Look at what you've done /5.

[ Az első kép adta az ötletet a "homokóra" utaláshoz. ]

Fejezethossz: 1.2k

Ez indokolatlanul rövid, és még csak mentségem sincs.

Avagy senki sem vidám, Gaster meg csak úgy van.

„A gyerek gunyorosan cowboy kalapot emelt az elesett előtt, aztán zsebre vágta a pisztolyát.”

„I made changes that went unnoticed,
Sang songs for deaf ears”

[ x | Undertale video ]

← 1. fejezet

♡ ♡ ♡

← 4. fejezet

♡ ♡ ♡

/5.

Muffet gyorsan múlt el, az ő szerencséjére. Sans attól tartott, hogy Alphys szorítása a kezén megrepeszti egy csontját, de nem akart rászólni.

LV 13

HP 64/68

- hé, alph. – Túl rekedt volt a hangja a némaságtól, de túl fáradt volt, hogy érdekelje. Muszáj volt valamiről beszélniük, különben megőrülne. – mettaton is kint van?

- É-én nem hiszem, mert tudod… megkértem rá, hogy n-ne menjen – motyogta maga elé Alphys, és nem pillantott fel még egyszer.

Erre nem válaszolt sem ő, sem a nő nem tett hozzá többet, így hallgattak.

♡ ♡ ♡

Ha lehet, képernyőn nézni az eseményeket még frusztrálóbb volt, mint testközelből. Így annyival tehetetlenebbnek érezte magát, mintha ott lett volna mellette, pedig tudta, hogy akkor sem avatkozna közbe. Hogy miért?

Mindig van egy újrakezdés. Sosincs olyan, hogy „vég”. És ha be is állnak egy olyan ismétlődő körre, ahol az ember újra és újra gyilkolásra adja a fejét? Akkor az lesz kiszámítható. Mindenhez lehet alkalmazkodni. Sans egyetlen terhe az volt, hogy tudta: nem kell így lennie, mert valaha barátok voltak ezzel az emberrel. Azt hitte, legalábbis. Egy barát nem tesz ilyet, semmilyen belső késztetés hatására sem.

A mellette ülő Alphys először a szemüvegét, aztán a szemét törölte meg zsebkendővel, és egyet szipogott. A pillantása néha Sansre – pontosabban a sálra a nyakában – vándorolt, de nem tette szóvá. Úgy, ahogy semmi mást sem, így néma csendben ültek egymás mellett egy sötét szobában, halottakat nézve maguk előtt.

Akit tudtak menteni, az jól járt, mások nem. Persze a végén senki sem menekült előle – megtalálta a bujdosókat. Az eredmény homokviharhoz hasonlított.

♡ ♡ ♡

A képernyő hirtelen elsötétült. Mindketten felkapták a fejüket, ahogy a félhomályban egy alak rajzolódott ki előttük.

- mit is mondtál, hogy mettaton nem…?

- Úristen. – Alphys a jellegzetes bőrszíne ellenére is elsápadt, a kezei reszketni kezdtek az irányítópult fölött. – S-sans, ide… ide kell hoznod, m-muszáj, ő nem… - Elcsuklott a hangja, és kabáton ragadta a csontvázat, akinek erre felvillant a szeme. – Ide kell hoznod, nem eshet baja, ő—

Fémes csattanást és csikorgást hallottak a monitor felől, és mire odanéztek, már nem volt kit látni az üres robot szemekben. A gyerek gunyorosan cowboy kalapot emelt az elesett előtt, aztán zsebre vágta a pisztolyát. Az övén egy rózsaszín kulcs lógott, amit megpöckölt elmentében.

LV 19

HP 88/92

- Nem – suttogta Alphys, a hangja még ennél a rövid szónál is elcsuklott. – Nem, ez nem lehet, csak őt nem…

- alphys, nyugodj meg…

- Hogyan ny-nyugodjak meg? – csattant fel, de a szavai elvesztették az élüket, ahogy könnyek folytak az arcán. – H-hogy vagy képes ezt mondani? Mindezek után… És mi mit sem tettünk…! – Kezdett átcsapni hisztériába, mire Sans azonnal a kezéért kapott.

- ide figyelj, ami történt, megtörtént. nem számít, mert egyszer mindez—

- Hogy mered azt mondani, hogy nem számít?! – kiáltott rá Alphys egy sikítással, ellökve őt magától. A szemüvege vészjóslón villant a mesterséges fényben. – Van fogalmad róla, hogy ez… a sok élet… vége, Sans, vége. És számít.

- és ha vége? sosincs „vég”, nekünk nincs. – Megigazította a kabátját ott, ahol Alphys lerántotta a válláról, mikor ellökte. – ha meg is történt egyszer, talán nem ez volt az utolsó, csak az első.

- S-sans, miről… nem értelek, miről beszélsz? – suttogta elborzadva a nő. – Papyrus is meghalt, nem tudod őt visszahozni…

- én nem is. – Hallgattak. – eltökéltség kell hozzá.

- Ez nem alátámasztott tény… – hezitált Alphys. – N-nem alapozhatsz erre, csak mert ez az utolsó reményünk…

- én tudom. láttam. – Meglepett reakciót várt, vagy kíváncsit, de csak szomorú szemek vizslatták.

- Sans, meghaltak. Mind.

- alphys, neked kéne tudnod a legjobban, miről beszélek! – emelte fel most a hangját ő, és az asztalra csapott; a lapok mindenfelé szálltak. – hiszen ezt kutattuk annyi ideig; az idősíkok, az anomáliák… és amikor g—

CSENDET.

- amikor—

NEM.

- Sans, jól vagy? – kérdezte Alphys hangja tompán, mintha a távolból szólt volna, és ő rájött, hogy nem is fókuszál a szemével. Mikor pedig válaszolni akart, sehogy sem jött a nyelvére a megfelelő szó – mintha egy másik nyelven akart volna beszélni.

- e-ez csak egy rossz álom… – mondta végül. – egyszer majd annak fog tűnni… vagy nem is emlékszel rá. – Elkezdett hátrálni, sajnálkozón nézve rá, de furcsamód cseppnyi megbánást sem érzett, ahogy reszketve távolodott tőle. – mennem kell.

- Sans, mi—

A monitoron sikított valaki. Alphys egyedül hallgatta a kis szörny könyörgését a hangszórón, aztán ahogy a gyerek kinevette őt, miközben porrá zúzta.

♡ ♡ ♡

Az ember lépései óvatosak voltak, megfontoltak a fekete-fehér házban, ami egykor Torielhez tartozott, most Asgore-é, és a kezében az iménti fegyvert szorongatta készenlétben, hiába tudta jól: mindenkivel végzett. Mindenkivel, kivéve…

Sans némán meredt rá az ablakon túlról, ahogy ő a konyha felé indult, behajolva a hűtőbe. Néma bosszúsággal fordult el tőle, biccentve az előtte nyújtózó virágnak, aki úgy fordult felé, mintha ő lenne egy napraforgó, s a gyerek maga a Nap. Talán így volt, legalábbis az első részében Sans nem volt teljesen biztos – de abban nem tudott tévedni, hogy egy egészen kicsi villanás jelen volt az ember szemében. Piros fény, ami nem jöhetett volna sehonnan, így Sans ráfogta, hogy a saját látása káprázik.

Frisk… vagy a gyerek, az ember, ez az élőlény – már ha élt – a gyerekszoba felé indult, útközben vállat vonva egy csak általa hallható kérdésre, és a virág ismét mellette bukkant fel a padlóból. Az ajtó kitakarta ebből a szögből, mit csinálhat ő odabent, de mikor visszatért, egyenesen mániákus volt a tekintete. A cowboy kalap elhagyatottan hevert mögötte a folyosón, pisztoly immáron villogó késre váltva, ahogy a nyakában is egy apró medál kapaszkodott a láncán, táncolva minden egyes lépésével. A két barát – annak kellett lenniük – együtt indult a pince felé.

Sansnek lüktetett a koponyája a színek hiányától, és már nem tudta, emlékben van-e vagy ez a valóság, meghalt vagy él-e még – arra gondolt: „mindegy, hova, csak el innen.”

Teleportálás közben nyomta a csontjait a vészterhes levegő a feszültséggel, és az agya helyén visszhangzott a nyugtalan suttogás egy másik világból.

- hát vége – sóhajtott halkan, ahogy a székére érkezett, amit csupán fél órája hagyott itt a laborban; monitor furcsán szürke, csak egy fegyver csillogott az alján, ahogy egy lóbáló gyerekkéz azt szorította. – megmondtam neked. – Csend. – alph…

Megfordult a kerekes székkel, a görgő alatt valami omlott és puhán pattogott, hogy ömlő masszává terüljön szét egy papírlapon. Sans felállt, bokáig porban. Remegett.

egyedül hagytam itt, nem jöhetett érte a gyerek, hiszen figyeltem őt, az egyetlen veszélyforrást, nem eshetett volna… – Nyögött. – …baja.

A laborköpeny magába foglalta finom homokszemcsék tömkelegét, a maradék már szétszóródott, de a nagyját így is a fehér anyag ölelte magához. A ruha ujjai maguk köré csavarodtak, mintha a viselője is csakugyan így tett volna a saját vége előtt.

Árulkodó és törött injekciós tű hevert a fal tövében, a legtávolabb a fénytől, de mégis szomorúan csillogott a szemcsés lapköveken. Sans lába előtt a hamvakban Alphys reszketeg, formátlan és jellegtelen kézírásával ennyi állt a félig betemetett papíron:

„Sajnálom. Nem bírtam tovább. Ha igazad van, vége lesz, mielőtt emlékeznék rá, hol is kezdődött.

Tudod, hogy mi van a pincében. Ne ítélj el érte. Ne feledkezz meg róluk, ha visszajössz – gyere vissza

csak te maradtál nekem mIÉrt nem jossz vissza sna sans kérleK

sajnálom.

Az én hibám”

Képernyő villogott, de a termet új fény töltötte be – a könnyek nélküli kín kék tüze, ami az egyetlen élő szörnyhöz tartozott, aki nem tett semmit a szabadulásuk érdekében, mert már rég feladta. A lelkét a tudat tonnányi súllyal húzta le, hogy a térde felmondta a szolgálatot, és fogak csikorogtak az erőtől, amivel összeharapta őket.

A lap maga előtt kéken lángolt már, felemésztve a szavakat és a vallomásokat lekörmölve, és annál még sokkal többet is. Sans már nem volt ott, mikor égett a hamu, ami máskülönben sérthetetlen lett volna, de tovább porladt, szállva a jéghideg lángok közt, az utolsó darab fecnit kavarva a sötétbe, amin csak jelek húzódtak:

NE MENJ UTÁNA

♡ ♡ ♡

Wingding szövegben az áll: „CSENDET.”
„NEM.”
„NE MENJ UTÁNA”
♡ ♡ ♡
6. fejezet →