[ A kép mnstrcndy munkája, a hátteret nem tudom, honnan szedtem külön. ]
Fejezethossz: 2.3k
Judgment Hall, here we come.
{Előreláthatóan ezután jön a 7. fejezet, amiben lezárom a genocide runt, aztán egy epilógus jön a 8-ban.}
És bocsi a késésért.
„- hol nyerek én ezzel? – szisszent fel Sans, a kezei ökölbe szorultak a zsebében. A sál nyugtalanul ült a nyaka körül.
- Hamarabb meghalsz.”
„Who, who are you really?
And where, where are you going?
I've got nothing left to prove
'Cause I've got nothing left to lose.
See me bare my teeth for you.
Who, who are you?”
[ x ]
♡ ♡ ♡
/6.
Sárga volt a terem, ahol az
egésznek végződnie kellett, mindenre narancs fényeket vetve a kinti
világításban. Az árnyékok mély árkok voltak csupán a fénycsíkokban, és
takarásban állt Sans, nézve az ítélkező sárgát.
A gyerekléptek halkan
érkeztek, finoman és majdhogynem ártatlanul. Közel sem volt a kezdeti
törtetéshez a hóban, vagy pattogó rohanáshoz Hotlandben – ez már számító és
megfontolt séta volt, egy olyané, aki mindenre fel van készülve, de még nem
tudja, hogy mire is kéne.
Egymás láttán megállt az idő
számukra, csak hogy aztán tovább haladjon a közeledő emberrel; apró aranyszív
függő, fénylő kés, és nyitott, vörösben játszó szemek.
- Te… – suttogta a gyerek, és
majdhogynem elégedett mosoly ült az ajkán, miközben jobb fogást talált a
fegyvere nyelén.
Erre nem felelt senki, szinte
a terem is visszafojtott lélegzettel várt, feszült, pulzált körülöttük. Mit
tenne egy olyan hős, aki igyekszik megmenteni az utolsó darabkáit egy
esélytelen világnak? Aki őszintén hisz a változás erejében?
Ez nem Sans volt, tudták jól
mindketten, és mégis megszólalt. Az ismerős narancs sál a nyakában lógott, és
talán ez adott neki erőt, hogy beszéljen.
- hé. elfoglalt voltál, mi? – A saját
levegővétele sértette a beállt némaságot, így folytatta: – lenne egy kérdésem
számodra. hiszel abban, hogy a legszörnyűbb ember is képes változni? hogy
bárkiből válhat jó ember, ha egyszerűen megpróbálja?
A gyerek gunyoros
fejfélrebiccentéssel válaszolt, mire Sans megcsóválta a sajátját. Hát persze.
Nem is neki való volt az optimista beszélgetés egy reménytelen ügyben. Az
Papyrus volt.
- heh heh heh… – Döcögve nevetett, reszkető
vállal, és talán normál emberként elkeseredett könnyek lettek volna a szemében.
Így az arca csak csontszáraz volt. – rendben, jobb kérdés: mennyire akarsz szenvedni? mert tudod,
ha még egyet előre lépsz, azzal felelősséget vállalsz mindenért, amit tettél. a
felelősséged pedig én vagyok. az pedig nem igazán fog tetszeni.
Csusszanó, kíváncsi lépés, és
Sans vállrándítását éhesen villogó szemek figyelték.
- heh. bocs, öreg hölgy. ezért nem teszek
ígéreteket.
A kettejük lelke finoman
vibrált a mellkasukban, ahogy egymásra meredtek és a mágikus harc már most
elkezdődött, de Sans még mindig zsebre vágott kézzel figyelte a másikat lustán.
- gyönyörű nap van odakint. madarak énekelnek,
virágok virulnak. ilyen napokon, mint a mai, a hozzád hasonló gyerekeknek…
A gyereknek nem igazán volt
ideje reagálni, mikor átdöfte a lábszárát csonttal, amit követett a kést tartó
keze; a következő támadások végigzongoráztak a gerincén. A körülötte felbukkanó
szörnykoponyákból sugárzó lézer után üvöltve rogyott a kőpadlóra, mint egy
sebzett állat. A levegőben égett haj- és textilszag terjengett, miközben Sans
érdektelenül meredt az előtte térdeplőre.
- A pokolban kéne égniük – fejezte be végül,
hangja visszhangozva csapongott a falak közt. – huh. sose értettem, miért nem használja senki
egyből a legerősebb támadását.
A lenti szörnyek varázsa miatt
minden harcnak rendszere volt: lépésenkénti időt kapnak, tudnak gyógyulni, ami
így az emberekre is vonatkozik; a szörny ételeket fogyasztva a mágiát vonják ki
belőle, regenerálódva.
A kölyök vérző tagokkal
emelkedett fel, fogai közt morzsolva az első kezébe akadt dolgot, amit
kirángatott a táskájából.
- akkor kezdjük is el – vigyorodott el Sans,
mert az már biztos volt, hogy ezen jól el fog szórakozni. A szeme előtt már nem
a Frisk-kinézetű gyereket látta; a pulóvere mintáját elfedte a hamu, a szeme
vérszínben játszott, ahogy acsarkodva fogta a kését, mindenfelé tekintgetve a
támadást várva.
Csont csípőmagasságban és
fentről is jött, amik közt átvetette magát, beütve a bokáját, ami így lilán
villogott pár másodpercig. Rémülten kapott a mellkasához, a lelkét figyelve
némán, és Sans is így tett. A magas számok töretlenül csökkentek, aztán
bestagnáltak.
LV 19
HP 45/92
- neked lv, nekem karma – kacsintott a
csontváz, mire egy meggondolatlan suhintást kapott maga felé, ami elől
könnyedén kitért. Legalábbis nagyon igyekezett, hogy könnyűnek tűnjön, miközben
a zsebében pihenő kezei ökölbe szorultak. – azt vártad, hogy majd ott állok és hagyom, hogy
megüss? heh. …nem felelsz? azt hittem, legalább káromkodni tudsz.
- Ha tudnád, mi mindent el
tudnék hordani rólad… - sziszegte a gyerek, riadókészültségben hátrálva tőle.
- ja, képzelem – biccentett erre ő, egy kék
és egy fehér csontot küldve felé gyorsan szánkázva. Még két ilyen pár, és az
egyik végén pihent egy piros, vergődő szív, ami holtan szétomlott.
♡
♡ ♡
Sans kinyitotta a szemét. A
folyosó ugyanolyan fényben tündökölt, mint eddig, de az előtte heverő holttest
eltűnt, s az ellentétes faltól ugyanaz a gyerek sétált elégedetten.
- Kellemetlen csalódás vagy,
Sans, de el kell ismernem, eddig ez a legizgalmasabb része a játéknak.
Erre nem illett sem „köszönöm”, sem
hallgatás, így ismét megszólalt:
- gyönyörű nap van odakint. madarak énekeln—
- Pofa be! – szólt rá a
kölyök, de a sorozatos döfések a testén elnémították, még ha egy nyöszörgő
halomban is hagyták őt.
- ne szakíts félbe; az az én dolgom – vigyorgott
rá gátlástalanul örömtelien. – ahogy
mondtam: szép idő van odakint. miért nem pihensz egy kicsit és hagyod az
egészet?
- Mert szerinted majd
hallgatok rád? – köpte a másik, és vér csordult le a szája szélén.
- nekem ugyan mindegy – vallotta be őszintén
Sans. – így is, úgy
is alulról szagolhatod majd az ibolyát. ha már van egy kis virág barátod. …oké,
ez nagyon rosszul hangzik.
A gyerek válasza csupán hörgés
volt:
- Ez a legjobb poén, amit most
be tudtál nyögni, csonti?
- úgy néz ki, kezdek kifogyni a viccekből. –
Elgondolkozva nézte a földön heverőt. – tudod, ha csontban fekszel, akkor lemegy az
életed.
- …KARMA, mi?
- gyorsan tanulsz.
Kirántotta magából a csontot,
mire üvöltött egyet, ahogy a sajátja pedig törött a mozdulattal. Zihálva és
remegve, de felküzdötte magát két lábra. Ami majdhogynem elképesztőnek hatott
az állapotát tekintve – Sansnek el kellett ismernie, hogy volt benne kitartás (eltökéltség).
Persze maguk kárára, mert csak elhúzta mindkettejük szenvedését.
LV 19
HP 1/92
A gyerek kiköpte a fogát, vért
küldve utána, miközben a keze görcsösen markolta a saját oldalát. A pulóver
felszakadt, egy nyílt sebet felfedve a bőrén, amit ujjaival igyekezett mégis
egyben tartani. Tehetetlenül szorította a másik felhorzsolt kezében a kését, de
a fogása kezdett gyengülni, ahogy felnyögve térdre rogyott.
- Meg a faszom esne, uh,
beléd… – nyögött fel megint, és kétségbeesetten nyúlt a táskájába akármi után
kutatva, végül egy zörgő zacskót vett elő remegő kezekkel. A korábban használt
serpenyő a földön koppant a lába előtt, a gyerek vizes zacskót tépett a
fogával, ami magára is loccsant, de összességében elégedett volt magával, mikor
egy része mégis az edénybe ment. Már csak egy valami hiányzott, ahogy a tömb
tésztát kibontotta a csomagolásából.
- Nincs tüzed? – fordult Sans
felé, ugyan még mindig remegő kezekkel, de pimasz mosollyal. Szóval teljesen
komolyan gondolta a főzést.
- cserébe mit kapok?
- Pár perc nyugalmat.
Kék lángok lobbantak az edény
alatt, de nem égették meg az embert; nem a csontváz köre volt, itt nem
árthatott neki.
A rozsdás nyél alig vezette a
hőt, véres ujjak markolták azt, ahogy a sekély edényben állt a víz. Még öt perc
a tészta elkészüléséig.
Az első buborékok is
megjelentek. Még négy perc a tészta elkészüléséig.
Odakint madarak csipogtak türelmetlenül,
a gyerek velük dúdolt, mint egy felhúzott játékgép, egy-egy hanggal. A fűszer
beleomlott a tésztába. Még három perc a tészta elkészüléséig.
A víz már hullámzott, de
képtelen volt dobálni a merev tésztakockát, így csak körbeugrálta azt, törtetve.
Egy darab tészta levált a többiről, körbeúszott. Még két perc a tészta
elkészüléséig.
Lassan omlott le a tésztahegy,
szétterülve a serpenyőben, amit egyáltalán nem erre terveztek. Az edény alja
sikított a varázslángoktól és forrón izzott, gőz csapott a mennyezet felé. Sans
áthelyezte a súlyát a másik lábára. Még egy perc a tészta elkészüléséig.
A serpenyő lekerült a tűzről,
ami egyből ki is aludt, semmi nyomot sem hagyva a padlón. A víz még forrásfokon
volt, mikor a gyerek a felét a szájába borította, felköhögve a hőtől, de
lenyelte az egészet, égő ajkakkal pillantva fel a másikra, aki ellenben a
lelkét és az adatait nézte.
LV 19
HP 51/92
És egyre nőtt.
A másik fele már nem égetett
annyira, de a forró levesben nem volt már íze a tésztának. A gyerek vigyorogva,
Sans tartózkodón, de összenéztek a kettejük közt lebegő számokon át.
LV 19
HP 91/92
- Ez jól esett! – pattant fel,
levakarva a bőréről a rászáradt vért, ami alatt összezárult a sebe. – Oh,
többet kéne lopnom. Ez hasznos cucc volt. Na, fene, most már elhasználtam. De
marad legközelebbre is.
Sans unottan méregette őt,
aztán intett a bal csuklójával. A már ismert koponyák (nyúltak és állatiak)
ismét felbukkantak mögötte, széttárt állkapcsokkal.
- A múltkor nem ilyen
sorrendben voltak – jegyezte meg a gyerek, a kése nyelére markolva, és a
vigyora inkább hasonlított már vicsorra.
- még jó, hogy pont nem érdekelnek a szabályok
– biccentett felé Sans, és élvezettel nézte a szökdécselő gyereket a kettejük
kis beteg kidobósában.
- Mondd csak, Sans… – Megállt
egy kicsit zihálva, amikor a támadás már véget ért. – Hogyhogy meggondoltad
magad? Mármint, simán kihagytalak volna, nem mintha más annyira foglalkozott
volna veled. Persze az öcséden kívül – kacagott fel élesen, egyáltalán nem
emberien. – De komolyan, te élhettél volna egy hátrahagyott világban, miközben
én tovább haladok a következőre. Mi ez a hirtelen ellenszenv? Nem az elején
kellett volna „megölnöd”?
A csontváz egy sóhajtás nélkül
bámult rá, mozdulatlan állkapoccsal válaszolt.
- túl beszédes vagy. mellőzzük.
- Ja, mert nem szoktam
beszélni? – Megint ott volt az a nevetés. – Oh, mindenki így ismeri Frisket.
Ide figyelj, csonthalom. Én leszek oly kegyes, és használom ezt itt – mutatta fel
a kését –, hogy haladjunk. Cserébe te mesélsz kicsit nekem. Megállapodtunk?
- hol nyerek én ezzel? – szisszent fel Sans,
a kezei ökölbe szorultak a zsebében. A sál nyugtalanul ült a nyaka körül.
- Hamarabb meghalsz. – Vállat vont.
– Vagy akármi.
Csend volt, mintha a madarakat
is lelőtték volna odakint, aztán a szörny is megvonta a vállízületét.
- valamelyikünk biztosan hamarabb meghal így. megállapodtunk.
előbb te jössz.
Az ember közelebb jött, de nem
fegyvert emelt – a keze a levegőben pihent, aztán megmarkolta a semmit, amiből
számok lettek.
1 ATK 1 DEF
- Mennyei vagy – jegyezte meg
negédesen, azzal visszaugrott a helyére, várva a másik reakciójára. A betűk
lassan halványodtak el közülük, de az emlékük velük maradt, árulkodón és félőn.
- tudod, nem csak az érzelmek vezéreltek idáig
– vallotta be neki Sans, ahogy a szeme már szüntelenül kék fényt ontott, és
hasonló színben pompáztak az érkező csontok. Az ember úgy hajolt előlük, mint
egy nád, aminek a szára mégsem tört meg. – egy anomália jött be a mi – más szó híján –
idősíkunkba még egyszer régen. hiába nullázódott az idő, ez az egy kis hiba
benne maradt, ami manipulálta az eseményeket.
A nyugodt csend ezután nem
tartott sokáig, mert a kés felé lendült, centikre kerülve el őt, ami
máskülönben egy végzetes szúrás lett volna.
- amíg az egész egyszer csak meg. nem. áll. –
A szavainak döfésekkel adott nyomatékot, amik szintén lehelettel vagy még
annyival sem kerülték el a testét. Az újabb késsuhintás jelképes volt csupán, a
gyerek karja sajgott. – heh
heh heh. miattad történt, igazam van?
- Jackpot! – nevetett vissza
véren át, miután esés közben elharapta a nyelvét, így most friss zúzódásokkal
egyenesedett fel, lógó karokkal, mint egy szakadt húros marionett bábú.
- persze nem igazán várnám el, hogy átérezd. –
A gyerek üvöltött a kék sugártól, aztán egy csont ledöntötte a lábáról.
Támadások tömege sorozta meg a mellkasát és a védekező karjait. – tudni, hogy egyszer
mindennek vége lesz, elölről kezdődik, és nem tehetsz ellene? kicsit letörő.
Az ember köhögve tápászkodott
fel, utolsó reményeként egy fahéjas csiga-szerű ételt magába tömve, habár így
sem volt valami fényes a kilátása.
- az emberek lelke létezik igazi szeretet nélkül,
igaz? ez a hamis lv öl majd meg, ha
egyáltalán élsz még. ember vagy? áh, hagyjuk a filozófiát, sose volt az
asztalom.
Az összeharapott fogakon csak
zihálás tört fel, mikor egymás után dobta magát félre a támadások útjából. Sans
zavartalanul folytatta a monológját, mert minek állt volna meg? Annyira mindegy
volt.
- rég felhagytam azzal, hogy megpróbáljak
visszamenni – vont vállat közömbösen. – képtelen vagyok rá, mert eltökéltség kell, és akkorám még nekem sincs, hiába tudhatom
részben magaménak. te képes lennél rá, de úgyis újracsinálnád. újra és újra.
Már csak bármiféle düh nélkül,
rutinból csapkodta meg a csontokkal minden irányból. Lézer pörkölte a haját.
Neki viszont gyorsnak kellett lennie, hogy a másik ne vágjon a kabátjába.
- és ismét itt kötnénk ki bármiféle emlék nélkül.
legalábbis a többiek számára anélkül… mi túlságosan tudjuk, mi történt, nem
igaz? – meredt rá vádlón az egyetlen kék írisz, és Sans ismét zsebre
tette a kezét.
- Milyen megható történeted
van, mindjárt meg is siratlak – horkantott fel a másik, a szeme sarkából viszont
vér folyt le lustán az álla felé. A szája keserű volt a quiche édese után, amit
túl nagy falatokban nyelt le, és még érezte a nyomását a torkában.
- te viszont egyenesen szánni való vagy –
felelt neki hasonló hangnemben Sans, csupán… fáradtabban. Megviseltebb volt a
hangja most, mint pár körrel korábban. A keze bizonytalansággal emelkedett
mellkas magasságba, hogy előhívja a megszokott koponyákat. – talán én is ilyen vagyok,
fogalmam sincs. de hiába adtam már fel rég a visszajutást… tudom, hol fog ez az
egész kikötni. vagy nem, de jobb is így. és így már képtelen vagyok nem foglalkozni
vele.
Fülsiketítő robbanással vált
le az egyik oszlop a talapzatáról, mikor a célzás félrement a sugárral, mire az
egész terem megremegett körülöttük. A gyerek port köhögött, Sans mozdulatlanul
állt vele szemben.
- sosem irányítottam én, de te sem igazán. bár a
döntés a te kezedben volt mindvégig… ahogy most is. figyelj, tudom, hogy
valahol ott benned, mélyen ugyan, de van még egy kis része annak az embernek,
akit ismertem. – Finoman tárta csak ki a kezét, az ujjai szétnyílva
mutattak megadást, de ugyanakkor a tartása nem lett kevésbé feszült. – ugyan már, kölyök.
elfelejthetjük ezt az egészet, ha most leteszed a fegyvert, és… ezzel igencsak
megkönnyítenéd a dolgom.
A másik akaratlanul felkuncogott
erre, a kérdése mégis hűvösnek hatott.
- Mennyire nézel naivnak,
Sans? – törölte meg közben a véres orrát egy sötét zúzódás alatt. – Azt hiszed,
hogy majd menni fog a rábeszélés? Okosabbnak gondoltalak ennél. Tudod, másnak
sem sikerült meggyőznie. Vagy emlékeztetnem kell téged? – A vigyora igazán
démoni volt a keskeny gyerekarcában.
A csontváz ösztönösen hátrált
egy lépést az arckifejezése láttán, aztán csak összeharapta a fogait. A gyerek a
nadrágzsebébe nyúlva kotort benne, aztán valamit a markában tartva húzta vissza
az öklét.
- Ezek szerint elfelejtetted. –
A tenyeréről port fúj, ami finoman szitálva terült szét a padlón, egészen Sans
papucsáig elszállva és megülve azon is. Várakozón szemlélte a szörnyet. – Meg
sem kérded, mit csinálok? Na, kérdezd meg.
- mit csinálsz? – szűrte a fogai közt Sans,
amik kényszeredett vigyorra születtek.
- Gondoltam, Papyrus
értékelné, ha tudná, hogy a hamvait olyanra szórom, akit szeret—
És még csak másodszor halt
meg.
♡ ♡ ♡
Ötletet a tésztához [ Roro ] adta.
♡ ♡ ♡
Az utolsó jelenet ezen a [ képregényen ] alapszik.
♡ ♡ ♡
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése