- SANS... SANS... S-

Úgy rántotta el a kezét, mintha elektromosság rázta volna meg, és már ott sem volt. A hang mégsem hagyta el, ahogy Waterfall végénél görnyedt össze és zihált.

♡ ♡ ♡

LV 10

HP 56/56

Félelmetes látvány volt Undyne, ahogy a mellvértje kettéhasadt, felfedve néhol a kék pikkelyes bőrét a felsőtestén – és ahogy ennek ellenére felegyenesedve állt. Ugyan a levegőt hörgősen vette, és még a kopoltyúi a nyaka oldalán is oxigénért szomjazva tátogtak, odavetette a kis sárga szörnynek, aki megrettenve állt az oldalánál, takarásban az ember elől:

- Menj már innen. Megleszek.

Nem kellett kétszer mondania, a gyerek farkát behúzva iszkolt el a másik irányba, kétszer is majdnem elesve, de aztán eltűnt mindhármuk szeme elől – habár Sanst egyikük sem vette észre.

A nő már láthatóan nem tartotta magát annyira, ahogy a fiatal szörny eltűnt, és ha Sans szeme nem csalt, a vágás mentén por kezdett hullani a páncélból. Undyne hörögve nézett farkasszemet a kölyökkel, aki ironikusan balettcipőt és tütüt rángatott magára.

- Szóval egy ütéssel, huh…? – zihálta, és felköhögte a saját porát. – Csak ennyi kellett, hogy én… én… – Megroskadt az egész tartása, ahogy beszélt. – A francba… Papyrus… Alphys… – Itt elcsuklott. – Asgore… Kudarcot vallottam.

Sans nem akarta nézni, de mit tehetett, úgy igazán? Mégis, a szeme láttára a nő alakja felegyenesedett, újfajta erővel az arcán.

- Nem. – Megrázta a fejét, amitől nem hullott jobban szét a teste; a mellkasán a rés szinte világított a lelke zöldjében.

zöld? de hiszen az csak emberi lelkeknél lehet… – Sans hirtelen elmosolyodott, a fejét csóválva. – szóval ezt titkoltad mindenki elől? eltökéltség van benned? egy kísérlet… legalább nem vagyok egyedül. mégis… jóság. ironikus.

- Ez már nem is csak a szörnyekről szól, nem igaz? – nézett Undyne a gyerekre undorodva, és még feljebb emelte magát. – Ha velünk végzel, az emberek lesznek a következők. Nem engedhetem, hogy ezt tedd. Rajtam nem fogsz túljutni, erről gondoskodok. – Azzal erősebben markolta meg a dárdája nyelét, hogy teljesen felegyenesedjen.

A gyerek csak némán nézte, talán ámulva a kitartásán, vagy hogy még volt mersze fenyegetőzni.

- Mindenki akarata most bennem egyesül, és mindenki nevében be is fejezem ezt, itt és most! – Az ép szeme már eddig is világított, de most az egész teste fényt ontott magából, mire az ember és Sans is eltakarta a szemét. Ahogy a csontváz kinyitotta a sajátját, megrendülten meredt a jelenetre: Undyne alakja fenyegetően magaslott a gyerek fölé, a szemkötő elporladt a bal szemürege előtt, és a lyukból furcsa nyilas fények törtek fel, mintha a benne lévő erő már nem tudott volna hol máshol kifolyni a testéből.

- Ennél egy kicsit jobban kell próbálkoznod, hogy engem leverj.

A hangszínétől még Sans is összerándult, olyan intenzitással visszhangoztak a szavai. Mégis, a kölyök rezzenéstelenül állta a tekintetét.

- Ugyan, kérlek – csilingelt az utált gyerekhang, azzal ő is a kezébe kapott egy dárdát. – Kezdjük.

♡ ♡ ♡

Sans előtt folyt le a csata immáron vagy huszadszor, és az ember egyre csak vesztett. Ami egy normális lénynél frusztrációt okozna, de úgy tűnt, ez a korcs élvezi – vigyorgott, mintha valami csak számára vicceset látna, mintha egy játék lenne az egész. Ugyan unos-untalan több sebből vérzett, azt csak letörölte, és néha a szájába dobott egy-egy lopott ételt. A quiche érintetlenül pihent a táskájában, mellette pár más dologgal.

Nem kellett sok, hogy megint kifogyjon az erőből és elhibázza a lépést – a térdét átdöfte egy dárda, megbénítva a fél lábát. A fájdalomtól üvöltött ugyan, de nem vakította el, így kihúzta azt a saját csontjából, hogy az előtte álló szörnybe állítsa.

Mindketten reszkettek, az egyik lassan felegyenesedve vérző lábbal, a másik összerogyva a lelkébe ágyazódott fegyverrel. Undyne arca eltorzult az elkeseredettségtől és kíntól, de mintha a vonásai maguk is megnyúltak volna az arcán. Az állán egy csepp gyűlt, ami összetéveszthető lett volna izzadtsággal, ha nem ugyanolyan színű, mint a bőre.

A szörny lassan, de biztosan olvadt, így, hogy nem volt elég erős, hogy irányítsa a benne élő hatalmas eltökéltséget.

- Szóval még ez… sem volt elég… – hörögte a térdelő nő; az immáron remegő, amorf keze a sebe fölött vibrált. – Heh… hehehe… – A válla finoman rázkódott az erőltetett nevetéstől, ahogy felbámult hunyorogva a gyerekre, aki most előtte magasodott. – Ha azt hiszed, ettől minden reményem elveszett… hát tévedsz! Alphys figyelte a harcunkat, és mondta, ha bármi rosszul sül el, ő… evakuálna mindenkit. Sosem jutsz el hozzájuk, érted? Asgore is… a lelkekkel… nem hagyja veszni a világunkat!

Ferde fogas vigyorral az arcán rogyott össze végleg egy kupac homokká. A vértje darabjai üresen kongtak a híd kövein.

LV 12

HP 16/64

Sans nem várta meg, hogy lássa a gyereket tovább haladni a mostanra begyógyult lábával – a labor elé teleportálta magát.

♡ ♡ ♡

Nem tudta, mire számított, mikor belépett a terembe, ahol csak a hatalmas monitor fénye világított, de mindenképpen jobban fájt, mint azt képzelte.

- Nem, nem, nem… – zokogta egy hang a székből, és Sans egy pillanat alatt mellette termett.

- alphys? én vagyok az. – A szörny először összerezzent a hangjára, de az ismerős arcot látván belekapaszkodott a karjába.

- Sans…! – A hangja elcsuklott, de erőt vett magán és visszanyelt egy csúnya csuklást. – Te élsz, hála Istennek! E-egyik felvételen sem láttalak, de nem tudhattam, hogy te is… Jaj, P-Papyrus, annyira sajnálom őt… – Itt ismét elfogta egy reszkető sírás, mialatt Sans megnyugtatón tartotta őt a székben a karjával.

- oké, alph. semmi baj, lélegezz. – Fél percig csupán hüppögés töltötte be a teret, ahogy a képernyőn a korcs is a labor felé tartott, egyelőre csak az üdvözlőtábla mellett elhaladva. – ki kell mennünk innen, ha idejön, rendben? – Nem várt választ, és máris a pincében (az igazi labor bejáratánál) termett vele, hogy ott várjanak; körülöttük csupán a sötétség keveredett a dohhal és valami kaparászással a hátuk mögül. Nem fordultak meg, mikor a dolog szimatolt, aztán akkor sem, mikor hirtelen némaságot hozott az ő eltűnése is.

Balettcipők susogtak a hideg padlón odakint, aztán hűtő nyílt és csukódott, mire Alphys olyan hevesen rándult össze a hangra, hogy Sanst bordán vágta. Kint néma csend volt pár percig, aztán az elegancia nélkül csoszogó léptek elhagyták a szobát.

Abban a pillanatban Sansék kint is álltak ugyanazon a helyen, a nő kábán a teleportálástól és a könnyektől, míg a csontváz tekintete a képernyőn függött, ahol a gyerek épp egy Pyrope-ot hasított ketté. (Láthatóan esze ágában sem volt visszamenni a laborba; talán tudta, hogy a lift felé kell mennie.) Sans már nem is érzett késztetést, hogy félrenézzen a látványról. – mindenkit ki kell menteni, akit csak lehet, érted? undyne-ért. – Utálta, hogy ezt mondja, de ha ez adott motivációt a másiknak… Sans nem tudta, neki maradt-e egyáltalán.

- J-jó… – Alphysnak láthatóan nem akaródzott elengednie a csontvázat, így a másik csak felsóhajtott.

- tudom, hogy fáj, oké? tudom. de legyél erős, érte. megérdemli. – Ezzel egy könnyes szájrándulást kapott, amit elkönyvelt magában mosolykísérletnek. – miben segítsek?

♡ ♡ ♡

Wingding szövegben az áll: „SANS... SANS... SA–”

♡ ♡ ♡

5. fejezet →